Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-06 / 27. szám

7

^gy tavaszi reggelen (ez a nagy esőr zések évében történt} fő korán be* állít Tacko elvtárshoz, a helyi párt- bizottság titkárához Ardzso Iszailoszki elvtárs, a szövetkezeti lovász. Hangfa akár a fagyott föld tompa reccsenése;

— Nem bírom, titkár elvtárs, nem bírom. Nem csinálom tovább.

Kínnal beszélt, lassan, tagoltan, szinte préselte magából a szavakat. Mint aki rossz fát tett a tűzre, s azt készül megvallani, vagy szabad napot kér, engedélyt, hogy bemehessen a városba. Tekintetét egy perc- ’•e föl nem vette a koszos padlóról, mint akinek ott a lelke.

Tacko elvtárs sokáig nem szólt. Apró, ferde vágású, de szép fényű, érettkökény- színű szeme a szövetkezeti lovász kivörösödött arcát fürkészte.

— Nem értem, Ardzso elvtársi — mondta végül kurtán, majd még néhányszor megismételte: — Nem értem. Hogyan? Miért?

— Nem bírom tovább, szavamra, nem bírom — hajtogatta a lovász zavartan, tehe tétlenül. Vihartépte, gyökerestül kidöntött. pusztulásra ítélt fához hasonlított. Árnyéka volt az egykori vidám, szorgalmas Ardzso Iszailoszki szövetkezeti lovásznak. Senki nála jobban nem értett a lovakhoz, eggyé vált velük, olyan jól megértették egymást olyan boldog volt köztük.

— Hiszen jól megvoltál velük — mondta most a titkár is, őszintén, becsületesen, mert valóban úgy volt.

— Nem, nem maradok itt tovább. Akasz- szanak feli Nekem ez így nem élet. Nézze, titkár elvtárs, eddig nem volt panasz, de most elmegyek. Elmegyek, el kell mennem, titkár elvtárs. — Míg beszélt, hatalmas kezével slltes sapkáját gyűrögette, csavargatta, akár a mosogatórongyot.

— De hát miért, Ardzso elvtárs? — kérdezte Ismét egészen közvetlen hangon a titkár.

Erezte az őszinte érdeklődést a hangból, és felengedett egy kicsit a lovász:

— Miért, miért — dünnyögte tanácstalanul, mint aki maga is csodálkozik rajta. — Hát csak — nyögte ki aztán, s kínosan mosolygott hozzá. — Összejött egy s más, engedjenek el, kérem, és kész...

M ztán lassan, kelletlenül, akadozva el- MX mondott mindent a titkárnak: arról “ “ az átok nőről, Arnáról, Orcáról, Ama férjéről, egykomájáról, testi-lelki jó barátjáról, mindenről -...

— Nevetséges, titkár elvtárs,., nevetséges! Kár a szóért.,. összevissza kászálódott minden...

Cigarettái sodortak, a titkár kináltameg. Rágyújtottak.

— Az elmúlt tavasszal történt — fogott bele a lovász —, most lesz egy éve — elevenedtek meg az emlékek —, ünnep volt, május elseje, dínomidánom ...

Nos, ezen a szép napon Ardzso Iszailov- szkt szövetkezeti lovász és testi-lelki jó barátja, Orce Tankoszki elhatározták, hogy együtt töltik az ünnepet. Felbaktatták a falu fölött húzódó szőlősbe, ott a legkellemesebb a napsütés ilyenkor, csend is van, nyugalom. Kinéztek maguknak egy jó helyet, és elterültek a meleg földön. — Nem cserélnék a császárral sem — mondta Orce, s a lovász helyeslőén bólintott hozzá, mert általában helyeslőn szokott bólogatni mindenre, amit Orce csinált vagy mondott. Így heverésztek a napon, s közben elkortyolgattak lassan, sietség nélkül vagy fél liter cseresznyepálinkát. Idejük volt, nem üldözte őket se török, se tatár, se asszony: Ardzso három éve temette el a feleségét, Orce meg összekapott valamin a magáéval, és elkergette a háztól.

