Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-15 / 11. szám

7 f ppen átlépte a kamaszkor küszöbét. Akkor történt .. . Ráérősen üldögélt az árnyékszé­ken ... Otthon mindenki ismerte és számontartotta ezt a rossz szokását. Ilyenkor a szorult helyzetbe került családtagok hiába kiabáltak, hiába döröm­böltek a durván ácsolt, fejmagasságban szellözönyílással ellátott ajtón. Mit sem használt. Semmilyen fenyegetéssel nem le­hetett elmozdítani a „trónról“. Furcsa, ért­hetetlen makacssággal ragaszkodott hozzá. Egyszer nem jött ki apja hívására, sür- getésére, aki nagyot káromkodott, mert kénytelen volt a kertbe menekülni a mál­nabokrok közé. Amikor visszajött, felbiztat­ta idősebbik fiát ... — Adok egy ötvenest, ha segítesz le­szoktatni az üldögélésről. Ki hallott még ilyet?t Csak tudnám, mi a fenét csinál ott annyi ldeig?l Bátyját csábította az ötvenes és a mögöt­te lapuló lehetőségek. Meglazította, és le­vette a bódé két deszkáját, de nyomban Óvatosan visszatámasztotta őket régi he­lyükre. Aztán egy vödörbe vizet készített. Majd kivárta, míg Tibi bement, és szokásá­hoz híven bezárkózott. Néhány perc után lopakodva megközelí­tette a tákolmányt. Felragadta a vödröt és lábával belerúgott a deszkába. Egyik erre, a másik arra dőlt. Nem sokat gondolkodott. Meglódította a vödröt, zúdult a víz.. Az ötvenest megkapta. Rohant elkölteni. Amikor este beállított a vacsorához, fel­figyelt a nyomott hangulatra. Anyja szeme ki volt sírva. Némán, ősz- szeszorított szájjal mérte ki a tálból a le­vesadagokat. A levesestálon aranyszegély futott körbe. Az aranyozás néhol már meg­kopott. Tibi lehajtott fejjel bámult tányérjába. Szemtelenül megkérdezte: — Kit temetünk? Anyja kezében megremegett a fehérzo- máncos szedőkanál. Nekiütődött a tál szé­lének. ' ■ . — Az öcsédet... Meg a jövöjétl — vágta rá. — Ajjajt — gúnyolódott és mohón szűr- csölni kezdte a levest. Bolondokat beszélszl — védekezett az apja. — Ne félj, azért még megnősül. A lá­nyok nem azt nézik, hogy dadog-e, vagy sem.. .1 — Miért, hát 6 dadog? Szüleitől nem kapott feleletet, OccsétŐl kérdezte: — Te dadogsz? Nekem ez újság. Mióta? — Amióta ráöntötted a vizet) — sírta el magát az anyja. Apja újból megszólalt... — Mit bőgsz ok nélkül? Hirtelen kapta, hirtelen fog róla elmúlni! Mondtam már, attól még megnősülhet. A lányok nem azt nézik... — A lányok egészen mást néznekl — röhögött fel Tibi bátyja, akinek már nem egy lánnyal volt dolga. Az anyja feldühödött... — Az nem mindent A lányok mást ts néznekl Igen, mást is néznek, ha tudni akarjátok. Én sem mentem volna egy dado- góshozl Az utolsó szókat kiabálta. Amikor ráesz­mélt, mit mondott, elhallgatott. Tibi felugrott, miközben felborította a tányér levest, mely szétömlött az asztalon. A vastag damaszt abrosz szomjasan fellt- ta ... Csak a sűrűje, a karikára vágott zöld­ség és a tészta akadtak fenn, mint élette­len halak a hálóban. Tibi rámülten bámulta művét és kirohant. — Szerencsétlenné tettéteki Szerencsét­lenné örökre! Tönkretettétek örökre! Egy ötvenesért! — sikoltozott az anyja. A családfő az asztalra csapott: — De most aztán elég. 0 az oka minden­nek! Amit keresett, magának kereste! Ha­lálra bosszantott az üldögélésével! — Te talán nem szívesen üldögéltél ott az ő korában? — kiabált rá a felesége. — Vagy már elfelejtetted? — Teljesen megőrültél! — hápogott a két fiú apja és elvörösödött. Mérgében. Vagy ki tudja ...? ; — És te, te Júdás, te talán nem? Per­sze, most már nem szorulsz rá, szeretőid vannak, azért lapul minden zsebedben Óv­szer. Az idősebbik nem válaszolt... Egy hely­re bámult, s hogy végtelen zavarát leplez­ze, tovább kanalazta a levest. Apja követ­te példáját. — Csodálom, hogy ezek után még enni tudtok! Jó étvágyat! Egyetek csak, egyetek! De nélkülem! Szívtelenek! Elegem van be­lőletek! Elegem! ,Tönkre!ettétek... — zo­kogva kirohant. ' Apa és fiú összenéztek. Egyszerre tették le a kanalat. Nem lehetett folytatni az evést. Valami lelkiismeretfurdalás-féle el­vette az étvágyukat. de ha nem támad lel­kiismeret