Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-11 / 2. szám

^ Ogy érzem, hogy ennek a vitának nagyon sok fiatal hasznát veszi, hiszen a házasság ^ problémáiról sajnos egyetlen tankönyvben sem Írnak. Azért sajnos, mert ha az iskolá- <. ban foglalkoznának ilyesmivel, akkor lehet,- hogy én sem lennék iolyan helyzetben, mint amilyenben vagyok.

Falusi gyerek vagyok, szakközépiskolát végeztem Ersekújvárott. Mielőtt a városba kerültem, nagyon félénk természetű voltam, de tanulmányaim alatt megváltoztam, ahogy mondani szokás, minden malacságba belementem, sok lánynál sikert arattam, virtus- ságböl kezdtem ki velük — szerelemes nem voltam. Semmit sem Ígértem nekik, és sohasem cselekedtem akaratuk ellenére. Aztán elmentem katonának és első eltávozásomkor nagy meglepetésemre a szüleim azzal fogadtak, hogy az a kislány, akivel a bet.’onulás előtt jártam, .,űgy maradt", és ha a gyerek valóban az enyém, akkor vegyem feleségül. Ugyanezen a véleményen voltak a lány szülei is. Lehet, hogy ha akkor kitartóbb vagyok, és meg tudom indokolni álláspontom, nem veszem feleségül a lányt, hiszen nem szerettük egymást. De nagyon fiatal voltam, azt tartottam, mások is fgy nősülnek, miért éppen én legyek a kivétel. Megnősültem, megszületett kislányunk. Éviké. Ezután gyakrabban hazalátogattam, nem is annyira a feleségem, mint inkább a kislányom miatt. Gyerekünket szinte teljes mértékben anyósomék nevelték, a kislány félt, sírt ha meglátta a feleségem, és fit is idegesítette a gyerek.

Amikor leszereltem, feleségem ismét állapotos lett, de a kisfiú hamarább jött, mint számításaink szerint jönnie kellett volna, és amikor erre rákérdeztem — bevallom, eléggé durván, mert idages voltam —, feleségem bevallotta, hogy nem én vagyok a fiúcska apja, és hogy jobb lesz, ha elválunk.

Elváltunk és annak ellenére, hogy pénzt, fáradságot nem sajnálva harcoltam a kislányomért, a bíróság nem nekem Ítélte. Volt feleségem nemsokára újra férjhez ment, én is megnősültem.

Évike a hétvégeket velünk tölti és szinte minden ilyen egyUttlét alatt tapasztalom, hogy a kislányt nagyon megviseli ez az ide- -oda hurcolás. Nem olyan, mint a többi gye- - rek, inbangolt, semmi sem érdekli, és egy kicsit gonosz is. Nem tudom, mi lesz belőle, a feleségem gyakran hajtogatja, kérelmezzük, hogy a kislány hozzánk kerülhessen.

Első feleségem házasságáról csupán any- nyit tudok, hogy nagyon viharos. Nem dolgozik, reggeltől estig a barátnőit járja, s a kőrútjára gyakran a kislányt is elviszi.

Ennyi a történetem, de szeretném még kibővíteni egy tanulsággal: ma már tudom, hogy a „nősülnöm kell“ kijelentés messziről sem jelent biztonságot, két ember békés barátságát, főleg akkor, ha a partnereit csak .. futólag ismerik egymást. Az ilyen esetekben nem megoldás a házasság, mert csak elodázza a problémák megoldását, hiszen nagyon nehéz olyan emberrel élni, aki iránt még őszinte barátságot sem érzünk, legfeljebb a gyerekünk anyját vagy apját tiszteljük benne.

______________________(58. sz. levél]

Mielőtt férjhez mentem, nagyon sok házassággal, a házasélettel kapcsolatos irodalmat átolvastam, közülük sokat későbbi férjemmel közösen. Főiskolai tanulmányaim alatt Ismerkedtünk meg hatévi együttjárás, szinte mindennapos együttlét után házasodtunk össze. Addig nem is volt semmi baj, míg nem akartam gyereket, és természetesen azt, hogy kössünk házasságot. Férjem kijelentette, ő modern ember, számára az érzések fontosak és nem az, hogy személyazonosságijában az legyen beírva, hogy nős. Hiába magyaráztam, hogy nekem is elsősorban az a fontos, amit irántam érez, nem adok a külsőségekre, de azért mégsem élhetünk üvegbúra alatt vagy egy lakatlan szigeten, hanem emberek között, akik a házasságot tisztelik.

