Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-14 / 24. szám
7 ■— A barom tejemmel eddig azt hittem, hogy őszinték hozzám a gyerekeim ... — Az asztalhoz lépett, rágyújtott. — Elhitettem magammal, hogy őszinteségért az ember őszinteséget remélhet és várhat. Tévedtem, sajnos, tévedtem... Kelemenné nem bírta tovább a hangtalan sírást, az asztalra borulva felzokogott. Kelemen szelíden tette vállára a kezét, s biztatóan veregette. — Ne sírj, anya, ne sír], azzal nem segitsz, nem is változtatsz a. helyzeten. Most már én is úgy mondom, mint ők; ez van, ezt kell szeretni! — £n mindig őszinte voltam hozzátok — szólalt meg Laci. — Hogy nem beszéltem Szász Karcsiról meg Svédországról? Nem beszéltem... Egyszerűen nem tartottam elég érdekesnek és érdemesnek a témát arra, hogy megemlítsem. Feleslegesen nem akartalak titeket felidegesíteni..^. Nem vettem komolyan, amit abból Is láthattok, hogy itt vagyok veletek, nem lógtam el hazulról... Az az igazság, amit a nyomozóknak mondtam, nem halandzsáltain ... Kelemen leintette. — Azt hiszed, hogy engem a Svédországgal kapcsolatos dolgok érdekelnek? Azok egyáltalán nem izgatnak... Engem az érdekel elsősorban, mi van az iskolával!?... A nyomozó szerint már harmadik hete lógsz. Lógsz, édes fiam, mert sem itthon nem tartózkodtál, sem iskolába nem jártál...-r Abbahagytam. — Hogyhogy abbahagytad!? — Ügy, hogy befejeztem, kész, nem folytatom tovább. — Megbolondultál!? — Lehet, hogy megbolondultam, de akkor sem folytatom tovább — jelentette ki Laci határozottan. — Megáll az ember esze! — tárta szét Kelemen a karját. — Azt nia; gyarázd meg, hogy miért nem folytatod!?... Nem bírod, mert ülődött, hülye vagy?... Arra sem vagy képes, hogy leérettségizz? ... Vagy más nyomós oka van, amiről én nem tudok, vagy egyszerűen nem tudhatok?... — Látszólag lecsillapodva folytatta. — Légy szíves, magyarázd meg, ml késztetett erre az elhatározásra! Laci konokul lehorgasztotta a fejét, és mélyen hallgatott. Kelemanné felemelte a fejét, és olyan bánatosan nézett a fiára, mintha kiterítve feküdne előtte. — Mit akarsz csinálni, kisfiam? — kérdezte. — Dolgozni. — De mit? — Szakképzettség nélkül? — vette át a szót Kelemen. — Hol, milyen munkahelyen akarsz elhelyezkedni? Elmész rakodómunkásnak, vagy a kőművesekhez trógernek, vagy a pályaudvarra csomaghordónak? — Ne féltsetek, keresek és találok magamnak megfelelő munkahelyet — keményedett meg Laci. — Miért? Szerintetek csak a diplomás ember az ember? Becsületes munkáskézre nincs szüksége ennek a társadalomnak, csak tudósokra, mérnökökre, orvosokra, meg mit tudom én, ki mindenki másra? — Soha nem állítottam — mondta Kelemen csendesen és elgondolkozva. — Erről a kérdésről már számtalan, szór kifejtettem a véleményem előtted ... A te esetedben másról van szó, édes fiam, nem arról, hogy tehetségtelen fajankó vagy, aki nem tud tíznél tovább számolni, s akinek az életkörülményei is olyanok, hogy lehetetlen számára a továbbtanulás... Neked mindened megvan: tehetséged, nyugalmad, különszobád, ruhád, kosztod, zsebpénzed ... Ideállsabb körülményeket el sem tudok képzelni. Mondd meg, de őszintén: mi a baj, hol szorít a cipői? Mindenen lehet segíteni, minden problémát meg lehet oldani, csak akarni kell. — Dolgozni akarok — hajtotta Laci tovább a magáét. Ezt már Kelemenné sem bírta elviselni anélkül, hogy ne mondja meg a magáét. Bár töredezve buktak ki belőle a szavak, megpróbált erősnek látszani. — Amit most fogsz tőlem hallani, kisfiam, ne vedd szemrehányásnak, annak még a gondolata is távol áll tőlem ... Nem hazudök, ha azt állítom, hogy feláldoztam magam értetek: apátokért, [oliért és érted... Igen, feláldoztam azzal, hogy nem vállaltam állást, pedig megtehettem volna, hiszen kereskedelmi érettségim van, s