Egy kis pálinka, friss szellő a tó felől, csend, lélekoldó nyugalom — ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy eszükbe sincs még lemondani az életről, szebb napokról álmodig még egyik is, másik is. Emberek vagyunk, nem?

Azon a napon, azon a verőfényes, meleg napon, május elsején, Ardzso Iszailoszki szövetkezeti lovász borzasztóan szerencsétlennek érezte magát. Mérhetetlen bánat ült rajta, megboldogult feleségére gondolt (az éjjel vele álmodott}, nem lelte helyét egész nap. akármibe kezdett, csak kínlódás lett a vége.

— És mit álmodtál róla? — kérdezte

Orce, a beszélgetéstől remélve megnyugvást, könnyebbséget, vigasztalást.

— Húzta le a gyapjúharisnyámat a lábamról — mondta a lovász végtelen szomorúsággal a hangjában húzta le, mert nagyon fáradt voltam, s aztán újat húzott helyette, tisztái.

Orce elnevette magát, szívből, jóízűen. Hahoiázott.

— Jó álom, testvér — mondta végül —, szerencsés áloml Oj asszony jön a házhoz, ezt jelenni

És tovább nevetett.

■ — Kinek kellek én ennyi gyerekkel!? — sóhajtott nagyot a boldogtalan lovász. — Ki az ördög jönne hozzám szerencsétlenségére. Hagyd, testvér, legalább te ne nevess ki nyomoromban.

— Márpedig nősülésnek nézel elébe — erősködött Orce. — A fejemet teszem rá. Majd csak akad valami boldogtalan.

O

rce szavaira még mélyebb gondba és bánatba merült Ardzso Iszailoszki szövetkezeti lovász. Nősülni? Ugyani Hogyan nősülhetne 6 meg? Tréfál ez az Orae Tankoszki, a bolondját járatja velem, könnyű neki, mindenhez ért, Ardzso meg mást sem látott világéletében, csak lovakat. Könny csillant meg a szemében. Ettől Orce is meghatódott, s baráti hangon így szólt hozzá:

_ Na ne bolondozz, testvér — mondta

i

gazán baráti hangon —, látod, nekem sem különb a sorom.., Én is magamra maradtam. Hát aztán? Kegyes volt hozzám a Jóisten, hála érte, végre szabad vagyok, most élem csak világom. Szabad vagyok, szabad, mint a madár. Hallgass rám, öreg cimbora, oda se neki. Szedd össze magadl Nézz meg engem. Fütyülök rál Komolyan mondom, azóta tudom, mi az élet, amióta megszabadultam tőle. Ha úgy tartja kedvem, éjfélig eldiskurálok valakivel, ameddig jólesik, ha egy kis pálinkára áhítozik a lelkem. nem sajnálom tőle, nincs, aki tiltsa, igyál, mondom neki, igyál, most szabad vagy, röpülj! Ez az élet, barátocskám, ahogy én csinálom! Csak egyre kérem a Jóistent, hogy így legyen továbbra is, meg ne változzon semmi... Tehetek én róla? Annak az asszonynak nem volt szerencséje: tejben-vajban fürödhetett. Orce ágyában hálhatott volna haláláig ... nem érdemelte meg, a lelke rajta! — fejezte be Orce anélkül, hogy felesége nevét egyszer is a szájára vette volna.

A lovász viszont éppen ezt tette. — Hej, testvér — mondta egészen váratlanul —, ha én egyszer magaménak mondhatnám ezt a te Arnádat, ki bírna velem! — Orce zavartan nézett rá, de ő folytatta őszintén. ~ Ez az asszonyka nagyon a szívemhez nőtt, testvér, ennek az asszonynak a balsorsa a te telkeden szárad. Ama igaz ember, Ama rendes asszony! itt csapjon belém az istennyila, ha nem így van!