Sajnos, a fiúm véleményét a szülei is osztották, úgy vélték, hogy a formális igen kimondása nélkül is élhetünk házastársi életet, minek köteleznénk el magunkat, míg nem muszáj.

Engem viszont más tésztából gyúrtak. Eleinte elfogadtam fiúm játékszabályait azzal, hogy én bizonyára konzervatív vagyok, és az a modern, amit ő és a szülei állítanak. De amikor már mindketten befejeztük a tanulmányainkat, szüleim, testvéreim és az egész rokonság várta, hogy összeházasodjunk. Hiába mondtam, mindegy, hogy az anyakönyvvezető is hallja az igenünket, vagy csak ml ketten, szüleim bűnösnek nevezték viszonyunkat, és másról nem Is beszéltek, ha hazalátogattam, csak erről. így érthető, hogy hónapok is elteltek egy-egy hazalátogatásom között.

Közben megpróbáltam a szó szoros értelmében rászedni a fiúmat, kössünk házasságot, míg egyszer ráunt a könyörgésemre, és azt mondta, nem bánja, vegyem öt el férjül. így mondta, és eszerint is viselkedik. Házasságot kötöttünk, de ezzel minden elromlott közöttünk. A házasságunkban ő a minden, és én a semmi. Mindig neki van igaza, nem szólhatok semmiért. Ha elfogy a pénzem, nem tőle, hanem a szüleimtől kérek, mert mindenre csak azt válaszolja, én akartam a házasságot. így soká nem bírjuk, de szilárd elhatározásom, hogy tűrök, amíg csak bírom. Otthon minden munkát én végzek, nem Is'próbálom megkérni, hogy segítsen valamiben.

(VITA — 9. folytatás)

V A mi kell -jó házass^glioE című vitaindító ciííkönkl’R továbbra is számos hozzászólás érkezik szerkesztőségünkbe. Szívesen fogadjuk olvasóink leveleit: kérjük, osszák meg velünk és az Oj Ifjúság olvasótáborával jó és rossz tapasztalataikat, hiszen valamennyi tanulságul szolgálhat más házastársaknak és házasság előtt állóknak egyaránt.

Gyerekünk. nincs, bármennyire vágyódom is utána, férjem azt mondta, még csak az kellenel Gyakran van távol otthonról, sejtem, hogy nincs egyedül, szenvedek Is emiatt, de nem merem ellenőrizni, kivel volt és hol, hiszen a választ előre tudom. Így élünk egymás mellett már-már mint két ellenség. Neki jó, az ö életében semmi sem változott, a házasságtól semmit sem várt, tehernek tartja, viszont mindent ugyanúgy megkap, mint előtte: a friss, meleg ételt, a ragyogó tiszta lakást és azt az embert, aki még az autóját is megmossa egy jó szó reményében.

Lehet, hogy elválunk, de remegek ennek még a gondolatától is, mert szüleim, amilyen fontosnak tartják a házasságot, ugyanolyan szigorúan ítéikeznének a válás felett. Nem tudnák megbocsátani, és jobban szenvednének az én szerencsétlenségem miatt, mint én. És bárhogy vesszük is, az fi véleményük most már számomra mindennél fontosabb, hiszen egyedül bennük bízom.

Hibát hibára halmoztam, már barátságunk kezdetén mindent a férjemre hagytam, koncertre mentünk, amikor én cirkuszba kívánkoztam, és süteményt ettünk, amikor nekem sörre volt kedvem. A hegyeket jártuk, amikor én legszívesebben a tóparton sátoroztam volna. Könnyen lemondtam énemről — mert így kényelmesebb volt. Erőltettem a modernséget, de valahol belül mégiscsak megmaradtam falusi lánynak. Most már látom, hogy jobb lett volna nem megjátszani a modernséget, ragaszkodnom kellett volna elveimhez, amelyeket helyesnek tartok. Igazán nem tudom, hogyan végzem, lehet, hogy rátalálok még a boldogság kék madarára. Félek elválni, és félek újra kezdeni.

