Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-07 / 23. szám

iPÄM JO ÖREG MUNKÁS VOIT.. “ — Dénes Györgyöt keresem — mon­dom a rádió portáján, de nem ts kell megvárnom, míg felhívják, mert épp jön, hogy feleségével és lányával föl­vigyék az elemózsiát, amelyet a délutá­nt köszöntőknek készítettek. 1951-től a rádió szerkesztője, riporte­re, így temészetes, hogy hatvanadik születésnapján sokan jönnek virágcso­korral felköszönteni. És hát én is tu­lajdonképpen azért vagyok itt, hogy el­beszélgessek vele ebből az alkalomból. — És a magnetofon? — kérdi tipi­kus rádiós gyakorlattal, hiszen ha ő beszélget valakivel, viszi és bekapcsol­ja az ördöngös masinát. — Magnetofon? — kérdezem, majd kicsit tréfálkozva hozzáteszem, hogy már be van kapcsolva. — Hol? — Itt — és a fejemre mutatok, mi­közben már jegyzem is tréfás klszólá- salt, kolléganőjével való élcelődését, a nekem szánt apró tűszúrásait. Magamban különben már rég nem ha­zai magyar költőnek, hanem hazai Me- fisztónak hívom, és mint hallom, má­sok is illették már többször ezzel a név­vel. Ha ugyanis összetalálkozunk az új­ságárus előtt vagy valahol másutt, meg­kérdi, ml van öregem, és aztán tréfára fogja a dolgot. Másoknak meg erről-ar- röl mond tréfából valamit, s akik nem Ismerik játékos kedvét, olykor akár haj­ba is kapnak, ö meg természetesen mo­solyog. Egyszóval mindig vidám, fia­talos, azért most Is azzal a kérdéssel állítok be hozzá, hogyan is csinálja, hogy hatvanéves korára ilyen fiatalos. — Lehet, hogy csak külsőleg — mondja. — Az emberben, minden egyes emberben több lény lakozik. Én min­denesetre nyílt szívű, víg kedélyű va­gyok a kollégáimmal szemben. Nem sze­retem lógatni az orromat, még ha oly­kor lenne is rá okom. De nem is len­ne értelme mindig nyöszörögni, sirán­kozni, és nem is lehet. Persze, nem azt mondom, hogy nekem nincs vagy nem lenne okom panaszra. Az élet nehéz, volt is mit csinálnom, hogy megéljek, hogy felneveljem a három gyerekemet, de ha siránkozok, még nehezebb lett volna. — Említetted, hogy 1951-től vagy a rádiónál. Hogyan volt az akkor? ■— Harminchárom esztendeje ... Én gömörhorkai vagyok. Az apám jó öreg munkás volt, aki már régen benne volt a pártban, nálunk mindig sok szó esett a politikáról. Amikor aztán 1948 után keresték azokat az embereket, akik nemcsak olvasni, de írni is tudtak, en­gem is kiválasztottak, és felhoztak a CSEMADOK-ba. Itt nem bírtam ki va­lahogy soká, és gyorsan visszamentem Gömörbe, és egy ideig Rozsnyón dolgoz­tam mint népművelő. Részt vettem a különböző tanfolyamokon, majd pedig 1951-ben, mint mondtam, amikor meg­indult a Csehszlovák Rádió magyar adá­sa, engem Is hívtak. Képzelheted, ket­ten voltunk fél Óra adásidőre. Irtunk híreket, szerkesztettünk, riporterked- tünk, csináltunk mindent, amit kellett. Irodalmi műsort is készítettünk mind­járt, így aztán, ahogy bővült az adás, gyarapodtunk emberben, így én egyre inkább csak az irodalomnál maradtam. — A többit végül is teljesen elhagy­tad? — Nem, egyáltalán, sőt mind a mai napig, ha úgy adódik, mindent csiná­lok, amire szükség van. Bedolgozom nemcsak a napi krónikába, d^ha szük­séges, még a gyermekadásba is. Ma, a- mikor heti harminchárom órában köz­vetítünk, és egyre jobban szakosodik az adás, én egyre Inkább csak az iroda­lomnál maradok. Dolgozni kell elég so­kat, és nemcsak azért, hogy az ember meg tudjon élni, hanem azért is, hogy megmaradjon igazi rádiósnak ... — Tudtommal korán kezdtél írni ver­seket. Mondanál erről valamit? — te­szem fel most már Dénes György köl­tői munkássága felé való tájékozódó kérdésemet, de ő nem válaszol