— Kiről beszélsz te? — kérdezte morogA^ rdzso Iszailoszki szövetkezeti lovász ^ hallgatott, az eget kémlelte megint, nem tudta levenni szemét a végtelen égboltról, a tenyérnyi felhőfoszlányokról, mintha maga is ott lebegett, úszott volna a magasban. Egyszerre látott mindent, mint akinek hályog hullott le a szeméről, megnyílt előtte a világ. Durva keze, mely se hideget, se meleget nem érzékelt már, mintha meggyógyult volna, alig ért hozzá egy rügyező venyigéhez, s belebizsergett a vére, megszédült, beszélt,. de nem tudta, mit beszél, halkan morzsolta a szót maga elé:

— Tudod mit, testvér, el is megyek, meg j is kérem, Isten engem úgy segéljeni

I — Eredj — mondta Orce, úgy is mint férj —, eredj, siessi

A szerelmes lovász nem várt több bíztatást, felugrott és öles léptekkel nekivágott a faluba vezető lejtős útnak. Ez megint jókedvre derítette Orcét, aki nem hitt a szemének, s minthogy be is csípett egy kicsit, utánakiáltott a lovásznak torkaszakadtából:

— Menj csak, menj, te boldogtalan, de megbánod. Istenemre, megbánod! Nem ismered te Arnát, nem asszony az, hanem maga az ördögi Ördög!

Aztán ő is felcihelődött, leballagott a domboldalon, elvegyült az ünneplők, a falu népe között, mindenkinek elmondta sorra, hogy mi történt:

— Ez a szerencsétlen Ardzso Iszailoszki szövetkezeti lovász feleségül akarja venni

ZSIVKO CSINGO:

A SZÖVETKEZETI L ¥ÄSI

SZERELÜP

va Orce, mint aki nem érti —, miféle asz- szonyka, te? Mi az, hogy igaz ember egy asszony? Elment az eszed, testvér?

— Dehogy ment! így van, ahogy mondom — válaszolta a lovász. Nem volt kenyere a csűrés-csavarás, ami a szívén, az a száján. — Ez az Ama, a te második feleséged, ez olyan asszony, hogy párja nincs a világon! Megyek itatni, hajnalok hajnalán, Arnát már ott találom a forrásnál, minden más asszony előtt. Dolgos asszony ez az Ama, ember ez az Ama, ahányszor vele találkozom a forrásnál, áldás kísér egész nap, más asszonnyal meg. Isten őrizz, lesántul a lovad vagy egyéb baj ér.

Orce meg sem várta, míg befejezi, ismét elnevette magát.

§ g át testvér, te teljesen meghibbantál...

Fogadd részvétemet. Hogy az isten ” * csudájába tudtál megszeretni egy ilyen asszonyt? Nem ismered te, testvér, ezt az Arnát, fogalmad sincs róla, milyen istencsapása ez a nő... Különben is, mit értesz te, szegény barátom, ezekhez a dolgokhoz. Kezes báránynak vélnéd, közben áspiskígyó! Nem ismered te őt, testvér, nem ismered te öt! A megtestesült gonoszság az az asszony, az bizony! — mondta s nevetett hozzá.

— Dehogy istencsapása, dehogy gonosz

— hajtogatta a magáét a lovász —, nekem kedvemre való, testvér. Ne érjem meg a reggelt, ha nem így van! Egyetlen asszony nem nőtt meg így a szívemhez szegény Evdokija halála óta, mint ez az Arna... Egyszerűen a szívembe lopta magát. Érted? Nagyon tetszik nekem ez az asszony, testvér, komolyan mondom.

Orce most már nem nevetett. Mélyen a lovász szemébe nézett, és egyszerűen, őszinte érdeklődéssel megkérdezte:

— Mi tetszik rajta? — kérdezte —, mi az, ami ennyire megtetszett rajtad

A lovász nem válaszolt mindjárt, valami különös, jóleső izgalom fogta el, bele is vörösödön fülig. Orce látta, hogy több kei- j tőnél, jó lesz vigyázni, különben vesztébe rohan ez a szerencsétlen együgyű, de igaz szívű barátja, ha ez így elpirul, ártatlan ’ ennek a lelke, mint az újszülötté, tudta ezt Orce, tudta ez nagyon jól Orce Tankoszki. '

