Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-17 / 20. szám
V 7 A külsőségeket és egyebeket Illetően több száz mllllő hozzá hasonló kinézetű és sorsú fiatalember futkározík szerte a világban, ö mégis egyszeri és megismételhetetlen a négymilliárdnyi tömegből. Sem érzés- és gondolatvilágában, sem külső megjelenésében nem hasonlít hozzá senki. Ez a megállapítás természetesen külön-külön minden emberre érvényes. Éppen ezébt lehet számunkra érdekes és Izgalmas egy-egy embernek a sorsa, életútja. Röviden bemutatom: Neve: Kelemen László. Nemzetisége: magyar. Életkora: harminc. Iskolai végzettsége: gimnáziumi érettségi. Családi állapota: nős, két gyermek apja. Foglalkozása: müszakvezető egy számítóközpontban. Havi fizetése, kétezer-nyolcszázkl- lencvenhat korona tisztán a családi pótlékkal együtt. Egyéb tudnivalók: száznyolcvan centiméter a testmagassága, százöt centiméter a mellbősége, a hajszíne gesztenyebarna, a bajusza és a szakálla viszont fekete. A személyazonossági Igazolványában, a „szeme színe“ rovatban ez áll; szürke. Egy szőke asszony szerint, akivel tizennyolc éves korában három éjszakát hevert át — mellesleg nem ő ^volt az „első nő“ az életében —, olyan a szeme színe, mint a tengeröblöké: szürkének, zöldnek és kéknek a keveréke. Nemrégiben kaptak háromszobás, állami lakást. A bútorzatuk eléggé hiányos még, mivel annak idején a házassági kölcsönből a volt másfél szobás lakásukat rendezték be, s vásároltak automata mosógépet, rádiót, korongos magnetofont, porszívót, később az interszervizből hozott színes tévét, aminek a havi bérleti díja háromszáz korona. Személygépkocsija nincs, belátható időn belül nem is lesz, de hát az nem létkérdés, bár sokak szerint az. Ki tupja? Számára mostanában egészen más Jelenti a létkérdést... • • Tavaszodott... .......... Akkor harmadikos gimnazista volt. Tavaszi gyerek lévén betöltötte már a tizennyolcadik életévét. Egy éve költöztek fel vidékről a fővárosba, mivel apját, a kitűnő mezőgazdasági szakembert „kiemelték“ és fontos beosztásba helyezték. Fönt Is, lent is elismerték aszaktudását, amiért tisztelték ■ és becsülték. Gyakran utazott, aminek a révén rengeteg ismerőst és barátot szerzett. Ismeretsége és ösz- Bzeköttetései révén sok mindent el tudott intézni, úgymond: sok nemes, Jószándékú és hasznos dolgot. Háromszobás szövetkezeti lakást kaptak a főváros előkelő negyedében, a domboldalon, ahonnan belátni a város nagy részét. A lakótelepet övező rendezett, csupa zöld környezet szívet, szemet gyönyörködtetöen és nyugtatóan hatott. A bokrok, cserjék és díszfák lombjai közt fészkelő énekes madarak gyakori hangversenye még a gyengélkedő és szomor- kodó embereket is felvidította. Hétfő reggel volt. Vele nemcsak új nap, hanem új hét is kezdődött, ami klnek-klnek valami újat ígért és ho- Eott, kinek-kinek meg bizonytalanságot és tanácstalanságot, mint például Kelemen Lacinak. Az ablak előtt állt, és nézte a lakótelep pezsgő életét. Fiatal anyák és apák rohantak csemetéikkel a bölcsödébe vagy az óvodába. A nagyobbacskák már önállóan mentek iskolába. Egy idős, nyilván nyugdíjas és magányos bácsi, mint minden reggel, akkor is az aranysárga szőrű bo- xerét sétáltatta. Megható volt látni, ahogy a kutya meg-megállva visszapillantott a gazdájára: birja-e még a sétát? Minden mozdulatuk és egyéb megnyilatkozásuk az összetartozást és egymás szeretetét, megértését sugallta. A legtöbb ember természetesen munkába sietett, ki korábban, ki későbben. Mindennapos, megszokott kép. Az a hétfő reggel mégis annyiban különbözött a többitől, hogy ragyogóan sütött a nap, s igazi, hamisítatlan tavaszi ízekkel telítette meg a nyitott ablakon át beáramló levegőt. Mintha a tavasz élénk színeivel és különös, vérpezsdítő illataival világgá harsogta volna, hogy itt vagyokj megérkeztem, most már nincs olyan erő, ami megállítva visszafordíthatna. Hát