furdalásuk, akkor is abbahagyták volna. Illendőségből. Hogy nézne az ki. Ilyenkor zabálnt?! Ilyen komoly és tragikus eseményt meg kell böjtölni. Eltolták maguktól a tányért, s megtörül­ték szájuk szélét. — Nem tettük tönkre! Nem igaz! Nevelni akartuk, nem gondoltuk, hogy pedagógiai módszerünk balul üt ki. Nem készakarva cselekedtük, amit cselekedtünk... Tőlünk akár egész életében a büdös árnyékszéken kuksolhatott volna, ha másik is lenne a háznál. De nincs! Azt meg item kívánhatja senki, hogy még egyet- ácsoljunk, mikor egy már van. Őrültség lenne. Nem tehetünk ró­la, nem tehetünk semmiről! * • ARDAMICA FERENC: módon. Azokra is haragszik, akik hibátla­nul, akadozás nélkül beszélnek. Ezek iránt érzett haragja irigységgel párosul. De ha­ragszik azokra is, akik megszólják dadogá­sa miatt, megjegyzéseket tesznek rá, kine­vetik, kicsújolják. Az iskolában részvéttel kezelik a taná­rok. Am a részvét mögött bizonyos türel­metlenség rejlik, mely arculcsapja Tibort, s ettől még jobban dadog. Később nem fe­leltetik, dolgozatokat íratnak vele. Ennek köszönheti jó jegyeit. ■ A tanárok türelmetlenségénél csak a lá­nyok nevetése fájdalmasabb. Azelőtt gyakran szavalt, s nem rosszul. Most le kell róla mondania. Néha beset­tenkedik a szavalókör próbáira, persze, csak pillanatokra. Amikor .legutoljára „odatévedt“, éppen egy mesejáték szerepeit osztották ki. Már ki akar osonni, ám a tanárnő felfedezi, s utána szól... Volna egy neki való szerep. Azért néki % dadogás kezdete és vége Így mentegették magukat, de nem sok eredménnyel. A zokogva kirohanó édesanya tomboló bánatának egy része akaratuk el­lenére beléjük költözött. _ el nem fogyasztott vacsora, a lel- y kitsmeretfurdalás, nem változtat­• tak a tényeken. Tibi azóta dadog. Erősen akadozik, szája egy-kettőre teleszalad nyállal. Tudja, hogy beszéde kínlódás, s attól tart, hogy ez a kínlódás végigkíséri egy életen. Bátyját még sem illeti szemrehányásokkal. Ogyis hiábavaló lenne. Került a lányokat, mert társaságukban annyira dadog, hogy beszédét alig érteni. Később megszokja a dadogást. (Már amennyire meg lehet szokni.) Hozzá tar­tozik, mint bármelyik testrésze. Nem ts re­méli, nem is várja, hogy valaha elmúlik, hogy valaha megszabadul tőle. Anyja néhányszor elküldi a szakorvoshoz, de beszédhibája ettől még nem szűnik meg. Az orvos egyre kérdezi, faggatja, de Tibi nem akar őszinte lenni. Nem látja értelmét az őszinteségnek. Mit segíthet az rajta! Csak megalázná! Bár kívülről nem mutatja, de lassan min­denkire haragszik, akt sajnálja, vagy aki segíteni akar rajta jótanáccsal, vagy egyéb való, mert dadogós királyfit kellene alaki- tania. Nyomban rá gondoltak, ne érezze magát sértve. Ilyen okos, értelmes fiú ezt nem teheti, vállalja el a siker kedvéért... Elvállalja. A siker érdekében. Tudja, mit vállal. Ogy kell dadognia, hogy a nézők a hasukat fogják nevettükben. Kinevetik, csú­fot űznek majd belőle, a dadogásából. A siker érdekébenl Van humorérzéke, s ezért a próbákon minden nagyszerűen megy. A királylány sorban kikosarazza az idegenből érkezett kérőket, persze, előbb az orruknál fogva vezeti őket. Mindezt azért, hogy megvár­hassa a hőn szeretett szegénylegényt, akit gálád ármánykodás késleltet. A kikosarazott kérők mindegyike bizo­nyos hibával rendelkezik, s a felnagyított hibákon jókat kacaghat a néző. De akár. hogy ts vesszük, egy dadogós királyfin le­het a ' legharsányabban kacagni. Alázatosan - hajlongva-, végig szemlesütvé, dadogva kéri meg minden próbán a király­lány kezét. A betanító- rendező tanárnő elégedett. Sűrűn dicséri színészi képessé­geit, veleszületett értelmességét. A kosztümös főpróbát a tanári kar ts vé­gignézi) Egyikük kifogásolja a dadogós ki­rályfit, amiért szemlesütve kéri meg a ki­rálykisasszony kezét. Hogy sokkal hatáso­Prikler László: FASOR sabb lenne, ha ránézne a királylányra. Aert a helyzet komikuma ezt kívánja. Mert így mindent ki lehetne hozni, ki lehetne bányászni a jelenetből... A tanárnő magához hívja Tibort. Utasítja, hogy a bemutatón nézzen jól a