— Hogy is mondjam csak — szólalt meg most a lovász, s hangja mintha más lett volna, más lett valahogy maga az ember is, boldog volt, feltárult előtte minden, amihez eddig nem volt szeme, ezernyi fehér és kékes virágot pillantott meg az égbolton, látta, milyen végtelenül magas az ég, holott mindeddig úgy érezte, minden ■ percben a nyakába szakadhat, mintha maga | is felemelkedett volna. Ardzso Iszailoszki

az égben, isteni csoda, arcán különös mo- \ soly jelent meg (annyi év után először egy ! kígyó csapdájába esett, íjutott eszébe Orcának}. — Hogy is mondjam csak testvér... \ Magam sem tudom, mi tetszik rajta. Talán az, hogy olyan szelíd, hogy olyan szorgal- \ más, a szerencse fia voltál testvér, amikor hozzád ment.

— Na és mi tetszik még rajta? — kérdezte Orce.

— Ez is, az is, sok minden — válaszolt a lovász. — Tetszik benne az is, hogy szép, egészséges gyermekeket szült.

Ez már sok volt Orcának. Durván félbeszakította a lovászt édes merengésében:

— Azok az én gyermekeim, te bolond!

Én nemzettem őketi Miket nem bezélsz összevissza!

— Nem számit — mondta a lovász —, Arna akkor is rendes asszony, kedvemre való. Ha egy kicsit is szeretne, azon nyomban elvenném, testvér, egy percet se gondolkoznék, Isten engem úgy segéljeni

— Akkor mire vársz? — kérdezte Orce. ,

— Ha így áh a dolog, mire vársz!? Eredj, siess, legyen a tiéd. Isten áldása kísérje utatokatl,

az én Arnámat, meghibbant szegény, Isten bűnéül ne, vegye!

Ardzso és Arna még azon a tavaszon összeházasodtak, és kezdetben boldogan is éltek. A lovászt mintha kicserélték volna, azelőtt a szavát sem lehetett hallani naphosszat, most meg már korán reggel fU- työrészik. dúdolgat, a lovait becézi, s közben az 6 Arnájára gondol.

jrce viszont napról napra egyre külö- nösöbben viselkedett, furcsa, zavaros dolgokat talált ki, s mesélte mindenfelé a lovászt feketítve:

— Szegény Arnám, teljesen tönkrement, mióta elvette az az átkozott lovász — sopánkodott. — Megesett a szíve szegénykémnek a siránkozó özvegyen, most meg, lám, tönkremegy! Szegény Arna! El tudom képzelni: biztosan sírva könyörgött neki, nem csoda, hogy megesett az az áldott jó szíve rajta, most meg... becsapta a bitang. , Nem, nem ^ fogadkozott —, nem vagy férfi. Orce, há'ki nem szabadítod ezt az asszonyt annak a~ csalónak, Ardzso iszal- loszki szövetkezeti lovásznak a hálójából!

Egy napon aztán megjelent a lovász kertjében, annak háza előtt. S attól kezdve eljött mindennap, maga kereste a bajt, aki meglátta, keresztet vetett. Nekidőlt egy fatörzsnek, s csak állt ott mozdulatlanul, a fához tapadva, akár a tavaszi galaj. Így várta napról napra az ő Arnájáí. Az asz- szony eleinte ki sem mert sandítani, mutatkozni még kevésbé. Aznap, hogy Orce megjelent a kertben, egész nap lázban égett, még akkor sem merészkedett ki, amikor Orce már rég elment, mindenhol ott kísértett a nyomában Orce árnyéka, s ettől félt a legjobban. Orce árnyékától. Meg- megállt lopva a függöny mögött, nézte, nézte sokáig volt férjét, s hallgatta vége hossza nincs szóáradatát, hívó hangját. Olyan csábító volt ez a hang, hogy már olyankor is hallotta, amikor Órce nem volt ott, már a szél is ezt suttogta:

— Ne félj, Arna — hallotta a jól ismert hangot. — Ne félj, Arna, itt a te Orcéd, kiszabadít ő téged innen!

