Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-07 / 23. szám

1 4 E l tudom képzelni — mondta Andrea. — Aztán? — Egy ideig, úgy tett az igaz­gató, mintha ott sem lennék, mint­ha számára én csak tlzedrangű kér­dés lennék, [egyezgetett. Végül tetet­te a ceruzáját, nagyol szippantott a cigarettájából, s rám nézett. — Szóval... te vagy az a Kele­men László.. s — Igen.si — Tó — bólintott az igazgató. — Jól Ismerem az édesapádat, remek ember, del... Ha nem hagyod abba a gyermeteg játékaidat, úgy kirúglak, hogy lábad sem éri a földet! Megér­tetted!? ^ Igen. — Elmehetsz — mondta még, azzal lezártnak tekintette az ügyet. Kérdezhetek valamit? — kómo- rodott el Andrea. — Miért csináltad? >— Most már tudom, hogy hülyeség volt i.. Azt akartam elérni, ne úgy nézzenek rám, mint egy vidéki suttyó­ra, aki nem lát tovább az orránál.,, csak azt akartam elérni, semmi mást... — És azóta? — Minden oké. — Elszívunk még egy cigit? — kérdezte Andrea. — Elszívhatunk ... Bár már szédülök a sok füst­től... mintha vízen ülnék ... — mo- solyodott el a lány. Élőre hajolva az asztal fölött, összecsücsörítette a szá­ját. — Puszlkálj megl Egy ideig csókolóztak, aztán And­rea a homlokára ütött. — Két lényeges dologról még nem is beszéltem... Emlékszel a Szendí Julira, hogyne emlékeznél, hiszen ő volt a legszebb lány az osztályban. Egyszer láttalak, mikor bementéi ve­le a cukrászdába. Mondd meg, de ószintén: volt közietek valami!? Laci őszintén elmondta a történte­ket, mire Andrea felnevetett. — Ha tudnád, milyen féltékeny vol­tam rá, én kis hülyéi Hogy még gyá­va nyuszinak nevezett, megáll az eszem ... — Mi történt vele? — Félévben kimaradt a suliból. Ál­lapotos ... Azt beszélik, hogy az új lakótelepi hentes futott utána, tu­dod, az a cigányképü, bajszos, sza­kállas férfi... — Andrea félrebillen­tett fejjel mustrálgatta Lacit. — Té­ged is el tudnálak képzelni bajusz- szal meg szakállal. Növeszthetnél. — Szegény julika — mondta Laci őszinte sajnálattal. — Oda az egész jövője, pedig amilyen tehetséges, vi­hette volna valamire. — Ki tudja — tűnődött el Andrea, t— Sosem tudhatjuk, mikor és mivel csinálunk jót vagy rosszat. Olyan, de olyan kiszámíthatatlan minden, hogy nem is Igaz. Mit akartál még mondani? Szász Karcsi, tudod, az a hosz- szú, szőke fiú eltűnt. Két hete se hí­re, se hamva. Mintha a fiUd nyelte volna el. A szülei egész odavannak, meg a két nővére is. Most a rendőr­séggel kerestetik... Alighanem kilógott Svédországba, gondolta magában Laci, de arról nem szólt Andreának. A hír azonban meg­döbbentette. “ Lehet, hogy öngyilkos lett 11. vagy belefült a Garamba — mondta Laci, s az órájára pillantott — Las­san elindulhatnánk hazafelé, nem gondolod? — Te vagy a vezér — nevetett fel a lány. — Vakon teljesítem minden parancsodat Oké? Kéz a kézben balagtak hazafelé. Laci nem gondolt akkor semmi más­ra, sem a múltra, sem a jövőre, csak arra, hogy Andreával töltheti az egész éjszakát, méghozzá a saját ágyában, mint férj és feleség. Jó ér­zések szaladoztak benne. Kelemenné kedvesen fogadta az Is­merős lányt. Természetesnek tartot­ta, hogy náluk alszik. Még örült is, hogy nem feledkezett meg róluk. Ha tudta volna, hogy miben sántikálnak, biztosan más lett volna a vélemé­nye. Nem sejtett semmit, habár — amint mondják — az anyák sok min­dent megéreznek, de Kelemenné any- nylra egyenes és őszinte ember volt, hogy egy pillanatig sem gyanako­dott. Laci még soha nem várta olyan tü­relmetlenül a lefekvés Idejét, minták­kor, pedig Andrea Időben kezdett ásl- toznl, persze tapintatosan a tenyere alá rejtve, mégis úgy, hogy Kelemen­né észrevegye. — Látom, fáradt vagy, kislányom, rögtön