köszöntsetek és örvendezzetek, em- berekl Kelemen Laci nem tudott örvendezni, nagy gondban volt.. Az általános iskola kilencedik osztályát kitüntetéssel végezte el. A gimnázium első osztályát már csak közepes tanulóként fejezte be. Apja akkor mondta neki először, hogy igyekezzék, tanuljon, ne hozzon szégyent a fejére. Akkor fészkelt bele Laciba legelőször az az érzés és gondolat, hogy tehetséges és hírneves ember fiának nem jó lenni. Tőle mindenki, egész környezete — tanárok, ismerősök. Iskolatársak — többet, mást vár. Hogy pontosan mit, maga sem tudta. A gimnázium második osztályát már alig-alig tudta befejezni. Voltak ugyan fellángolásai, hogy csak azért is megAzt a bizonyos hétfői napot megelőzően már két hete nem Járt iskolába. Reggelenként a szokott időben ugyan fogta a táskáját és elment hazulról, estefelé pedig a pontos időben megérkezett, de az iskola helyett egész nap csavargott. Nem a legkellemesebb érzésekkel bolyongott a városban. Rettegett, mint a tolvaj, akit minden pillanatban rajtakaphatnak.-Nincs értelme tovább csinálni, gondolta. Véglegesen megért benne az elhatározás, hogy nem Játssza tovább ezt az önsanyargató bújócskát. Apja elé áll, és nyílt őszinteséggel megmondja, hogy abbahagyta, s nem tanul tovább. Mégis reggel, mikor apja távozása előtt benyitott a szobájába és megkérdezte, nem késik-e el a suliból, csak azt tudta kinyögni, hogy nem. Inába szállt a bátorsága. Korholta magát, s mentségéül azt mutatja, de csak Idelg-órálg tartottak. Valóban csak szalmalángszerű fellobbanások voltak, hogy utánamég jobban elmenjen a kedve mindentől. A falköltözésükkel Járó nagy változás rossz hatással volt Lacira. Nem és nem tudott beleilleszkedni az új környezetbe. Ügy érezte, hogy mindenki ellene fordult, s mindenkiben ellenséget látott, legalábbis azt akarta elhitetni önmagával. Bezárkózott- ságából a kiközösítettség érzése fakadt, ami egyre Jobban elkeserítette. Több év távlatából most már tudja, hogy tévedett. Senki nem volt az ellensége, senki nem fordult ellene. Egyedül 6 volt a hibás abban, hogy letért a Járható utakról. Miért, mi volt az oka? Másodikos korában kirándulásra ment az osztállyal a Tátrába. Ott melegedett össze Szász Karcsival, az egyik osztálytársával, aki azt állította, hogy a Svédországban élő bácsl- kája dúsgazdag gépgyártulajdonos, akihez bármikor elmehetnének, akár legálisan, akár illegálisan. — Gondolkodj el rajta, öregem, s szólj, ha benne vagy. Hidd el, nem bánnád meg, ha sikerülne kijutnunk — mondta a barátja sokat sejtetöen és csodálatos Jövő képét varázsolva Laci elé. — Benne vagyok I — vágta rá Laci nyomban. — Nincs ezen mit gondolkodni. Inkább azon törjük a fe- Jünket, hogyan kijutni mielőbb. — Komolyan mondod? — A legkomolyabbani — Okéi Hetekig ez volt a témájuk, de a tervezgetésen meg az álmodozáson kívül semmi kézzelfogható és megvalósítható, konkrét tervig - nem Jutottak el. Akkoriban Lacit annyira elvakította az álmodozás gyönyörűsége, hogy semmi másra nem tudott godnolnl. Arra sem gondolt, hogy az esetleges szökésével milyen kellemetlenségeket okozhatna a szüleinek, főleg az apjának. Az meg egyáltalán nem Jutott eszébe, hogy mire vihetné oda- kinn nyelvtudás és szakképzettség nélkül, a diplomáról nem is beszélve. Csak kijutni mielőbbi Akkor jött a költözködés. Befejeződtek a közös álmodozások, és megszakadt a barátság is, pedig egy ideig még leveleztek, de az már nem volt az igazi. Végül a levelezés Is abbamaradt. Egyszerűen nem tudtak már mit mondani egymásnak. A távolság elnyelte a terveiket és az álmaikat, mint őszi ködök a pirosán virító csipkebokrokat. A gondolat gyökere azonban még Jó hosszú ideig benne maradt Laelban,., próbálta bemagyarázni magának, hogy hivatalba Indulás előtt az apjának úgy sem lett volna rá ideje, hogy érdemben foglalkozzék vele. Majd estére, vacsora után, határozta el, sokkal