Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-21 / 25. szám
7 6. =— Annyi talán még akad .., Utána még sokáig elbeszélgettek. Mindig megértették egymást, soha nem veszekedtek, nem irigykedtek, úgymond: jó testvérek voltak. A következő hét közepén — több próbálkozás után — iMcl a Slovnaft- ban kötött ki. Mikor belépett, néhá- nyun már várakoztak a káderes irodájának ajtaja előtt. Laci leült, és türelmesen várakozott. Déltájban került rá a sor. özépkorú, enyhén kopaszodó férfi ült a nagy íróasztal mO- gött. Fejét lehajtva kotorászott a nagy papirhalom között. Végül felemelte a fejét, de csak annyira, hogy a szemüvege fölött Lacira sandíthasson. — Hány éves? — kérdezte majdnem ellenségesen. — Tizennyolc múltam. — Dolgozni akar? ■— Igen. i— Dolgozott már valahol? — Nem. Mit csinált eddig? Gimnáziumba jártam. — Leérettségizett? Nem. Abbahagytam a tanulást. Miért fontos ez? — kérdezte Laci kissé megbotránkozva. — Nekem nem fontos, magának lett volna az ... Miért hagyta abba? .. > Talán összerúgta a patkót a tanáraival vagy a szüleivel? Senkivel ■ nem rúgtam össze a patkót. i— Apjának mi a foglalkozása? ‘— Tudományos dolgozó. Erre a káderes levette a szemüvegét, hátradőlve a székében, ugyancsak rácsodálkozott Lacira. — Szóval tudományos dolgozó, maga meg abbahagyta a tanulást — mondta fejcsóválva. — Ki érti ezt?... Fogja bírni? — Mit? — Hát a munkát. — Elég erősnek érzem magam. — Azt látom, de a munkához nemcsak erő kell ám, hanem akarat is, főleg és kizárólag akarat. . . — Az Is lesz,.. — Annak csak örülni fogunk . -. ■. Büntetve volt? — Miért lettem volna? :— Arra feleljen, amit kérdeztem: volt vagy nemi? — Nem ... — Lacit már-már elöntötte a méreg. Ennek a pasasnak aligha van gyomra, gondolta magában, különben rohanna ebédelni, és nem kérdezne tőle annyi marhaságot. — No, látja, ez az egyenes beszéd. Mindig röviden és velősen, ez az én jelszavami ... — Körülményesen rágyújtott, s nagy élvezettel fújta a füstöt maga elé. — A munkahely, ahová majd beosztom, nem a legtisztább, és három műszakos. Előbb azonban kitölti ezt a kérdőívet, tessék, az üzemi orvosunktól hoz igazolást az egészségi állapotáról, további igazolást pedig a bíróságtól, amivel a büntetlen előéletét Igazolja. Mindent megértett? — Igen. — Ha minden papírja rendben lesz, húsvét után, azaz tizenötödikén be is léphet. — Laci elköszönt, és Indult kifelé, de a káderes még utána szólt. — Nemzetisége? — Magyar. — Mindjárt észrevettem ... ■— Az is számít valamit? — kérdezte Laci meglepetten. — Dehogy számít! Egyáltalán sem- mitl Itt nem beszélni kell, hanem dolgozni, fiatal barátom, dolgozni bizony, méghozzá keményen. Viszlát! azafelé menet Laci megmosó- lyogta a buzgólkodó káderest. gj Rengeteg hasonló ízű és tartalmú beszéigetést folytathat le nap mint nap. és az az érdekes, hogy élvezettel csinálja, kiéli magát benne. f£dig a beszélgetéseken kívül bizonyára sok egyéb fontos kötelessége is van, amit pontosan és Időben el kell végeznie: kimutatások, nyilvántartások, statisztikák, különböző jelentések, s ki tudja még, mi minden mást. de csinálja nagy buzgalommal és, ügyszeretettel. Közben az is érdekes lehet számára, hogy menet közben rengeteg emberi sorssal ismerkedik meg, hiszen a kitöltött kérdőíveket és életrajzokat át kell tanulmányoznia. Ha belegondol az ember, nem is olyan száraz és sablonos a munkája. útközben betért egy kiskocsmába hogy megigyék egy kis pohár sört Elnézte a meszes és malteros ruhájú eléggé elnyűtt embereket, akik jóízű en nyelték az ebéd utáni sörüket. Furcsa érzések