megcsinálom a helyedet — mondta Kelemenné megértő mosoly- lyal, s a dolgozószoba heverőjén ve­tette meg a lány fekhelyét. Végül lefeküdtek. Lassan elcsende­sedett körülöttük a világ. Laci telve volt feszültséggel és annyira izgult, mintha az első találkájára készülne. Egyszer aztán a csecsemő sóhajtásá­hoz hasonló csendességgel nyílt szo­bájának az ajtaja. A következő per­cekben a két meztelen test, mint két lángcsóva csapódott és fonódott ösz- sze... Laci reggel kikísérte Andreát a pá­lyaudvarra, s megígérte, hogy rend­szeresen fog írni, és azt Is, hogy a húsvétot a nővérénél tölti. Akkor új­ra találkozhatnak, és együtt tölthet­nek néhány órát. Andrea boldog volt szerű alapelvből Indultunk ki, hogy felnőtt emberek, cselekedjenek a leg­jobb belátásuk szerint, elvégre a sa­ját sorsuk alakításáért elsősorban ők maguk a felelősek, a szülők csak a felnevelésükért... Tegyük fel, hogy a szülő nem válogatva az eszközök­ben, erőszakkal próbálja megakadá­lyozni gyereke szándékának a meg­valósítását, s közben félreslklik az élete. Egész életében hallgathatja a szemrehányásokat: ti akartátok így, a ti akaratotok érvényesült, elpuská­zott életünkért ti vagytok a felelő­sek, ti vagytok az okozói. Persze mindez fordítva is érvényes, amiből az következik, hogy így is, úgy is a szülőt kínozza a lelkiismeret-furdalás egész életében ... Ki gondolhatta előre, hogy a va­csora utáni beszélgetés ilyen meder­be terelődik. Mindez nem hogy meg­könnyítette volna Laci helyzetét, el­és nagyon örült, mégis mikor el kel­lett búcsúzniuk, belécsimpaszkodott Laciba, mintha soha többé nem akar­ná elengedni. Csókolta, csókolta, majd megette. Tüzelt a könnytől maszatos arca. Laci nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Andrea lesz a felesé­ge, Andrea és senki más. Egyebek közt az is eszébe jutott, hogy mégis csak meg kellene próbálni leérettsé­gizni, aztátf felvételizni valamelyik főiskolára, mert ha netán Andrea el­végzi a jogot, aminek nagy a való­színűsége, ő meg csak egyszerű me- lós marad, aligha köthet vele házas­ságot. Valami ezt sugallta neki, csak­hogy akkor sokkal erősebbek voltak az ellenérzései, semmint hogy a jó­zan eszére hallgatott volna. Keserű, hasogató érzésekkel csa- vargott egész nap, mivel most már az est! beszélgetésre kellett összpontosí­tania a gondolatait. Vacsora közben eléggé nyomott volt náluk a hangulat. Kelemenné ugyan megkérdézte Lacitól, elutazott-e And­rea, s azt is megjegyezte, milyen he­lyes, csinos, okos kislány, sőt még azt Is hozzáfűzte, hogy el tudná kép­zelni a jövendőbeli menyének. — De hát hol van az még! — mondta sóhajtva. — Addig nagyon sok víz lefolyik a Dunán. Előbb az érett­ségi, a főiskola, utána az állás, s csak aztán gondolhatsz családalapításra, igsz-e, apja? — fordult Kelemenhez, aki éppen a vacsora utáni cigarettá­ját gyújtotta meg. — Általában ez a képlet — mond­ta Kelemen két füst között —, mon­dom általában, sokszor azonban köz­bejön valami, s a képlet összekuszá- lódik és felborul. Példa rá a Jolink esete. Emlékeztek? Kelemenné mélyet sóhajtott. Kele­men pedig folytatta. — Neki is más elképzelései voltak a jövőjét illetően, meg nekünk is^ A régészet volt minden álma, s ml lett belőle? Semmi. Érettségi után nagy hirtelen, elhamarkodottan és meggon­dolatlanul férjhez ment ■— Férjhez, de kihez? ^ szólt köz­be Kelemenné sírásra görbülő szájjal. Valahányszor eszébe jut, sírhatnékja van. — Hiszen éppen ez az, bqgy kihez! — komorodott el Kelemen is. — Egy­általán nem hozzávalóhoz. És nem tehettünk ellene semmit, a vélemé­nyünk kinyilvánításán kívül, semmit. UgyebSr ml példás szülőknek tartot­tuk magunkat, s mindig azt