alkalmasabb lesz az időpont, s megfelelőbb a beszélgetésre. Egész nap csavargott. Valahogy sokkal nyugodtabb és felszabadultabb volt, mint az előző héten. Mintha máris felmentést kapott volna az apjától, s megszabadult volna a nyomasztó terhektől, pedig a Java még hátra volt, a döntő lépésre csak estére kerülhet sor. De sort kerít rá, az biztos. Ügy érezte, annyi őszinteséggel tartozik a szüleinek, hogy nyíltan beszéljen velük a gondjairól és az elhatározásáról. A szülei is mindig és mindenkivel szemben őszinték és nyíltak voltak. A mézes-mázos hajbó- kolás távol állt tőlük, az nem az ő asztalukra tartozott. Ezt a nővérével együtt számtalanszor tapasztalták a szülői háznál, ök sem voltak soha a szüleiket nyalő-faló, ölelgető, ■ örökké rajtuk csimpaszkodó gyerekek. Ha valamit akartak, ha valamire szükségük volt, kértek, de sosem próbálták elérni céljaikat hamis kedveskedéssel és cigánykodással. Ha olykor azt mondták, hogy most nincs, nem lehet, nem duzzogtak és nem nyafogtak, mert tudták, hogy a szüleik minden tőlük telhetőt megtesznek értük. Laci azóta, hogy a nagyvárosba került, egyre inkább megbizonyosodott róla, hogy a vidéki emberek még mindig sokkal nyitottabbak és őszintébbek, mint a városiak. Nem mintha vidéken nem élnének gazemberek, csalók és képmutatók, de a kis közösség, az együvétartozás, a mindenkit mindenki ismer ténye hamar kiszűri és leleplezi a gyanús elemeket, arai a szívemen, az a számon alapon. Laci ilyen tapasztalatokat hozott magával vidékről, ilyen útravalót kapott a szüleitől, amiért úgy érzi, hálával tartozik nekik, habár ők nem igénylik a hálájukat, sem az övét, sem a nővéréét, aki egyébként vidéken ment férjhez, s ma is ott él. Laci számára ma is ünnepet Jelent, ha időnként hazamegy, elbeszélget, és anyja főztjéböl ehet. Olyan szívesen adott, s olyan Jóízű ételt a világ összes szakácsrafivésze együttvéve sem tud főzni. Anyja ezerszeresen megérdemelné, hogy minden alkalommal megcsókolja a kezét, mivel azonban náluk sosem volt divatban a „nyatakodás“, anyja félreérthetné a helyzetet, és azt gondolhatná, lám, lám, a mi fiunkban is megfordult a világ rendje, és elfelejtette, hogy a szerénység és az egyszerűség az ember legszebb Jellemvonása, s hogy a szemével is kifejezheti a ra- . gaszkodását, a köszönetét és a szeretetét. Elérkezett az este, ej a vacsora ideje, s utána a cigarettafüst kékes bodrozása. Kelemen Jánosnak Jó napja lehetett. Szokatlan Jókedvében viccelődött, nevetgélt, mint egy csintalan kisgyerek. Jókedve Kelmennére is átragadt, s pillanatok alatt olyan kitűnő hangulat alakult ki, ami foghatatlan s talán megismételhetetlen. No, tessék, éppen most Jelentse be a szándékát, gondolta Laci magában, éppen ő rúgja szét a meghittséget, a derűt, ami fékezhetetlen forgószélként ott örvénylett körülöttükl? ... Nem volt szíve hozzá. Majd holnap este, határozta el magában, s fáradtságára hivatkozva gyorsan ágyba bújt. A derű hullámai még jó ideig ott csapkodtak a konyha négy fala közt, neki viszont nem Jött álom a szemére. Valamelyik lakásban — alattuk, fölöttük vagy mellettük — éjféli tizenkettőt harangozott a falióra, de ő még mindig nyitott szemmel bámulta a félhomályban világító, fehér mennyezetet. Reggel fáradtan és bódultán ébredt, mint akit alaposan megvertek az éjszaka csendjében. Reggeli után — annak rendje és módja szerint — fogta a táskáját és lelkiismeretes diákhoz illően indult a suliba. Édesanyja tapasztalt szeme rögtön észrevette rajta, hogy valami nincs rendben, pedig Laci igyekezett rejteni előle a tekintetét. Hiába, csak megkérdezte: — Ml van veled, kisfiam, nem érzed Jól magad? Klsfiamozzon csak élete végéig, gondolta magában Laci. Olyan melegen és olyan ízzel egyedül csak 6 tudja kimondani, s addig Jó, míg hallja tőle. — Kissé nyugtalanul aludtam, máskülönben semmi bajom. • — Zsebpénzed? , — Néhány koronám van még, a