és gondolatok köröztek benne: biztatóak is, meg visszataszí- tóak is. No, lám, gondolta magában kesernyés ízzel, tizenötödikétől ő is a munkásosztály hatalmas táborának a tagja lesz. Azon az éjszakán nyugtalanabbul aludt a megszokottnál, pedig a nehezén már túlvolt. A nagy csendesség ben elkapott néhány mondatot a szü lei beszélgetéséből. — Nem és nem bírok belenyugodni — hallotta az anyját. — Nem eszik olyan forrón a kását, ne féltsd ött — felelte az apja. —■ En nem féltem. Elöbb-utóbb megjön az esze, belátja, hogy tévedett, és változtat a sorsán ... Kelemennét azonban nem lehetett egykönnyen meggyőzni. — Ha nem úgy sikerül, ahogy elképzelte, lezüllhet, és elkeseredésében még valami marhaságot is elkövethet .. j mire az apja kapva az alkalmon, felajánlotta, hogy vesz neki gitárt, ha kedve van a muzsikáláshoz. Neki azonban néni kéllett a gitár, mert rögtön az apja hegedűjátékára gondolt, ami visszariasztotta a zenéléstől. Ma már beismeri, hogy hülyeséget követett el, mert egyébként lett volna kedve a gitározáshoz ... Szép tavaszt idő volt. Zöldellt a határ. A zsenge fű jellegzetes szaga belopakodott a kocsiba is. Virágba borultak már az útmenti cseresznyefák is. Apja lassítva az útpadkára húzatott és megállt. — Ezt a gyönyörűséget nem hagyhatom ki — mondta elővéve a fényképezőgépét. Néhány színes felvételt csinált, aztán tovább suhantak a napsütötte tájat átszelő portalanított úton. Joliék nagy örömmel fogadták, s rögtön megpakolták az asztalt étel— Te mindjárt rémképeket látsz, anyuci. Meglátod, nem lesz vele semmi baj. En ' még a történtek után is bízom benne. '' ' — Bárcsak- neked lenne igazad... Elcsendesedtek, majd el is aludtak. Lacinak jólesett anyjának a féltése, bár sajnálta, és jólesett apja bizakodása is. Magában fogadkozott, hogy több csalódást nem okoz nekik. Igyekezni fog visszanyerni a bizalmukat. Nagypénteken délután Kelemenék beültek a kocsiba, és útra keltek Jo- llékhoz. Kelemenné hátra ült, Laci pedig előre, az apja mellé. Mindig ott szokott ülni és figyelni az utat, a forgalmat, a jelzőtáblákat, s főleg az apja vezetés közbeni mozdulatait. Mindig megcsodálta körültekintő figyelmességét és végtelen nyugalmát. Mellette ülve százszázalékos biztonságban érezte magát, eszébe se jutott, hogy valami baj érheti őket, pedig hát mindenkit érhet baj, vagy a kocsi meghibásodásából, vagy mások hibájából 'Útközben eltűnődött: apja tényleg annyira tökéletes ember, hogy nincs semmi hibája, jellembeli fogyatékossága? Vagy csak odahaza, családi körben látszik hibátlannak, a munkahelyén meg egészen más a helyzet?... Soha nem észlelte, hogy hazahozta volna a munkahelyi problémáit, soha nem hallotta dühöngve ócsárolni a munkatársait, sem a főnökét, vagy csak előtte nem hőbörgött? Laci egy Időben sokat sportolt: asztaliteniszezett, röplabdázott, de legszívesebben futballozott. Egyszer iskolájuk válogatottja játszott a járási válogatott eilen, s ő is tagja volt a csapatnak. Annak ellenére, hogy négy-kettőre kikaptak, jól ment neki a játék, mind a két gólt ő lőtte. Mérkőzés után megdicsérte a tornatanár. — Jól ment a játék, öregem, de láttad volna apádat játszani fiatalkorában! dicséret jólesett Lacinak, az ap- Ä jával való összehasonlítás vi- szont nem. Azt a tanulságot szűrte le belőle, hogy soha a büdös életben nem fog ügy tudni focizni, mint az apja. Többé nem érdekelte a loci, abbahagyta. Hiába hordta le a tornatanár a sárga földig, nem és nem állt be többé a csapatba. Azt hazudta, hogy kiugrott a térde, s köny- nyen porcleválás lehet a nóta vége, ha