megálltam volna a helyem, mint bárki más... Nem vállaltam állást, mert titeket akartalak becsületesen felnevelni, nektek akartam olyan körülményeket biztosítani, amelyekben jól érezhettetek magatokat... Minden energiámat, minden időmet rátok, nektek szenteltem, mostam, főztem, takarítottam, sétáltattalak, meséket mondtam, olvastam, veletek együtt tanultam, segítettem, ahogy csak tudtam, s amit tudtam, és most... Feltehetem a kérdést: miért csináltam, mit értem el vele? Azért, hogy most szétfolytok a markomból, mint a víz, és zavaros pocsolyává váltok körülöttem, amibe ha beletekintek, csak az eltorzult arcmásomat látom meg?... Én nem ezt, nem így akartam, kisfiam ... Lacit nagyon megrendítették az anyja szavai, kis híján elbőgte magát — Mindig tisztelni, becsülni, és szeretni fogunk téged Jolival együtt, anya... Nem vagyunk mi annyira elvetemültek, mint amilyeneknek hisztek és gondoltok. — Mit ér az nekem, miért éltem, ha titeket elesetteknek és boldogtalanoknak látlak? Semmit... Hiábavalónak bizonyult minden igyekezetem, törekvésem és jó szándékom ... — Mindenki a saját életét éli, anya — szúrta közbe Laci. — Neked is milyen távlatpk állnak az emberiség előtt, s hogy azon belül hányféle lehetőség nyílik egy-egy ember tehetségének a teljes kibontakoztatására. Azt is felhozta példának, hogy a történelem folyamán hány későbbi „nagy emberből“ sohasem lett volna Nobel-díjas, ha az út elején vagy félúton feladta volna. — Számomra szinte érthetetlen, hogy egy egészséges és eszes, tizennyolc éves fiatalember ennyire ne bízzon önmagában, és ne legyenek komolyabb elképzelései a jövőjéről... — Kelemen János cigarettát dugott a szája sarkába, és rágyújtott. — A nyomozóknak például azt mondtad, hogy szeretnéd beutazni a világot. Mondtad vagy nem mondtad!? No! Hát ha ez a vágy valóban erős, benned, válassz magadnak olyan életpályát, ami lehetővé teszi számodra a sok utazást. De válassz és tanulj, és törd magad, és kövess el mindent annak érdekében. nyilván az az életforma felelt meg legjobban, amit választottál és vállaltál... — Hát persze, az felelt meg a legjobban ... A világ legnagyobb szamara voltam, hogy nem mentem állásba — mondta Kelemenné önvádlón. — Mindenkitől csak'azt hallottam, milyen jó nekem, nem kell napról napra a munkába futni, nincs • tervteljesítés, nincsenek egyéb munkahelyi problémáim... Mintha Idehaza csak ölbe tett kézzel üldögéltem volna naphosszat. Állítom, hogy még egyszerannyi gonddal, bajjal küszködtem, mint azok, akik állásban voltak... Vénülő fejjel most már mit kezdjek magammal, hová menjek? — Ne kínozd magad, anyja, most nem a mi problémánkat kell megoldani, hanem a fiunkét — mondta Kelemen csillapítón. . — Megoldom én a magamét — mondta Laci csendesen, cseppet sem hencegőn. — Nem fogom magam törni. a tanulással tizennyolc éven át, hogy harmincéves koromban, diplomával a kezemben csak kétharmadát keressem meg annak, amit egy segédmunkás már húszéves korában megkeres. Kelemen felállt, nyugtalanul Jött- -ment a lakásban, mint aki keresi, de nem találja a helyét, Laci pedig alig várta már, hogy befejeződjék ^ gyóntatás, lelkifröccs s egyéb huzavona. — Elismerem, van abban némi igazság, amit. mondtál — állt meg Laci előtt Kelemen. — Tény, hogy nagyon elanyagiasodott a világ. Az igények egyre nőnek, s ahhoz, hogy az ember ki tudja elégíteni az igényeit, sok pénz kell, azonban nem mindegy ám, hogy a pénzt milyen munkával és milyen körülmények közt keresi meg. Például: az állami gazdaságok vagy a szövetkezetek állatgondozói sok pénzt keresnek. Nem irigylem tőlük, ellenkezőleg: kalapot emelek előttük. Nincs se szabad szombat, se ünnepnap, kora reggeltől késő estig folyamatosan dolgoznak hétről hétre, hónapról hónapra... — Nem akarok én állatgondozó