hangoz­tattuk, hogy nem pofázunk bele a gyerekeink életébe.. s Abból az egy­lenkezőleg: jócskán megnehezítette. Valahol mélyen, talán a tudata alatt, igazat adott a szüleinek. Igazat és mégis szembe kellett fordulni velük, mert visszaút már nem volt, legalább­is úgy gondolta akkor. Hogyan, mi­képpen hozzáfogni és^ kipakolni eb­ben a váratlanul kialakult helyzetben és hangulatban?... Percekig nem tu­dott a szülei szemébe nézni, s roár- -már úgy határozott, hogy másnap es­tére halasztja az egészet, amikor csengetett valaki. Kérdőn néztek egymásra: ki jöhet hozzájuk Ilyenkor? Csak nem Jolival történt már megint valami, s most hazafut panaszkodni vagy segítséget kérni!? Kelemenné nyitott ajtót: két közép­korú férfi állt a küszöb előtt. — Kelemenéket keressük — mond­ta a magasabbik. Kelemenné elsápadt Ijedtében, s za­vartan invitálta be a szobába a ven­dégeket. A jövevények felmutatva az Igazolványukat bemutatkoztak: nyo­mozók vpltak. Kelemen hellyel kínál­ta őket. Leültek, Laci látta, hogy ap­ja ideges, pedig őt ritkán lehet ki­hozni a sodrából. A legkényesebb helyzetekben is tud uralkodni magán függetlenül attól, hogy milyen indu­latok és érzések kavarognak benne. Egyik jellemvonása a végtelen nyu­galma. Cigarettával kínálta a jövevényeket, mivel azonban „köszönjük, nem do­hányzunk“ megjegyzéssel nem fogad­ták el, ö sem gyújtott rá. Várakozón nézett a hívatlan vendégekre. — Mindenekelőtt elnézést kérünk a késel zavarásért — kezdte a maga­sabbik, nyilván a főnök —, a köte­lességünket teljesítjük, kérem. — Miről van szó? — kérdezte Ke­lemen némi sürgetéssel a hangjában —, milyen felvilágosítással szolgálha­tok?--- Az ifjabbik Kelemenhez lenne néhány kérdésünk .., — Tessék, parancsoljanak, ö a ml fiunk, az ifjabbik Kelemen. — Köszönöm! — mondta a maga­sabbik. — Délelőtt kerestük a gimná­ziumban, de nem találtuk ott. Az igaz­gató szerint beteg, mert már harma­dik hete nem jár iskolába ... Idetele­fonáltunk, de senki nem vette fel a kagylót, így kénytelenek voltunk most eljönni. Kelemen elvörösödve nyúlt a ciga­rettájáért. Miközben rágyújtott, eny­hén remegett a keze. Ha most nem szakad le a mennyezet, akkor soha, gondolta magában Laci. Legszíveseb­ben megsemmisült volna. Kelemen­né is riadtan kapta szívéhez a ke­zét. szinte világított az arca a sá­padtságtól, félő volt, hogy összeesik. — Talán elkövetett valamit a tud­tunkon kívül? — kérdezte Kelemen visszafogott hangon. — Nem, nem, semmi rosszat — fe­lelte a főnök megnyugtató tiltakozás­sal. — Csupán néhány dolgot szeret­nénk tisztázni... — Lacihoz fordult. — Ismerte Szász Károlyt? — Igen, ismertem — felelte Laci alig ismerve a saját hangjára. Mint­ha a világűrből jött volna. — Mikor látta öt utoljára? ■— Mielőtt ideköltöztünk . .. tavaly augusztus elején . s s — Azóta nem? — Nem. — Egy-két héttel ezelőtt sem? p- Nem. i— Leveleztek? >— Körülbelül két-bárom levelet írt,.. Ogy emlékszem, az utolsót ta­valy októberben írta, de arra már nem válaszoltam ; s-. — Miért? — Nem érdekelt a dolog. ^ Milyen dolog? •— Hát a barátság fenntartása. I— Csak a barátság fenntartása, vagy más egyéb sem? Laci az első pillanattól tudta, hogy mi célból jöttek a nyomozók, egye­lőre azonban nem akart tudomást ven­ni róla. — Nem tudom, mire tetszik céloz­ni. — Nem is sejti? Laci a fejéhez kapott, mintha ab­ban a pillanatban ötlött volna fel agyában a gondolat. — Svédország? — kérdezte moso- Tyogva. — Helyben vagyunk — jegyezte meg a nyomozó szintén elmosolyodva. — Mit tudna nekünk mondani erről a svédországi históriáról? — Semmi különöset... Mikor ösz- szebarátkoztunk, egyszer azt mondta, NAGY. ZOLTÁN illusztrációla hogy a nagybácsijának gépgyára vari Svédországban, és hogy hozzá érde-i mes volna kilógni. Aztán megkérdez­te, hogy benne vagyok-e? — Mit válaszolt? — Hogy benne. — Talán nincs kibékülve a társaw dalml viszonyokkal, vagy haragszik a szüleire? — Nincs nekem semmi bajom a tár­sadalommal, sem a szüleimmel. Min­dent megkapok, amire szükségem van,- sokszor még többet is — mondta La­ci meggyőző hangsúllyal, de a nyo­mozó nem érte be annyival, tovább faggatta. — Hát akkor miért mondta neki, hogy benne van? — Azt hiszem ... kalandvágyból.