tovább rúgja a labdát. Kelemen János szépen hegedült. Lacinak is jó hallása volt, a zenét is szerette. Egyszer megemlítette otthon, hogy megalakult az iskolai zenekar. lel, itallal. Falatozás közben Joli a szemével félrehívta Lacit. — Találkoztam Andreával — suttogta. — Megmondtam neki, hogy biztosan eljössz: Ha láttad volna, mennyire örült! Nagyon szerethet téged az a lány, öcskös! — Gondolod? — Nemcsak gondolom, biztosan tudom — mondta Joli. — Csak büszke vagy magadra, hogy sikerült annyira befűznöd? — Nem is tudom — felelte Laci érdektelenül, fapofával, mintha nem nagyon érdekelné a dolog, közben meg mintha hájjal kenegették volna a szíve táját. Alig várta, hogy újra láthassa Andreát. Azért Joli sem a mennyezetről poty- tyant alá, hogy ne látta volna meg Laci arcán azt a különös ragyogást, ami csak az igazán szerelmes emberek arcán virul ki teljesen. Másnap, vagyis szombaton ebéd után, autótülkölés hallatszott be a lakásba. Laci kinézett az ablakon: Renault Í6-0S állt a ház előtt hófehéren,- mint a hattyú. Andrea integet a volán mögül Laci felé. Mintha forgószél söpörte volna ki a lakásból, pillanatok alatt a kocsi mellett termett, és beszállt. — Szia, Andrea! — Szia, Lacikám, mit gondolsz, figyelnek a háziak? — Alighanem ... — Kár — szontyolodott el Andrea. — Alig bírom magam visszatartani, hogy összevissza ne csókoljalak. — Majd bepótoljuk, ha eltűnünk a szemük elől — mondta Laci örömmel. Valóban szívből örült annak, hogy a lány mellett ülhetett, hogy láthatta és érezhette a közelségét. Azért a két ülés közt összefonódtak az ujjaik. Puszi helyett, egyelőre. — Csak most kapcsolok: neked már megvan a hajtásid? — Vadonatúj! — dicsekedett Andrea. — Jóformán még meg sem száradt benne a tinta ... Azért nem kell félned, elég jól vezetek, állítólag ... — En is olvastam valahol, hogy a nők... — Ne ugrass! — mondta Andrea, s könyökével oldalba lökte Lacit. — Szerencsére nem tűhegyes a könyököd, különben átszúrtad volna az oldalam! Andrea hamiskásan pillantott Lacira. — Hová parancsolja az úr? — Kedves hölgyem, én most teljesen kiszolgáltatott vagyok. Azt sem tudnám megakadályozni, ha netán a pokol fenekére száguldana velem. Andrea nagyot nevetett, Laci is segített neki, aztán fordított egyet az indítókulcson, betette a sebességet, és kilőtt. Laci háta az ülés támlájához tapadt. — Előbb elugrunk a Dunához, megnézzük a csonka hidat, aztán majd kitalálunk valamit, jó? őzben kiértek a városkából. — Jó, jó, benne vagyok, de azért most már ■ megállhatnál néhány percre. Rettentő kíváncsi vagyok, nem veszítette-e el ízét a rúzs- lalan ... Mire Laci befejezhette volna a mondatot, a kocsi már az út szélén állt, s Andrea szája lakatként az övén. Jó sokáig ízlelgették egymást, utána pedig tovasuhantak a csonka híd felé. — Alornkocsi... — jegyezte meg Laci elismerően. — Olyan csendes a motor duruzsolása, mint a táskába rekedt légy zümmögése, alig hallani... — No, és a vezetésemről nincs semmi véleményed? — kérdezte Andrea incselkedőn. — Hát, kérlek szépen — hangolta magát Laci viccelődő hullámhosszra hogyis mondjam csak... Az ilyen kocsit lényegében nem is lehet rosz- szul vezetni... Olyan ez a kocsi, mint a kifinomult érzékszervekkel rendelkező paripa. Ha például elengeded a kantárszárat, vagyis a kormányt, akkor is célba ér... csak sarkantyúzni kell, azaz a gázpedállal játszogatni... Andreának rendkívüli módon tet- : szett Laci szakvéleménye. Olyannyira tetszett, hogy harsogó nevetése következtében majdnem az árokba sodródtak. — No, no, csillagom, no, no! — emelte fel