királykis­asszony szemébe, jöjjön zavarba szépségé­től, vágjon néhány fintort, s úgy kezdjen mondókájába. Tibor szótfogadóan bólogat. Érti, mit kí­vánnak tőle. ^ Valójában nem tudja, mire vállalkozott. De ez csak a bemutatón derül ki. — Most a dadogós királyfi következik! — szólja el magát valamelyik tanár a néző­téren, s a padsorok ismételgetik, suttogva adják tovább: — Most jön .., most következik ... Egy dadogós... Azt mondják, csuda jó pofa ... A suttogás felerősödik, felhallatszik a színpadra, megüti Tibor fülét. ^i^ta szolgájával felváltva ügyetlenked- Wye közeledik a királykisasszony felé. Esetlenül meghajol. És mélyen. Bő, fényessárga bugyogóját kétoldalt széthúz­za, mint lepke a szárnyát. . A nézőtéren kuncogás és taps. Majd csend. Hogy is mondta a tanárnő? Jó mélyen a királylány szemébe nézni...! Kiegyenesedik. Csak jó mélyen..., jó mé­lyen ... A siker ezt követelt! Ránéz... Szép a királylány. Karcsú és fehér. Ke­rek almakeble alig észrevehetően emelke­dik. Orrcimpája kitágul az érdeklődéstől. S a szeme...! (Abba jól bele kell nézni! A siker érdekében!) A szőke hajkorona vakí­tóan megcsillan a lámpák fényében. Gyö­nyörködni kell benne. A siker kedvéért. A saját kedvéért. Gyönyörű jelenség a király kisasszony. (Kár, hogy egy osztállyal feljebb járt) Ti­bor érzi, nem méltó 'rá, hogy dadogásával zaklassa. Oh, miért dadog, hát kellett az néki, hogy az árnyékszéken olyan csúfos helyzetben érjék, egyébként meg sem ijed, még akkor sem, ha egy dézsa vizet zúdít rá a bátyja. Magában bocsánatot kér a ki­rályi jelenségtől. Bocsánatkérését így in­dokolja: „Meg kellett győződnöm róla, férfi vagyok-e már. S mikor megtörtént, nem hittem el, újból és újból megettem... Bo­csáss meg, szép király kisasszony, nézz rám, és szánj meg, ha velem élnél, ha mindig mellettem volnál, például olyankor, amikor elfog a kétkedés, hidd el, más volnék, más..., annyira más! Más, mint most. Nem ilyen esetlen! Nem volna rajtam bő, fényes­sárga bugyogó ..., és egyáltalán ... Eskü­szöm ... Talán még szeretni ts lehetne en­gem." A nézőtéren megúnják a csendet. Mi lesz hát, mikor lehet már nevetni?! A súgó ve­szettül súg, mindenki izeg-mozog, megrecs- csennek a padsorok. A királykisasszonyt egészen meglágyítja Tibor mindent kifejező tekintete. A fiú némán ujjong... Így van jól, nem bírná elviselni, ha most nevetne rajta. Ha visszautasítaná. De jaj, vissza kell hogy utasítsa, hiszen ő a dadogós királyfi, erről majdnem elfeledkezett. H irtelen észbekap... Dadognia kell, muszáj! Kényszeredett tessék-lássék fintorral akar visszatalálni a szerep­be, melyből kiesett, de nem megy ... Elhatározta, ha dadogva is, de úgy kéri meg a királylány kezét, ahogyan a sze­gény legény (a Vldlacsek) sohasem volna rá képes! Megszólal, hangja zeng, betölti a színpa­dot és nézőteret egyaránt, alakja kiegyene­sedik, megnő, magára hívja a figyelmet. (Elsősorban a klrálykisasszonyét!) A sza­vak megforrósodnak (nem ilyen céllal írta őket egymás mellé a mesejáték írója), val­lomássá változnak. A királylány érti őket. Érti a kérőt, aki elfelejt, megszűnik dadog­ni. A színfalak mögött a tanárnő köhécsel, krákog, kezével hadonászik, beinteget. A nézők elégedetlenek. Nem ezt várták. A királyklsaszony érti a kérőt. Érti és sajnálja. Sajnálja, mert ki kell kosaraznia, mert nem mondhat igent. (Csak a Vtdla- cseknek!) Sajnálja, mert mindjárt vége a jelenetnek, s a színfalak mögött a tanárnő őrjöng. Szegény fiú! Szegény dadogós ki- rályfl! Miért nem dadogtál? Szegény Tibor! Ki kell hogy adjam az utadat. Legyen hát! Ha mindenki akar ja .. .i Kényszer alatt cse­lekszem. Kényszerít a szerep, a nézők, a színfalak mögött ájuldozó tanárnő. A királykisasszony fájó szívvel kikosaraz­za Tibort. A jelenetnek vége. A tanárnő szerint a darabnak ts. A sírő és nevető Tiborra szidalmak özö­ne zúdul. Miért nem dadogott, miért?! Félrehúzódik egy sarokba, ahol titkon arra vár, azt reméli, hogy az utolsó felvo­nás után megkeresi öt a király kisasszony.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents