Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-17 / 20. szám
8 ifliffill D uba Gyula csehszlováklat magyar trö érdemes művész lett — adták hírül a napilapok, és az újságok ajánlataiban megjelentek a vele való Interjúk tervezetei, s ml újságírók, rádiósok egymásnak adtuk a kilincset az Irodalmi Szemle szerkesztóségében. — Azért már mégiscsak szerénytelenség lenne a részemről — mondta, amikor magam Is rányltottam az ajtót. Épp az Oj Sző riportere faggatta. Mit is kérdezzek hát, hogyan bemutatni, hogy ne csak szokványos beszélgetés legyen, és mégiscsak igényt tarthassunk arra, hogy a nem tudom hányadik beszélgetés után még ezt az írást Is elolvassa az olvasó, érdeklődjék az író munkája, személyisége, embersége iránt? — tűnődtem, és arra gondoltam, hogy mindenképpen odahaza, a lakásán kellene meglátogatnom. így nemcsak az alaphelyzet lesz és lehet más, hanem a kíváncsiságomat, a képzőművészet iránti érdeklődésemet is kielégíthetem. Tudom róla ugyanis, hogy naponta meglátogatja a régiségkereskedőt, érdeklődve figyeli a felbukkanó képeket, sőt gyűjti is őket. Végül meg is állapodtunk, hogy hétfőn délben találkozunk. — Szabadságom van — mondta —, délelőtt még szeretnék írni, és akkor délben pedig beszélgetünk. Reggel azonban váratlanul megszólalt a szerkesztőségben a telefon: — Változott a program. Édesanyám bejelentette, hogy jOn. Az autóbusz valamikor dél körül érkezik az állomásra, nem tudnál valamivel korábban jönni? A belváros egyik patinás házában lakik. Ha nem tudnám, bogy Füzesgyarmatról (Hontianska Vrbica) származik, hogy az ívnak a csukák, az örvénylő idő és más regények, elbeszélések mellett a Vajúdó parasztvilág című könyvében faluszociográfiát Irt, a lakása alapján akár azt is hihetném, hogy egy Izig-vőrlg polgári családból származik. Csodálatos régi szekrények, karosszékek, faliórák veszik körül, és sok kép. — Valamit örököltem a feleségem által — mondja magyarázatképpen a bútorokra mutatva —, valamit meg már közösen vettünk... Nagyon szeretem ezeket a régi biedermeier bútorokat, mert nemcsak ennek a városnak, hanem a felvilágosodás korának is a tükrei — fejezi be a gondolatot, majd természetesen a képekről beszélgetünk. Előbb a két Tallós-Prochászka István-ké- pet vesszük szemügyre. Az egyik egy téli falut ábrázol. Közepén lovas szán halad. A falu, mintha kicsit ráhajolna, összeborulna, védené a fogatot. A másik, a Krump- llszedés pedig nagyon kedves, a tragikumában is vidám kis kép. A krumpliskosarak mintha apró kis virágcsokrokként világítanának az emberek között. A kocsi elé fogott lovacska nagy-nagy melegséggel szemléli a dolgozó embereket. Ezenkívül egy másik szép téli kép is van a falon. A festője Krutek. Mellette Welner-Král képe. A másik talon egy Mednyánszky. — Ehhez hogy jutottál? — A régiségkereskedésben vettem... Nem is volt drága. Igaz, kezdetben nem is voltam biztos, hogy Mednyánszky, de aztán még mielőtt kifizettem volna, elvlt- tem megmutatni Lőrincz Gyulának. Az megnézte, kiszedte a rámából, lemosta, megvizsgálta, és a kép hátán megtalálta a festő aláírását és a modell nevét is... — Milyen képeket gyűjtesz leginkább? — Nem neveket, festőegyéniségeket gyűjtök. Kezdetben úgy gondoitam ugyan, hogy elsősorban a csehszlovákiai magyar művészek munkált gyűjtöm majd, de aztán valahogy hűtlen lettem az elhatározásomhoz, és ma függetlenül attól, hogy ki festette, azokat a képeket veszem meg, gyűjtöm, amelyek a régi életformára utalnak, esetleg valami szokatlan, különös tárgyat, helyzetet, témát ábrázolnak. Itt van például ez a kisfiúportré. Nem világraszóló alkotás, de nekem kedves, mert tulajdonképpen én is ilyen bőrsapkát hordtam a magam korában, s akár én Is lehettem volna a festő modellje... A szoba bal oldalán a régi lexikonokat őrző csodálatos szekrények között, illetve fölött az említett fiúportré és a Mednyánszky-kép társaságában egy rendkívül dinamikus, széles ecsetvonásokkal megfestett téli falu. A falu előtt pedig erőtől duzzadó, nehéz lovak húznak egy paraszti szánt. A kép jobb alsó sarkában a festő aláírása és az évszám: Benyovszky, 1929. — £s ez a Benyovszky-kép? — Mint már mondtam, nem a festő neve az érdekes, hanem a kép témája