Laci figyelmeztetőn a mutatóujját. — Aranyos vagy, Lacikám, de azért nem kell begyulladnod! Régen kivágattam már az útszéli fákat.., Ezen ismét nagyot nevettek. A csonka hídon elnézelődtek néhány percig. Megbámulták a túloldalon álló Bazilika jól Ismert, magasba emelkedő kupoláját, közben csókolóz- tak, s nem is keveset, egyszóval: nagyon jól érezték magukat. — Visszafelé a Garam túloldalán kocsikázunk — mondta Andrea, miután kibontakozott Laci öleléséből. — Tudod, arra felé erdők között kanyarog az út, csodás a táj, s közben a Fehér Akácban meg is Ihatunk valamit. Te töményét is ihatsz, hogy még jobb kedved legyen. Mit szólsz hozzá? — Ragyogott a szeme a boldogságtól. — Az ötlet remek, de van egy sanda gyanúm, hogy valamit kifelejtettél az útitervből. — Mégpedig? ' — Ha már egyszer erdők között kanyarog az út, közben biztosan akad olyan mellékutacska, ami az erdőbe vezet, s ahol megállhatnánk egy kis közjátékra ...?! — Sajnos ezúttal nem megy, Lacikám — szontyolodott el kissé Andrea. — Miért? — Miért, miért.. i kitalálhatnád magadtól is ... — Értem.,. — mondta Laci szintén elszontyolodva kissé, de nyomban kapcsolt. Hogy ne sértse meg Andreát, gyorsan hozzáfűzte. — Annyi baj legyen, majd legközelebb, nem igaz? Legközelebb majd jobban időzítjük a találkozást. Andrea egy ideig kíváncsian fürkészte Laci arcát, szemét, komolyan gondolja-e, amit mondott, viccelődik, ironizál, egyáltalán csalódott-e vagy sem. — Haragszol? ... Látom, hogy haragos vagy ... — Ugyan ne csacsiskodj, Andrea! — Így meg görbülhetsz? — Úgy! — Isten bizony? — Ateista vagyok, de azért: isten bizony! Andrea láthatóan megnyugodott, s ha lehet, még kedvesebb lett Lacihoz, mint általában. Bizonyára a kedvességével akarta kárpótolni azt, amivel nem ajándékozhatta meg, s nem elégíthette ki teljes egészében. Mintha abban a helyzetben nem érezte volna magát teljes értékű nőnek. Laci megsajnálta, s utána talán kissé túlzásba is vitte kedvességének a viszonzását. Andrea meg is jegyezte. — Most megjátszod magad, vagy tényleg őszinte vagy? — Hagyjuk már ezt a témát, Andrea, mert tényleg megharagszom .., Ami emberi dolog, az emberi dolog. Vannak az életnek olyan törvényei, ami ellen semmit sem tehetünk, sem siránkozással, sem haraggal, érthetői? ... — JÓ nagy marhaságot mondott, gondolta magában Laci, annak ellenére azonban Andrea megállt, hálásan felnézett rá, és elpityeredve csókolgatni kezdte. Szent volt a béke. Szeretem, szeretem. Ismételgette magában Laci, ha akarom, ha nem, szeretem, és egyre jobban szeretem... asárnap is találkoztak. V Hétfőn délelőtt Laci elment Andreáékhoz, és meglocsplta. Anyukáját is. Á szülők nagyon kedvesen fogadták. Majdnem kellemetlen helyzetbe hozták a túlzásba vitt kí- nálgatással. Később Andrea behívta Lacit a szobájába, hogy nézze meg, hol él, hol álmodozik annyit. Bekapcsolta a magnót, kedve lett volna táncolni, de, nem vihették túlzásba a dolgot, mivel Andrea anyja minden tíz percben kihívta, hogy újabb öntözők jöttek, neki pedig kötelessége volt elibük állni, hogy mindenféle kölnivel összevissza locsolják. Laci már szinte szédült az erős, átható illattól. Végül agyonfalva egymást, elbúcsúztak. Andreának gyanúsan elhomályosodott a szeme, alig tudott megszólalni. Laciék estefelé összepakoltak, és elindultak hazafelé. Ahogy távolodtak a kisvárostól, fokozatosan elnehezedett a szíve. Minden és mindenki, amihez és akihez úgyszólván az egész eddigi élete kötődött, a háta mögött maradt. Keserűségében sírni tudott volna. Férfi létére mégsem tehette meg... (Folytatjuk)