lenni. — Nézd, fiam: minden szülő azt szeretné, ha a gyereke többre vinné, mint ö. Ml is azt szeretnénk anyáddal együtt, de ha te másként akarod, ám legyen. — Én soha nem szárnyalhatom túl a te tudásodat, apa, sohal Éppen ezért tartok feleslegesnek minden további erőlködést. Nincs értelme — mondta ki Laci végül a legnyomó- sabbnak vélt okot, ami miatt abbahagyta a tanulást. Kelemen egy ideig mérlegelte a szavalt. — Ennyire nem bízol önmagadban? — kérdezte, aztán vagy tízperces kiselőadást, tartott arról, hogy hogy a céljaidat mielőbb elérhesd, s hogy a vágyaidat megvalósíthasd! ... Az álmodozásukkal semmit nem lehet megoldani, sem azzal, hogy otthagyod az iskolát, és elmész dolgozni... ■— Ne hagyd ott az Iskolát, tanulj tovább, kisfiám — kérlelte Kelemenné . szinte könyörögve a fiát, s szemét .újra elöntütték a könnyek. — Dolgozni . akaroki — jelentette ki Laci végérvényesen. — Rendben van, fiam — mondta Kelemen hosszabb szünet után. — Holnap elmész az iskolába, leadod a könyveidet, és az igazgatónak bejelented a szándékodat, aztán keresel munkát, de keresel, nem fogod Itthon lógatni a lábadat, vagy a városban csavarogni hónapokig... Mennyi idő alatt tudsz elhelyezkedni? — Egy, hét, legfeljebb kettő...--- Rendben van... de még nem késő, még meggondolhatod a dolgot... Ha netán az iskolában toltál el valamit, helyre lehet hozni, csak szólj. Annyira talán még futja az erőmből és a tekintélyemből. — Nincs szükségem segítségre. Másnap leadta a könyveit, és bejelentette az Igazgatónak az elhatározását. Az Igazgató meredt szemmel, pipacsvörösen nézett rá. Mintha egy soha nem látott csodabogár állt volna előtte. — De miért, Laci fiam, miért?! A tanár elvtársak miatt, vagy más egye. bek...? — Más egyebek ... — A szüleid tudnak róla? — Igen. — Valóban jól meggondoltad? — Jól... — Hát akkor nincs mit tenni — mondta az Igazgató megvonva a vállát, s most már magához térve a meglepetéséből —, tudomásul vesz- szük... Hát... sok szerencséti... Ha mégis meggondolnád... valamikor ... nyugodtan jelentkezhetsz... Szervuszl Amikor Laci kilépett a gimnázium komor épületéből, esett az eső. Feltekintett a felhők borította égre, és felsőhajtott: esőisten siratja a megtévedt tlátl Megszabadulva minden vélt bajától és gondjától, vidámnak és könnyűnek érezte magát. Még az eső pasko- lása is jólesett neki: Elvégre egy leendő melóst mosdatptt tisztára ... A hét hátralevő napjait munkakereséssel töltötte. Renszeresen megvásárolta az újságokat, és böngészte az apróhirdetéseket. Járt a pályaudvaron, a nagypostán, egyik nagyraktárban, s még jó néhány helyen, de vagy ő nem kellett, vagy neki nem tetszett a felkínált munkahely. Az építőiparban azonnal elhelyezkedhetett volna malter- vagy téglahordónak. Csak azért nem vállalta, nehogy az apjának legyen igaza. Anyja szeme állandóan könnyáztatta volt, sehogy sem tudta túltenni magát az eseten. Laci hiába kedveskedett, hiába biztatta, ne féljen, nem lesz vele semmi baj, nem használt. Apja pedig látszólag vidám volt, sokkal vidámabb, mint általában szokott lenni. Laci sejtette, hogy mit takar a vidámsága. Legalább annyira fájhatott a szíve, mint az anyjának, ha nem jobban. Hiszen azóta, hogy Jolinak nem úgy alakult a sorsa, a- hogy elképzelte, benne bízott. Most aztán, hogy benne is csalódnia kellett ... Laci egyre nagyobb bűntudatot érzett a szüleivel szemben. Amíg nem volt munkája, az eléje telt étel sem esett jól neki, úgy érezte, érdemtelenül fogyasztja el, s ahhoz sincs joga, hogy elfogadja anyjától a megszokott zsebpénzt, mint azelőtt. Laci minden este várta az apjától, hogy megkérdezze: talált-e már munkát. Nem kérdezte meg. Tapintatból vagy más elgondolásból tette-e, ki tudja. Szombaton reggel berobogtak Jo- liék. Joli látszólag