___________ (59. ii. levélj

Nagyon fiatalon, 17 évesen házasodtam. Feleségem csinos lény volt, és szerencsétlenségemre jól nevelt, szelfd teremtés.

Mi kell a jó

Szerencsétlenségemre, mert én viszont nem fértem a bőrömben. Autóbuszsofőr vagyok, sok ismerősöm van, fiatal lányok, asszonyok. Aki utazik, az tudja, hogy ma már elég, ha a sofőr egy-két kedves szót szól az utasaihoz, máris felfigyelnek rá, és hajlandók várni a járatára akár órákig is. Feleségem még félidős állapotos sem volt, amikor az egyik kalauznő, akivel viszonyom volt, hejelentette, hogy gyereket vár tfilem. Kértem, vetesse el, legyen tekintettel rám. Csupán pár hónapja vagyok nős, szeretem a feleségem, nem akarok elválni. Nevetett, és azt mondta, erről szó sem lehet, 0 már huszonnégy éves, ki tudja, férjhez megy-e, felneveli ő egyedül Is a gyereket. Tehetetlen voltam, szenvedtem, és vártam, otthon mikor robban a dolog.

Még a kisfiam megszületése előtt kiderült minden. Feleségemet nagyon lesújtotta a beismerésem, de azt mondta, ha szeretem őt, és ha otthagyom a buszozást, akkor kitart mellettem. Persze hogy mindent megígértem, és örültem, hogy feleségem ennyire megértő.

Viszont apósomék mindent másképp értékeltek. Bezárták előttem a házuk ajtaját, kijelentették, nem hajlandók aljas embert etetni és támogatni, takarodjak a házukból, szemük elé se kerüljek. Ezután még többször találkoztam a feleségeimmel titokban, de már nem volt a régi, a szülei nótáját fújta: hogy ez a házasság már sosem lesz olyan, mint amilyennek indult, jobb lesz, ha elválunk. Letérdeltem előtte, könyörögtem, higgyen nekem. Megígérte, hogy beszél az apjával.

Az apósom házában laktunk, és ez nagy hiba volt Minden másképp történik, ha önállóan élünk, hiszen majd megettük egymást a szerelemtől. Megtudtam, hogy feleségem nevében beadta a válókeresetet. Néhány hétig a munkásszálláson aludtam.

majd miután elváltunk, elvettem a kalauznőt, és hozzáköltöztem..,Ez a házasság sem vplt tartós, a katonaság alatt megismerkedtem egy elvált asz- szonnyal, és már nem jöttem haza. Nem volt miért, második feleségem nem szeretett, hahár mindenhen a kedvemben járt. A kislányunkat pedig csak egyszer láttam, közvetlenül a születése után. Nem éreztetti iránta különösebb vonzalmat.

Tudom, hogy hibás vagyok legalább két ember életének elrontásáért. Az első feleségemet szerettem, még most is imádom, de szinte csitriként jött hozzám, s nem tudott, nem mert szembeszállni a szülei akaratával. Mint minden férfi, én is hiú vagyok, szeretem, ha sikerem van a lányoknál, és sajnos nem tudok megállni félúton. Hagyom, hogy a nők behálózzanak, és képtelen vagyok cselekedni.

Mit tegyek: huszonhat éves létemre három gyerekem van, az első anyja 25 éves, a másodiké 33, a harmadiké 31. Buszsofőr maradtam továbbra is, és leszólítom most is a lányokat. Szeretnék már megnyugodni, de félek, hogy még mindig nem tudom, mi kell a jó és főleg tartós házassághoz.

______________ (00. sz. levélj

Érdeklődéssel olvasom főleg az idősebb házasok leveleit, amelyek nagyon tanulságosak. Mi csupán öt éve vagyunk házasok, de ezek az évek nagyon tartalmasak voltak, bármi is történjen, ezután úgy érezzük, hogy csupán ezért az öt évért is megérte élnünk. Van egy nagyon okos és szép kislányunk, szabad időnkben sokat utazunk, mindent csak közösen akarunk átélni, mert így örömünk szinte kétszeres.