azonnal, hanem feláll, kinyitja a zsúfolásig meg­telt szerkesztőségi szekrényét, amely­ből ha nem ő nyitná ki, minden bizony­nyal a földre zúdulna az összes könyv, és kivesz két fekete borítóba kötött nap­tárt. Az egyik 1936-ból, a másik 1937- ből való. Izgalmas kiadványok. Munkás és paraszt naptár a címe. A baloldali világirodalmi írók és szovjet írók mel­lett Forbáth Imre, Major István és más baloldali hazai írók, költők írtak bele. Az egyiken még azt is megjegyezték, hogy a cenzúra által elkobzott első ki­adás után ez a második. A füzetek na­gyon sokat foglalkoznak a Szovjetunió­val, képeket hoznak a szovjet nép éle­téből, és természetesen Izgalomban tart­ja az írót, akárcsak az embereket, a spanyol polgárháború. Lapozom hát a füzeteket. A címoldalon: Ifjú Dusek Dá­niel szignózta egykori családi nevével Dénes György a naptár tulajdonát. Benn pedig szálkás fiatalkori írással, tinta- ceruzával róva valamiféle vers Leninről, majd a spanyol polgárháború ihlette so­rok ... — Amint látod, már valamikor ti­zenhárom éves koromban is ... Szeret­tem nagyon Petőfit, Aranyt, de később József Attilát és Adyt is . .. í— Sok verset Írsz mostanában? ■— Sokat-e? Vagy két-három éve szin­te egyet sem. Talán épp most sikerült, hosszú idő után megírnom három ver­set. — Mikor szoktál dolgozni, verset ír­ni, és hogyan? — Legtöbbször itt a szerkesztőség­ben, munka után, amikor egy kicsit el­csendesedik a folyosó, vagy pedig ott­hon. Ott, abban a naptárban még kéz­zel írtam, de azóta már csak ha este lefekvéskor jut eszembe valami. Egyéb­ként mindig gépbe írom. — Mit olvashatnak mostanában tő­led az olvasók? — A napokban kellene megjelenni a válogatott kötetnek, aztán később Pipi- tér címen a gyermekeknek egy kis gyűj­temény — mondja, és még sok minden­ről beszélgetünk. Egyebek között ar­ról, mi minden van és lehetne az iro­dalmi életünkben, milyen a csehszlová­kiai magyar író, költő becsülete... De hát ez már egy másik beszélgetés té­májául kínálkozik, s lehet, egyszer majd még erre is sort kerítünk. NÉMETH ISTVÁN KARNYÖNÉ, vagyis egy vénasszony szerelme (Évadzáró bemutató a Thália Színpadon] A függöny összezárult. A színé­szek a rivalda előtt állnak, és meg­hajtják fejüket. Nemcsak a tapsot köszönik, hanem a bizalmat és a szeretetet is, amelyet kaptak. Meg­hajlásukban hála, öröm és megha­tottság, mivel a színpad és a néző­tér ismét egymásra talált. Csokonai Vitéz Mihály Ismert ko­médiája, a Karnyéné azok sorába tartozik, amelyek Idestova kétszáz éve sokat nyomnak az irodalomtör­ténet mérlegén. Nemcsak a színpadi szöveg magvassága és Csokonai szi­porkázó nyelvezete, nemcsak az ára­dó kedély adja meg ezt az irodalmi súlyt, hanem a műben sűrített gaz­dag életanyag, és a remek művészi tömörséggel ábrázolt embertípusok felvonultatása Is. A csalhatatlan megfigyelésre és valóságismeretre valló élethelyzetek sokasága, amelyek mindegyike írói telitalálat. Csokonai mestere a Urával átszőtt fordulatos helyzeteknek. Egy—egy odavetettnek látszó jelzővel évtizedek történelmi változásait képes érzékeltetni. Párbe­szédei többfelé ágaznak, mert nem ri­ad vissza a köznyelv klszólásaltól, sőt a dlákzsargontól sem. „Átvezető“ szö­vegei sajátosan érvelő; egyik jelenetet a másikba úsztató textusai érzékletes­sé teszik azt a régmúlt közeget, a- melyben hősei mozognak, élnek és cselekednek. A feltörő taps Konrád József érde­mes művész újabb sikeres rendezését és a színészek jó játékát jutalmaz­ta. Konrád munkája néhány olyan ta­nulságot is hozott, amelyek színpad- művészetünk ügyét, elvben és gyakor­latban is meghatározó lépésekkel