és ereje, mert itt is, ennél a képnél is elsősorban maga a téma az, ami megfogott. Ez a kép 1929-ben készült, tebát egy évvel a születésem előtt, de tulajdonképpen minket is ábrázolhatott volna, akárcsak a fiúportré. Mi ugyanis ugyanilyen vagy hasonló szánon jutottunk be annak idején Lévára, a gimnáziumba. Ha ránézek olykor a képre, szinte még most is felldéződlk bennem, ahogy indultunk az iskolába, és az édesanyám kihozta a nagy forró Garam-köveket a lábunk alá, a kisebbeket pedig a tenyerünkbe nyomta, hogy csak ne fázzunk az úton .., — És ki ez a Benyovszky? Még nem hallottam a nevét? — Nem valami jelentős vagy ismert festő. Sokáig azt sem tudtam, kicsoda, de egyszer aztán megtaláltam a nevét az egyik két világháború közötti lexikonban. Ott azt Írják róla, hogy nemesi származású, sokáig külföldön élt. De engem nem is ez érdekelt, hanem az, hogy milyen energikusan, milyen nagyszerűen megfogta a témát. Különben nem költök sokat képekre. Valami igazi, világraszóló vásárlást még sohasem eszközöltem, de azért ha valami megtetszik, hát megpróbálom megvenni... — Érdekes, nem nagyon Iátok itt modernebb, újabb kori képeket, és azt is megjegyeztem, amit az előbb arra mondtál, hogy minden a századfordnió kezdeményezéseiből indul ki. Ami pedig nem, az nem is érdé- kits. Ezek szerint te nem szereted az újabb kori művészetet? — De,, hogyne! Sőt, itt van például Jakoby Gyula művészete Az 6 képeit nagyon kedvelem, azért, mert realista művész, konkrét élményekből táplálkozik — mondja és megmutatja j. Ileőko egyik híres képének a variánsát, a felesége pedig kihoz a hálószobából egy Ce- micky-vlzfestményt, majd megmutatják az egyetlen modernnek mondható portrét, amelyet Lea Mrázová festőművész készített róla. — Hihetetlen, hogy milyen színest — jegyzem meg. — Hát igen — váiaszolja kicsit tűnődve —, egy Ilyen sárga ing volt rajtam — és mutatja a képen a sárga foltot. — Ez úgy lázba hozta, hogy szinte égett. A végén magam Is csodálkoztam azon, hogyan képes ennyi-, re színesen látni, ennyire összetett fényhatást érzékelni. .i";: r Duba Gyula író DUBA GYULA [ Duba Gyula édesanyfa Igaz is: hogyan és miért? — tűnődöm, és az Örvénylő Időre gondolok. Ogy érzem, már a címben sikerült megnevezni egy korszakot. Ez volt a szándéka, így akarta? — Ez nem Ilyen egyöntetű — mondja az egyébként kusza és szaggatott beszélgetésünk egyik pillanatában. — Amikor ugyanis befejeztem az előző regényemet, az Ívnak a csukák címűt, megkérdezték, mi is lesz a következő, miről fogok írni e regény után. Miről is? — tűnődtem, és végül megállapodtunk, hogy örvényeken át lehetne a munka címe, és ezt le is írtuk, ők pedig a kiadóban belefoglalták a jelentéseikbe, terveikbe. Ez volt valahogy a logikus, a természetes. Az előzőben inkább a csendes, nyugodt vizek domináltak, ezután pedig ml következhetett, hát az örvények, mint ahogy az életünkben Is ez következett. Amikor aztán nekiültem a regénynek és írtam, engem már valahogy kötött a munka címe. Sőt, közben többször beszéltem is róla. Ogyhogy, amikor befejeztem, bár sokaknak nem tetszett ez a cím, én azért ragaszkodtam hozzá. Persze éreztem, hogy még nem teljes, nem befejezett. Hiányzik belőle valami. Sokat töprengtem rajta, míg aztán hozzátettem az Időt, az idő fogalmát, ami mindenképpen benne van, mejrt hiszen egy Időmodellt ábrázol, fog össze, és ezt az olvasók is így érzékelik, fogják fel. Legalábbis azok, akik nem valami irodalmi előítélet alapján közelednek hozzá. Érzékelik, hogy itt egyfajta átrendeződés folyik, kaotikus, örvényeken át ívelő pálya rajza teljesül ki. — Mi következik ez után a nagy regény után? — Trilógiává szeretném bővíteni, formálni, és lehet, egyszer meg Is írom a folytatását, de most nem akarom, és talán nem Is tudnám folytatni. Egyszerűen vagy az idő nem érett még be, vagy csak én nem látom a további utat. Aztán szükségem van valamifajta stílus- váltásra is. A kritikusaim nemegyszer azt vetik a szememre, hogy a hagyományos regénytormát művelem, a régi prőzastílust folytatom. És ebben némileg igazuk is van. Már csak azért is, mert a matéria ilyen nyelvezetet igényelt. Most tehát úgy próbálok váltani, hogy nemcsak a régi hősöket és formát hagyom el, hanem a stílust is fejlesztem. Érzem, hogy azok a hősök, akikről most akarok írni, mások. — Milyenek? — Nehéz megmondani így előre, de mások. Van az életükben valami abszurditás, ezért aztán némileg visz- szatérek a szatírához. Nem a hagyományos, kisebb igényű, rövldebb távlatú humoreszkszerű írásokra, hanem a komoly, kemény prózára gondolok, amely képes megragadni az összetettebb valóságot is. Kezdetben, amikor a humor és a szatíra felé tájékozódtam, inkább csak ösztönösen fordultam abba az irányba. Nem egy esetben Irodalmi példaképekből Indultam ki. Most viszont más Indítóokok vezérelnek. Kisregényre, elbeszélésre gondolok. Az anyag, amit ábrázolni akarok, nem nélkülözi — természetesen falusi, kisvárosi környezetben — az egyfajta „Svejkládának“ a vonásait Az élet néha egészen abszurd helyzeteket teremt. Így hát kézenfekvő, hogy az ábrázolás sem nélkülözheti ezeket a vonásokat. Ezzel párhuzamosan szeretném a stílust, a nyelvezetet is meg.újítanl. — Nenn könnyű ilyen elhatározásra jutni. Mire támaszkodsz? Említetted, hogy délben érkezik az édesanyád. Milyen volt hozzá s általában a szüléidhez a viszonyod, mit örököltél tőlük természetben, emberségben? — Alaptermészetem nyugodt, egészséges, és úgy érzem, hogy a humoros műfajokhoz, amelyekkel Indultam és amelyekhez most ismét vissza akarok térni, erre szükségem is volt és van. Szükségem van erre a belső egészségre, nyugodt állapotra, hogy biztonságosan meg tudjam ítélni a dolgokat. Mindezt a szüleimtől örököltem. Édesapám, aki már régebben meghalt, erős, nyugodt, dolgos, egyenes ember volt. Nagy, magas, megtermett, kilencvenkilós szálfatermet, aki mindig is az erejére, szorgalmára, kitartására támaszkodott. Nagyon megértő volt. Bár maga nem volt olvasó ember, megértette az én igyekezetemet, és méltányolta is. Még az ezzel összefüggő, néha fölöslegesnek tűnő kiadások elől sem zárkózott el. Emlékszem, egyszer megvettem egy elég drága lexikont. Gyerekfejjel talán nem is volt rá még szükségem, ö megnézte, megforgatta, és helyben hagyta a vásárlásomat. Akkor Lévára jártam Iskolába. Előbb a polgáriba, majd pedig gimnáziumba. Nem igényelte sem ő, sem pedig az édesanyám, hogy ugyanúgy kivegyem a részemet a ház körüli munkából, mint ők. Nem mondom, ha otthon voltam, a jószág kihajtását, be- terelését vagy ilyesmit elvégeztem. Akadt játék munkám is. így például mindig volt saját bárányom, amelyről aztán gondoskodnom Is kellett, de a nagy munkákból abban az Időben nem kellett kivennem a részemet. Egyébként az édesapánk volt a tekintély. Az édesanyánk küszködött velünk, s ha nem bírta, akkor kérte csak meg az apánkat, hogy szóljon már végre ránk. ö aztán szólt is ... Az édesanyád? — kérdezném újra, de aztán úgy gondolom, ha már úton van, inkább eljövök még egyszer, hogy lássam, beszéljek vele. ^ Hetvenöt éves és még képes autóbuszra szállni és eljönni, hogy lássa a flát és a családját. Nyilván azok közül a csodálnivaló édesanyák közül való, akik egyma- guk Is képesek lennének cipelni az egész világ terhét. Hasonlít író fia rá? — találgatom másnap, miközben újra bekopogok hozzájuk. Hát hogyne, állapítom meg rögtön, ahogy meglátom. Minden mozdulata, minden arcvonása. Sokáig beszélgetünk. Kérdezgetem, nem beszédes, és ha valamit mond, attól nem nagyon lehet eltántorítani. Közben le is fényképezem, több felvételt is készítek, de az összes felvételen ugyanaz a fejtartás, ugyanaz a mosoly és nagy-nagy belső nyugalom. — Kiskorától fogva mindig nagyon sokat olvasott. Hozott az iskolából is könyveket, de vett is magának. Nemegyszer ő látta el a barátait is könyvvel. Sok el is veszett közülük, mert már nem adták vissza. Csak azt sajnálom, hogy a férjem nem él, és nem láthatja, hogy hová jutott, mit ért el. Annak idején, amikor főiskolára ment, és úgy volt, hogy gépészmérnök lesz, nagyon örültünk, amikor aztán otthagyta az iskolát, igen, de Igen kétségbe voltunk esve. Nem cívódtunk vele, dehogy, csak csalódottak voltunk. Keseregtünk egymásnak. Sírt a lelkünk, és nem gondoltuk volna, hogy mégiscsak neki lesz igaza, és hogy egyszer llyeij dolog is megtörténik vele, és kitüntetik. A férjem blztós nagyon örült volna. NÉMETH ISTVÁN