gondtalan volt, a vő is, kiegyensúlyozottnak látszott, amiből arra lehetett következtetni, hogy náluk minden rendben van. Joli hamar észrevette, hogy valami megzavarta a megszokott családi légkör hangulatát. Előbb az anyjára gondolt, hogy 'vele történhetett valami, hiszen az utóbbi időben többször panaszkodott a gyomrára meg a szívére. V'agy az apja küszködhet munkahelyi gondokkal? Nem, nem, az lehetetlen. Arra viszont .egy pillanatig sem gondolt, hogy Laci miatt borult' fel a család nyugalma és békéje. Mikor aztán megtudta, hogy mi történt, döbbenetében majd lefordult a székről. Négyszemközt elmondta minden hülyének és megátalkodott marhának. Ebéd után Lacit elcsalta a városba. A vő Is velük akart menni, de Joli leintette, maradjon csak, szórakozzon apáékkal. Beültek a Luxor kávéházba. Joli két kávét rendelt, s közben sok mindenről elbeszélgettek. Laci csak várta, várta, hogy mikor kezdi el Joli a mosdatást, sejtette, hogy azért csalta el magával. Nem kellett sokáig várnia. — Nagyobb baromságot el sem követhettél volna — kezdte Joli eléggé gorombán. — Mindig azt hittem, hogy sokkal több eszed van, mint nekem, most aztán... Laci, Lacii... Te is úgy akarsz járni, mint én? — Miért?... Leérettségiztél, térhez mentél, van szép lakástok, autótok, jó állásod, mit akarsz mégI? —- Azt hiszed, Lacikám, hogy a szép lakás, autó már minden, hogy az a beteljesült vágyak netovábbja, a világ teteje? Nem, Lacikám... Ezerszer megbántan már, hogy nem hallgattam apuékra. Még most is itthon lehetnék, egyetemre járhatnék... — Kicsordult a könnye. — Boldogtalan vagy? — kérdezte Laci. — Még mindent vissza lehet csinálni és elölről kezdeni. Hiszen manapság rengetegen elválnak. Mi tart vissza, ha, boldogtalan vagy? Joli a hasára mutatott. — Állapotos vagy? — Harmadik hónapja... — Elvetetheted, ha akarod, nem? — El, de kockázatos... Hátha pontosan én lennék ezer közül az a szerencsétlen, aki soha többé nem szülheti?' — Anyu tudja már? — Estére mondom meg neki. , — Biztosan fog örülni, hogy unokát várhat. Rá is fér egy kis öröm, szegényre. — Most még nem késő, Laci, a' te esetedben még mindent vissza lehet csinálni — mondta lob "ábeszélőn. — Én azt tanácsolom neked, hogy hallgass apuékra és tanul], tanulj, ameddig csak tanulhatszl Érdekes módon Laci világosan látta és érezte, hogy rajta kívül mindenkinek i.gaza van: apjának, anyjának és Jolinak is,, mégsem tudták annyira meggyőzni, hogy megfogadva a tanácsukat visszacsinált volna mindent, pedig akkor még. valóban nem lett volna késő, de hát konokul .kitartott az elhatározása mellett. Mintha foghatatlan, külső erő irányította volna az akaratát. — Hagvd a fenébe, elegem van már a sok jó tanácsból! — pattant fel Laci. — Ellenbea megkérnélek valamire. — Lehet, csak pénzt ne kérj — mosolyodott el Joli. — Rábeszélhetnéd anyuékat, hogy mi menjünk hozzátok húsvétolhi,' s ne ti gyertek hozzánk... Mindenképpen ott szeretnék lenni. — Andrea miatt? — Miből gondolod? — Tegnapelőtt találkoztam vele. — Mondott valamit? — élénkült fel Laci. — Mondta, hogy nálatok aludt, s hogy húsvétra meglátogatod ... Komoly a dolog? I. — Helyes kislány... — telelte Laci kitérve az egyenes válasz elől, bár határozottan jó volt 'beszélni róla, ami egyesek szerint a szerelem egyik beszédes és : árulkodó jelzése. — Lacikám, én azt kérdeztem, mennyire komoly... Ha Igazán komoly, lehet abból még- házasság is, és akkor, már csak miatta is. Jobb lenne, ha továbbtanulnál,.. Azt biztosra veszem, hogy Andrea az érettségi után egyetemre kerül... márpedig az sosem szokott jóra vezetni, ha a feleség műveltebb, mint a férj, nem gondolod? — Ne idd a vérem. Jolikám, inkább rendelj valami komolyabb italt, feltéve persze, ha. van rá pénzed! (ÉolytatjukJ NAGY ZOLTÄN illusztrációja