Végül abban sem volt már egészen biztos, a szél hangját hallja-e vagy valóban a volt ura hívogatja. Így hát valahányszor elállt a szél, hanyatt-homlok rohant a kertkapuhoz (néha már kimerészkedett a házból, de csak a kiskapuig), és feszülten hallgatózott, szinte várta a hangotS a hang meg is szólalt, amilyen behízelgőn, kedvekedőn, meggyőzően csak tudott, ilyeneket mondott: '

— Nem hagylak, kiszabadítalak ennek a lovásznak a karmaiból, ha addig élek is.

— 0, Atyám, Ó, Mindenhatóm! — fohászkodott az asszony az egek urához, szabadítaná meg a gonosztól. Mert ha a lovász egyszer itt éri, abból nagy baj lesz, ügy leveri a lábáról ezt. a szerencsétlent, hogy fel sem áll többet. — Uram, Istenem! — rettegett az asszony, hogy itt találja egyszer az ura, nem szerette volna, lm bármi történik is, mielőtt meggyőződné róla, képzelődik-e csupán, vagy válóban Orce szíve szólongatja, hívja-e...

Orce olykor a legzordabb Időben sem hagyta el helyét, esőben, hóban, fagyban, szélben csak állt, mint a cövek, már-már arra gondolt az ember, saját fejfájaként posztói ott. Jéggé dermedve, összezsugorodva olyan volt a nagy hóban, mint valami erdei manó, vagy mint egy madárijesztő, de amikor lerázta magáról a havat és kihúzta magát, ismét az a régi Orce lett, az Arna embere, cáei égő pillantásokat küld a ház felé, az ö Arnáfának. Uram Isten, ez arra is képes volna, hogy megverekedjen a lovásszal, igen, az asszony nagyon jól látta rajta, hogy megtenné, hogy mindent megtenne az ő Arnájáért. Mert ilyen férfi ez az Orce. Tankoszki, az ő Orcája! Istenem, és ezt eddig senki sem tudta!

^y napon odamerészkedett hozzá, és

JE» alig hallhatóan megszólította:

— Orce! Teljesen elment az eszed, te ember?

Látja, hogy alig áll a lábán, látja a szemét is, az arcát, látja, mennyit szenve dett,hogy elhagyta magát. Most az asszony beszélt hozzá, ő meg csak nézte némán, egy szó sem jött a szájára. Csak sötét, szélcserzett arcán villant meg valami halvány derű, az olyan jól ismert mosoly, látja az asszony, hogy megmaradt a régi, ebben nem változott, a lelkét nem ronthatta meg semmi.

— Menj — suttogta az asszony hideglelősen, mint aki kísértettől védekezik. — Menj, az Istenre kérlek, és ne gyere többé vissza! Ne gyere vissza, az égre kérlek! Más felesége lettem, más házában élek... menj isten hírével... — könyörgött az asszony magánkívül, eszelősen, és bemenekült a házba.

Estefelé jön a lovász haza, ott találja Orcét ugyanazon a helyen, a ház előtt. Megfordul vele a világ, durván kifogja a lovakat, otthagy mindent, s hihetetlenül gyors léptekkel, már-már futva odacsörtet Orcához. Egy percig mozdulatlanul állnak, farkasszemet nézve egymással, mint esküdt ellenségek. Üvölt a le'ke mindkettőnek.''Elsőnek a lovászból tör ki a szó:-— Mit keresel te itt? — kérdezte ellenségesen, baljósán.

Orce nem válaszolt, már nem is., a lovászt nézte, hanem a házat, az asszonyt. Arna sóbálvánnyá válva állt kint a hóhullásban, magába r.oskadva, elveszetten, alig volt benne lélek, a legkisebb szellő feldönti, hinnéd. Ettől még nagyobb haragra gerjedt a lovász.

' — Azt kérdeztem, mit keresel itt, ember? — és farkasként vicsorított hozzá.

— Arnát akarom, a feleségemet — nyílott szóra, öt magát is meglepve Orce szája, majd karja is felemelkedett engedelmesen, s az asszony felé mutatott. — Érte jöttem, testvér, nem tudok nélküle élni — suttogta kinyújtott karral, változatlanul az asszonyra meredve. Ardzsón egyszerűen keresztülnézett.

A lovász közelebb lépett hozzá, behemót testével szinte elnyomta a vézna embert, két tenyere közé fogta Orce fejéi, s maga felé fordította:

— A szemembe nézz ' kiáltotta az arcába és jól figyelj! Erről az asszonyról mondjál le! Nem adom, érted! Nem adom' Itt marad velem, ebben a házban. Érted? Most az én feleségem!

— Azt neki kell eldöntenie — mondta Orce. — Arna az én feleségem.

— De most az enyém! — üvöltötte Ardzso. — És velem maradi

— Nem maradhat veled! — mondta csökönyösen Orce.

—. Márpedig velem marad — tajtékzott - a lovász. — Velem marad örökre! Hatalmas marka megszorult Orce nyakán. Mondd azt, hogy nem jössz többé érte, mondd, hogy az enyém, mondd, hogy békében hagyodd; te átkozott!

Orce, hogy engedett egy kicsit a szorítás. összeszedte magát:

— Amíg élek, nem mondok le róla — mondta híres huncut mosolyával, cseppnyi félelery nélkül —, Arna az enyém! Újra eljövök, ha addig élek is!

Ardzso Iszailoszki szövetkezeti lovász ekkor már nem tudott uralkodni magán. Csupa vér már, ép tagja sincs, de ahányszor kérdezi újra és újra a lovász, talál annyi erőt, hogy kihúzza magát a hóban, s cseppnyi félelem nélkül hangot adjon eltökéltségének:

— Arna az enyém, testvér! Arna az enyém, ezt jegyezd meg!

—• Soha — mondta a lovász. — Soha nem lesz a tiéd, te sem leszel többéi

lovász teljesen megvadult, megszállta az ördög, ráugrott a szerencsétlenre s taposta, rúgta, ahol érte.

— Agyontaposlak, mint egy férget! — üvöltött, s tébolyultan nevetett. — Véged van! Meg fogsz dögleni!

— Megölt! Megöli az istentelen! — sikol- tott fel váratlanul az asszony, és a lovászra vetette magát. Belevájta körmeit a lovász karjába, arcába, akár a vadmacska, s szórta rá az átkot hangosan:

— Ö, te ördögfajzat, ó, az Isten verjen meg! Te ló, te átkozott ló! — s ütötte- verte Ardzso Iszailoszki szövetkezeti lovászt eszelősen. — Máshoz sem értesz te, csak a lovakhoz! ?

„Ló" — találta szivén az asszony hangja, s Ardzso Iszailoszki szövetkezeti lovász, mintha elváltozott volna, mintha öt taposták volna meg, szó nélkül, imbolyogva megindult a háza felé, megfutamodott.

— Én vagyok a hibás, nem más — mondja most Tacko elvtársnak, a párttitkárnak. — Én rontottam el a dolgot... tévedtem. Tudtam ... tudtam én ... Az az átok nő- személy az első naptól fogva ... Hát ezért kértelek, ezért kérlek, titkár elvtárs, téged is meg a pártszervezetet is, mentsetek fel. engedjetek el... Hadd menjek el, hadd menjek ki a világból... Elveszett ember vagyok én, titkár elvtárs, elveszett...

S gyűrögette a sütés sapkáját tovább, akár a mosogatórongyot, a piszkos lét csavarja ki belőle, hinnéd, a sarat...

— Csak az Isten a megmondhatója, titkár elvtárs, hogy mik vagyunk, s mivégre jöttünk a világra... Hej, megvert engem az Isteni

Akkor jöttek azok a nagy esők, a szűnni nem akaró, undok esők. Megkezdőitek a költözködések, onnan jegyeztük meg, mert akkor ment el közülünk Ardzso Iszailoszki szövetkezett lovász.

Szilágyi Károly fordítása