len­dítik előbbre. Nem kötötték gúzsba holmi színházi konvenciók, vagy az „akármerröi nézd, úgyis egyforma“ divatja. Rendezői felfogása egységes stílus­ban csillogtatja meg a komédia vilá­gában a költészet fényeit. Színpadán jelen van a szerző, miközben a he­lyenként günyoros, hol groteszk, hol Jól értelmezett cirkuszi bohóckodás hozza az előtérbe a pergő párbeszé­deket Élénk színezetükben és olykor szövegbeli harsányságukban is Cso­konai példázatait halljuk. A könnyen eltávolítható kisebb hibákat fölösle­ges lenne Itt megemlítenem. Kiss Péntek József keretjátéka ki­tűnő. Jó az „Indítás“, a szerzőnek a játékból való „kiléptetése“. Jók az In­dokolt színészi túlzások, a karikíro- zó helyzetek és a realizmus finom együttjátszása. Csokonait aligha lehet­ne megvádolni azzal, hogy ódon sab­lonokkal, Ismert bohózatokból kimá­solt zsánerfigurákkal népesítette be színpadát. Műve ma is értékes és* so­katmondó. Első látásra úgy tűnik, hogy ez a felvilágosodás kori, gyakran pajzán hangú komédia csupa vaskos komi­kumot tartalmazó bohóság. Komikus alkatok, buffóflgurák, tarka esemény­sorok és burleszk helyzetek váltakoz­nak, amelyek lényegében két női sze­replő körül csúcsosodnak a maguk könyörtelenül ostorozó jellemrajzában. A már említett és helyénvaló prológus az egész produkciót előnyösen befo­lyásolja. A tíz szereplőt akár „szerepgáro- soknak“ is értelmezhetnénk, mint egy­mással vetélkedőket vagy egy húron pendülő fura személyeket, akik itt, akár egy cirkuszi porondon is szere­pelhetnének. Mégis Karnyóék kani­zsai szatócsboltjában vagyunk, ahol a szerző által megírt szöveggel, hely­zetekkel, meghökkentő jelmezekkel, díszlettel (Platzner Tibor], természe­tesnek tűnő koreográfiával (Karol Schneider) és ügyes zenei betétekkel (Dobat Géza) pereg a cselekmény. t No de lássuk a „szereppárosításo­kat“. Gombos Ilona alakítását sem­miképpen sem érheti az a vád, hogy különleges eszközökkel keresi a szín­padi „megoldásokat“. Karnyónéja tu­datos színészi munka. Komédiázó ked­ve derítő hatással van a közönségre. Az ő nyomdokában ficánkol hűséges cselédlánya. Boris (Kádek Rita), aki nyilván pontos mása lesz asszonyá­nak „a szerelem utáni vágyódások­ban“. Eddigi szerepeihez mérve e- lőbbre mutató játékkal kedvesen mo­zog, cseveg és cselekszik a színpa­don. Kurtára szabott tűzpiros ruhács­kájával kerül itt „rokonságba“ a Tün­dér (Kiss Agf) és a Tündérfl (Mi­hályi Mária) ugyancsak kurtára si­került mini-uniformisa. Ezek a „11- bérlás“ egyenruhának szánt funkciós jelmezek szükségesek voltak a cirku­szi környezetet élénkítő személyzet hangsúlyaihoz. „Tündért varázserejük“ sok mnidenre feljogosíthatja jelenlé­tüket, sőt az egyes jelenetek folyama­tos egybehangolását is elősegítik. De maradjunk még a manézsl okfejtés­nél, amikor Kuruzs szerepében Vára- dy Béla egy remekbeszabott cirkusz- igazgatót (ha tetszik, istállómestert) állít elénk. Helyénvaló gesztusai, a- dekvát hanghordozásai valódi „porrn- di“ légkört teremt, amelyben az e- gyetlen (igazi) bohóc figura a kele­kótya Samu, akit Mikola Róbert fi­gyelemreméltó alakításában láthat­tunk. Pólós Árpád nyurga alakja, Llplt- lotty maszkjában bizarrul csíkozott mezben jelenik meg. Hasonszőrű el­lentétje, a testesebb László Géza pedig Tipptopp személyében ostromolja a szerelemre éhes asszonyságot. Mind­ketten kiváló szerepfelfogással ját­szanak. Jól megrajzolt szerepet ka­pott Hlzsnyal Zoltán is egy kalmárle­gény alakjában. Ö kívül áll a túlfűtött szerelmi problémákon. A napi ese­mények érdeklik, ezért egészen más modorban szónokol és gesztikulál. Csokonai bravúr szövegével