cigim viszont elfogyott... Vadonatúj ötvenkoronást nyomott Laci markába Kelemenné. Selymes volt a tapintása, és zizegett az ujja közt. Mintha azt zizegte volna Laci fülébe, hogy nem érdemli meg. Kis híján ráförmedt, hogy mi köze hozzál Erre a képtelen godnolatra Laci elmosolyodott, ami látszólag megnyugtatta Kelemennél, pedig ha tudta volna, hogy miből fakad a fia mosolya, bizonyára elkeseredett volna. Laci szokatlanul nehéz szívvel távozott el hazulról. NAGY ZOLTÄN rajza Céltalanul, összevissza csavargotí majdnem délig. Nézelődött, bámészkodott, közben kólát ivott, aztán a Duna-part felé vette az irányt, gondolván, hogy az a legmegfelelőbb és legbiztonságosabb hely a lógásra, habár már nem nagyon Idegesítette az sem, hogy esetleg elkapják. Leginkább a szüleitől tartott, velük viszont estére mindent tisztáz és elintéz, aztán már szabad és független lesz, mint a madár. Leült egy padra és elnézte a jövö- -menö embereket. Megpróbálta kitalálni, ki kicsoda, micsoda, honnan Jön s hová tart, de csakhamar abbahagyta a találgatást. Semmi értelme, gondolta, hiszen látszatra mindenki egyformán siet, rohan, vagy éppenséggel andalog, mint akinek rengeteg az ideje, és nem tud vele mit kezdeni. Ez a felszín, de hogy mi van alatta, azt senki nem tudhatja. Senkinek nincs a homlokára írva, senki nem kiabálja világgá a gondjait, bajait, örömeit és fájdalmait, mindenki viszi, hurcolja magával, mint csiga a házát, ki andalogva, ki meg rohanva. Hátát a pad támlájának vetve, szemét lehunyva, arcát a melegen tűző nap felé fordítva az esti beszélgetésre gondolt. Ojra meg újra véglgon- dolta az egészet, vagyis készülődött, hogy minden várható és elképzelhatá kérdésre igaz és őszinte választ tudjon adni. Egyáltalán nem zavarta a Járókelők lépteinek a kopogása, sem a sűrű forgalom elcsendesedő, hol meg felerősödő zaja. Egyszer csak azon kapta magát, hogy az arcára hosszabb ideig tartó árnyék vetődik. Felnyitotta a izemét. Az első pillanatban azt hitte, hogy álmodik, viszont nagyon is valósnak bizonyult a látott kép: vidéken, a volt körzeti orvosuknak volt hasonló lánya. S nemcsak hogy hasonlított rá, hanem ő állt előtte teljes életnagyságban. — Andreái — nyögte ki Laci zavart meglepetésében a lány nevét, s nyilván fülig pirulva ült előtte, mint általában a sutasággal vert kamaszok, pedig Laci minden helyzetben fel szokta magát találni. — Szia, Laci, LacikámI — kiáltott fel Andrea látható örömmel, s a fiú nyakába ugorva össze-vlssza csókolta. — Hát te, hogy kerülsz ide? — kérdezte Laci most már magához térve első meglepetéséből. — Tán csak nem az égből szálltál alá?l — Lám, lám, milyen kicsi a világi — Andrea telve volt életkedvvel, duzzadó erővel, és most is nagyon csinos volt, mint mindig. — Hát mesélj, Lacikám, mit csinálsz, hogy élsz, megszoktad-e már az új környezetet-? ... Hadd halloml — Szokogatoro ... — Mellesleg, ha nem tudnád, haragszom rádl — Ugyan miért? — El sem búcsúztál tőlem, mikor elköltöztetek. — Tudod, Andrea, a nagy zűrzavarban ... — Tudom, tudom, de azért néhány percet Igazán rám szánhattál volna — mondta Andrea dorgáló hangon. — Legalább írtál volna, nem többet, csak annyit, hogy szia ... meg a címed ... Vagy már teljesen elfelejtettél? — Téged nem lehet elfelejteni, Andrea ... Soha nem foglak "elfelejteni... — mondta Laci csendesen, s nem hazudott. Valóban sokat gondolt a lányra, különösen esténként, lefekvés után, amikor gondolatban a régi helyeken kalandozott s újra átélte az emlékeit. Most nagyon Jólesett maga mellett tudni és érezni Andreát, aki magával hozta a vidék egy szeletkéjét, a régi osztály hangulatának néhány morzsáját, s nemkülönben a közös emlékeket... Osztálytársak voltak. Az osztály létszámának kétharmada lány volt, s csak a kisebbik része fiú. Sokat hülyéskedtek, de azért ösz- szetartottak. Természetesen diákszerelmek is szövődtek... (Folytatjuk)