^ — vonta meg a vállát Laci, . Ren­geteg útleírást elolvasok, és i s a való­ban- szeretném beutazni a világot, ez az Igazság. A szülők hallgatagon ültek, s meg- lepetten néztek Lacira, mintha nem akarnának hinni a fülüknek. Hason­ló téma soha nem vetődött fel a csa­ládban. — Akkor komolyan vette a disszi­dálás gondolatát? — Ha azokban a hetekben módom nyílik ró. talán meg is teszem-.ü —Tervük megvalósítására volt már valami konkrét elképzelésük? —• kér­dezősködött tovább a nyomozó. Társa hallgatagon ülve jegyezgetett. — Semmi konkrét tervünk nem volt Megmaradtunk az álmodozás szintjén. i—i És most már véglegesen lemon­dott a tervéről? — Hát persze ... Komolytalan fel­lángolás volt az egész. Most már azt is tudom, hogy nagyon ráfáztam vol­na, ha akkor megteszem. Nem bír­tam volna ki sokáig;ci Miből gondolja? * M Nézze, kérem .. > -r mondta La­ci a hosszabban elgondolkozott Nincs egy éve, hogy Ideköltöztünk, a távolság is alig százötven kilométer, olykor mégis keserű honvágyat ér­zek i. < Gondolatban sokszor magam előtt látom a tájat, a vidéket, ahol születtem, látom az ismerősök és a barátaim arcát. Nekem nagyon szép, tartalmas és boldog gyerekkorom volt i s. Lehet, hogy banálisán, köz­helyként hangzik, mégis kimondom: nekem Időnként oda vissza-vissza kell járnom... Itt megtehetem, de ott kinn, onnan aligha... — A saját gon­dolataitól és szavaitól egészen elér- zékenyült. ^ Ezt szépen megfogalmazta, fiatal barátom — mondta a nyomozó elis­merően. — Most már csak egy kér­désre kell válaszolnia: lehetségesnek tartja, hogy a volt barátja disszidált? Laci nem sokat gondolkodott a vá­laszon. Lehetségesnek. Elképzelhető, hogy megpróbálkozott. — Köszönöm! — mondta a nyomo­zó, s mindketten felálltak. Magyará­zatként Kelemenékhez fordultak. Ugyanis a fiú két hete eltűnt hazul­ról... a szülei kerestetik :w Még egyszer elnézést kértek a ké­sel zavarásért, azzal elköszöntek és elmentek. Laci 8 távozásukkal egy mákszem- nylt sem könnyebbült meg. Tudta, érezte, hogy kemény percek követ­keznek. Kelemenné csendesen slrdo- gált. Kelemen pedig hátat fordítva nekik az ablaknál állt. Laci tudta, hogy apja nem az éjszaka fényeit ta­nulmányozza, hanem magát nyugtat­ja, hogy dühében ne rontson neki és ne pofozza fel. Életében egyszer ver­te meg csupán, de akkor nagyon. Fájt a verése, mégsem haragudott rá, kö- lyökfejjel is elismerte, hogy apjának van Igaza. Egy doboz cigarettát lo­pott el a fiókjából, és barátjával a kis sziget bokrai közt elfüstölték. Rosszul lett, és egész éjjel hányt, mint a lagziskutya. kz orvos figyel­meztette az apját, jobban ügyeljen rá, különben komoly baj származhat ab­ból, ha még kétszar-háromszor meg­ismétlődik az eset A nyomozók távozása óta a felfo­kozott feszültségtől szinte izzott a csend, ami körülvette őket Laci ha- soQlöan érezte magát, mint annak idején a veréskor, persze más körül­mények között, de ugyanolyan szo­rongásból fakadó félelem fogta el, mint akkor gyerekkoréban. Kelemen János végül megszólalt Nagy felindultságában suttogóvá vált a hangja, mégis izzott mint a paráz& (Folytatjuk]

Next

/
Thumbnails
Contents