Megdöbbentő néhány házaspár esete, főleg azoké, ahol a kisgyermekek szenvednek a szülők alkoholizmusa miatt. Az ilyen emberek jobban tennék, ha nem alapítanának családot, mert ezzel megkeserítik nemcsak házastársuk, hanem védtelen gyerekeik életét Is. Mi mindketten gyermekotthonban dolgozunk, férjem gondnok, én pedig szakácsnő vagyok, és nagyon közelről látjuk, hogyan végzik az ilyen gyerekek. Sajnos, nagyon sokan közülük felnőtt korukban túltesznek alkoholista, munkakerülő apjukon.

(61. sz. levél)

Tizenhét éves vagyok, mindkét nővérem elvált. Nem tudom, miért, csak azt látom, hogy a válás után sem nyugodtak meg, továbbra is idegesek, kiabálnak a gyerekeikre. Van lakásuk, autójuk, és mégsem boldogok. Én nem akarok Így élni, de hát honnan tudjam, hol és miben hibáztak a nő- véreiim. Most mást sem hallok tőlük, csak apt, hogy férjhez ne menjek, mert minden házasság szerencsejáték, a - házasságok fele esak kívülről szép, a-másik fale pedig kívülről is borzasztó. Valóban ne menjek férjhez? Anyu azt mondja, ezt vessem ki a fejemből, mert az nagy szégyen lenne a családra. És a két elvált nővérem nem szégyen?

______________________ (62. sz. levélj

Szeretném elmondani a barátnőm házasságának történetét.

Barátnőm nagyon csinos, férje szintén jő- vágású. Mindketten műkedvelő színjátszók (voltak), én is az vagyok, és tavaly szilveszterkor úgy döntöttünk, hogy kis csoportunk, vagy 15—18 ember, együtt tölti az év utolsó napját.

Rengeteg alkoholt meglttunk, néhányan már jóval éjfél előtt emelkedett hangulatban voltak — így barátnőm és férje is. A fér] már éjfél előtt elaludt az egyik sarokban felesége még táncolt, de éjfél után ő is eltűnt — egy fiúval. Közben a férj felébredt kereste a feleségét, és mivel a hétvégi ház nem volt túlságosan nagy, hamarosan meg is találta az egyik szobában, természetesen nem volt egyedül, ök a nagy zenebonában nem is tudták, hogy valaki rájuk nyitotta az ajtót.

A férjek ilyen helyzetben különbözőképpen cselekednek, barátnőm férje nem csapott botrányt. Lenn a hallban még tartott a mulatság, és hogy kielégítse bosszúvágyát, a csábító húgával kezdett flörtölni — sikerrel. Reggel a férj és feleség számára egyaránt borzasztó volt az ébredés. Szerették egymást, de azt is tudták, hogy képtelenek megbocsátani a másik hűtlenségét. Elveikbe beleszólt az alkohol, néhány deci bor után elkövették azt, amit józan fejjel soha. Megbánták tettüket, barátnőm három hétig nem mutatkozott a munkahelyén, any- nyira szégyellte magát, és az eset óta — ennek már egy éve — nem jöttek közénk, színjátszók közé sem.

Bennünket kezdettől fogva nagyon bántott a dolog, szerettünk volna mindent elfelejteni vagy legalábbis úgy viselkedni, mintha ml sem történt volna, sajnos nem ment. Pár hónap múlva híre ment, hogy barátnőm terhes, és a buta találgatások, célozgatások még csak ekkor tetőztek.

A kisfiú megszületett, de szerencsére mln‘ den jel arra mutat, hogy barátnőmék házassága a régi; együtt tolják a gyerekkocsit a falun keresztül, mindketten kiegyensúlyozottak, fittyet hánynak minden szóbeszédre. Ez a kölcsönös megbocsátás legszebb példája, és ügy vélem, hogy ez a házasság a sírig tart, hiszen túlélte az elképzelhető legnagyobb megrázkódtatást is.

(63. sz. levélj