exponál, amikor egykori kenyéradójának, Kar- nyónak „világnézeti“ szólamait han­goztatja. így ők is kitűnő színészpá­rost alkotnak. A játék végén .megjele­nő (eddig halottnak vélt) Karnyóval folytatott szóváltásai is ezt igazolják. Lengyel Ferenc groteszk gúnnyal vá­zolja az öregedő, de még mindig lel­kesedni tudó Karnyó egyéniségét — és ez a lényeges. Játéka tiszta és mes­terkéletlen. A Thália Színpad méltó játékkal, szép előadással zárta a Magyar Te­rületi Színház 30., jubileumi évadát. Kitűnő komédiát láttunk, színvonalas rendezésben. Nagyszerű összjátékot kaptunk, ami egyben azt is igazolja, hogy a kísérletezgetés helyébe Ismét a színpadi művészet került, az építő szellemű színészi munka és a követ­kezetes, művészileg is értékelhető rendezés, ami egyben rang a színház­nak. Szuchy M. Emil É rdekes kiállításra Invitálja a bratlslaval Beblavy utca macskakövein felkapaszkodókat, a vár felé tartó látogatókat az AMA Galéria pici helyisége előtt felállított hirdetőtábla. Az amatőr képzőművészek kiállítótermében ezúttal a pieSfanyl kultúrközpont ren­dezett tárlatot három alkotó munkáiból. Mindhárman, Mária Borovská-Vaculíková, Vífazoslav MlSík és Franti- §ek Bezák a' fürdővárosban működő művészklub tagjai­ként dolgoznak. Illetve dolgoztak, mert a fotós Frantl- §ek Bezákot már csak munkál képviselhették a megnyi­tón, ő ugyanis tavaly, harmincévesen meghalt. Három amatőr alkotó tárlata Mária Borovská-Vaculíková egyszerűségükben is ne- ’ mes, nagyon szép, élénk színű kerámiákkal, hamutartók­kal, vázákkal, tálakkal, kancsókkal és kisplasztikákkal mutatkozott be. Közös jellemzője valamennyi tárgynak, hogy nem csupán gyönyörködtetnek, hanem hétköznap­jaink, életünk hasznos kiegészítői lehetnek. Különösen érdekesek a vázái. A türkiz és terrakotta színű, egysze­rű vonalú, mégis különleges kiképzésű virágtartókat bi­zonyára sokan szívesen látnák lakásukban. Az egyszerű­ség jellemzi kisplasztikáit Is, amelyek témáját legin­kább a természetből meríti. FrantiSek Bezák fekete-fehér fotói lírai dokumentu­mai életünknek. Tájképei egyrészt a természet szépségé­re, másrészt pedig múlandóságára és pusztulására hív­ják fel a figyelmet. Három portréja — Zsófi néni, Skur- Cák néni. Öregember — készítésekor a nehezebb utat választva dolgozott sikerrel, megkereste a külsőségek mögött rejtőző egyéniségeket. A három kép külön érde­kessége a’képekhez kitűnően illő, hangulat- és hatás­fokozó ovális, finom pasztellárnyalatú keretezés. A Tü­kör-sorozat négy darabja akár képriportnak is tekint­hető. A fotósnak ezeken a képein mutatkozik meg va-* lóságlátása és a pillanatnyi helyzet iránti érzékenysé­ge. A fotós azonban a teljesen köznapi látványban fel­ismerte a témát, bizonyítva, hogy a világból annyi a miénk, amennyit megragadunk belőle. Kár, hogy a fia­tal fényképész életúját lezárta a halál. Trenőín, Novy Jiőín, Dubnlca, Klatovy után kerültek el Vífazoslav MiSík munkál Bratlslavába. Érdekes alko­tásai horgolt csipkék. Persze, ezek nem holmi glccses, porfogó térítők, hanem a népi hagyományokból merítő képek, falldíszek. Férfi létére különös finomsággal dol­gozik. Képei többségén üde színű virágokat, játszó, vi­dám gyermekeket ábrázol. Sűrűbb vagy ritkább lyuka­csos technikával alakítja ki képei térhatását. Munkái­val már eddig is számos sikert aratott. Bár mindhárom alkotó a művészet más-más területén dolgozik, illetve dolgozott, túl a műfaji különbözőségen összeköti őket és alkotásaikat az az igyekezet, hogy nap­jaink emberét, környezetét, örömeit ábrázolják. Benyák Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents