Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-27 / 30. szám
ÍM| AZOK A GYEREKSZEMEK Párkányban (Stúrovo) járva, többször is megfordult fejemben az a gondolat, hogy meglátogatom a kis gyermekotthont. Sőt, már körül Is jártam a kerítést, lenéztem a hídról, figyeltem a gyerekeket, végül mégis elálltam a szándékomtól, mert az Ilyen találkozásra fel kell készülni, meg kell az embernek keményítenie a szívét, hogy el tudja viselni azoknak a gyönyörű gyermekszemeknek a szomorú látványát, e gyerekek sorsának keserűségét, mert bár élnek a szüleik, mégis idekerültek. Azok vagy nem akarnak, vagy nem tudnak gondoskodni róluk. Most lelkileg felkészülve besétálok a félig nyitott kapun az udvarra, és közben arra gondolok, hogy ilyenkor, a vakáció alatt itt Is minden derűsebb, nyugodtabb. Az udvaron egyetlenegy lélek sem. Talán már kinn lennének valahol a természetben? — latolgatom magamban. ■— Korábban minden évben mentünk valahová — tájékoztat később Sinka Alfréd Igazgató —, de az idén nem lehetett. Különben ebédelünk... Egyedül vagyunk a gyerekekkel, nincsenek szakácsnőink, és hiányzik a megszokott személyzet Is... f-i Maga segédkezik az ebédnél? f— kérdem. Igen, mert a többieket elküldtem szabadságra — tájékoztat, s amikor látja, hogy nem egészen értem a helyzetet, elmagyarázza, hogy miért Is van ez így. Végre ugyanis ígéretet kaptak az építő- vállalattól, hogy felújítják a régi épületet, ezért nem mentek sem pionírtáborba, sem kirándulni. Az építővállalat meg késik, várat magára; azt mondják, ez az előkészületi idő. Ezért most a szdmszé- dos vendéglőből hordják az ételt és összesen hárman, az Igazgató, a vezető nevelőnő. Varga Júlia és SInka Alfrédné, az igazgató felesége látják el egy hónapon keresztül a gyerekeket, hogy amikor majd felvonul az építővállalat, mind a huszonegyen, az otthon összes alkalmazottja itt lehessen. Ha az építővállalat végleg megjön, akkor az egész Intézet, a gyerekek és a nevelők egyaránt kiköltöznek egy plonirtelepr'e, de addig nemcsak enniük és tisztálkodniuk kell a gyerekeknek, hanem játszaniuk, szórakozniuk is, így hárman nagyon kemény heteknek néznek elébe. Még szerencse, hogy néhány nagyobbacska kislány és fiúcska Is akad a csoportban, mint Kreko Szerénke és Kreko Lajos, akik nemcsak az ebédért mennek el a szomszédos vendéglőbe, hanem szívesen elmosogatnak, kitakarítják az ebédlőt. Szerénke és öccse, Lajos meglehetősen szótlanok. Inkább csak Igennel és nemmel válaszolnak a kérdéseimre, és csak akkor élénkülnek fel, amikor az álmaikról kérdezem őket. Lajos, ha felnő, nagy Liaz-kocsikat szeretné vezetni, száguldani velük az országutakon, világot látni. Szerénke álmában a nevelőnőkkel szokott viaskodni. Néha édesapjukról, máskor az idős nagyanyjukról szoktak álmodni. Az apa, aki vasutas, ha Kreko Irénke nincs éppen szolgálatban, a kitűzött látogatási napon, minden hónapban eljön hozzájuk. Ha esetleg nem jöhet, akkor az idősebb, tizenhét éves Tibor bátyjukat küldi el utánuk. Ilyenkor nyáron, búcsú előtt egy hétre haza is viszi őket. Sajnos, az édesanyjukat hiába várják. Pontosabban: ő az oka annak, hogy gyermekei otthonba kényszerültek. Egy szép napon elment, és soha többé nem jelentkezett. Hogy miért csinálta ezt, nem tudja senki sem. Szerénke és Lajos magaviseletét és szorgalmát, dolgosságát az igazgató és a ne- velőnő is dicséri. — Tudja, ez a két gyerek akármit megcsinál parancsolás nélkül, csak a könyv felett ne kelljen nekik sokáig Ülniük — mondja az Igazgató. — Bevallom, ón nem is szívesen kényszerítem őket. De sajnos minket sokszor nem aszerint ítélnek meg, hogy milyen embereket nevelünk belőlük, tudnak-e majd dolgozni, megállják-e a helyüket az életben, nem lesznek-e bűnözök, hanem az előmeneteli jegyeik a mérvadók. Hogy miért, mert ez a könnyebb, pedig hát nem ezt kellene nézni... Sinka Alfréd tizenhét éve van a nevelőotthon élén, és azt mondja, hogy talán már tanítani sem tudna, mert az itteni munka az egészen más jellegű, mint az iskolai. Itt egyszerre ötven gyereknek kell, hogy apja legyen. Márpedig ahány gyerek, annyi egyéniség, és ember legyen a talpán, aki ennek eleget tud tenni. Neki talán sikerült, és még sikerül ma Is. öt éve van még a nyugdíjig, és ezt az öt évet szívesen és büszkeséggel tölti majd el a gyerekek között. Ez persze nem azt jelenti, hogy újrakezdené, ezt csinálná. Nem, még egyszer nem vállalná. Az első három hónap alatt négyszer fölmondott, aztán a felettesei unszolására, rábeszélésére mégiscsak maradt, és marad most már szívesen, mint ahogy azok is, akikkel együtt kezdte el a munkát. A gyerekek többsége hálás, és nem szökdösnek meg tőlük. Sőt még nagykorukban is szívesen visszajárnak, otthonuknak tekintik az intézetet. Ez nem azt jelenti, hogy egyik- másik gyerek nem akarna olykor kereket oldani. Dehogyneml Ha az Igazgató látja, hogy valamelyiknek mehetnékje támad, maga engedi el, vagy ha éppen szükséges, elviszi a szülei után, és amikor a gyerek látja, hogy milyen emberek, hogyan élnek, a legtöbbször nemcsak visszatér, hanem visszaszökik. Kivéve, ha nem cigány származású fiúkról és lányokról van szó, mert az ő esetükben egészen más törvények és hagyományok érvényesülnek. A’ legtöbbjük egészen addig, míg el nem éri a kamaszkort, jól viselkedik, de amikor bekövetkezik ez az idő, hirtelen nem tudni, miért, olyan változáson megy keresztül, hogy szinte rá sem lehet ismerni. — Hogy ml az oka, nehéz megmondani — vallja az igazgató , az eddig nálunk nevelkedett ti- zenvalahány cigány származású lányból és fiúból nyolc-tíz szakmát tanult, a többieknél azonban ezt nem lehetett elérni. Eltűntek, visszavedlettek a cigánysorba. Mintha a közösség „átiskolázná“, „visszanevelné“ őket. Az Igazgató jó megfigyelő. Elég csak meggyújtani egypár gazt az udvar sarkában, a gyerekek Ügyet sem vetnek a tűzre, de ők a legkisebbtől a legnagyobblk mind odaseregle- nek, és szinte megbabonázva nézik, piszkálják, bámulják és csodálják a tüzet. Ezek a gyerekek, akik egy év alatt rengeteget megtanulnak az Intézetben, visszakerülve a rendezetlen környezetbe, pár hónap alatt elfelejtik. A fiúk egyszeriben durvákká, verekedőkké válnak, a lányokban pedig felébred a szerelmi vágy, és szinte már megkötni sem lehet őket. Mindezt úgy mondja el az Igazgató, hogy maga sem érti, miért van ígyItt, ebben az otthonban éppúgy, mint más hasonló intézetben, szép számban dolgoznak felnőttek. A negyvennyolc-ötven gyerek ellátását több mint húsz felnőtt végzi, egy felnőttre még három gyerek sem jut. Miközben beszélünk az udvaron, belép egy katonafiú, a trenőínl sportközpont tagja, fiatal sportoló, az izmos, erős és vagány Mezei Tibor, ö is itt nevelkedett, nőtt fel, és kitanulta a géplakatos szakmát. Országos súlyemelő bajnok lett a 82,5 kilogrammosok súlycsoportjában. Most éppen Itt vannak edzőtáborban, és hát kihasználta az időt, hogy újra ellátogasson az otthonba, és elhozza az igazgató bácsinak az Időközben szerzett érmeit. Sinka Alfréd látható örömmel fogadja a fiút, akiről tizennyolc éves kora után levehette volna a kezét, de ő nemcsak az ágyát, szobáját hagyta meg, hanem ha szükséges, anyagilag is támogatja. Elvégre is, melyik szülő tagadná meg a saját gyermekétől ezt?. Sinka Alfréd ugyanis a saját két gyermeke mellett öt is és a többit is sajátjának tekinti. Meglehet, ez így nagyon is sablonosán hangzik, de hát mit számít ez? Az a lényeg, hogy igaz, hogy így emberi. NÉMETH ISTVÁN A szerző felvételei J/arya Júlia neuelönő Sinka Aljréd igazgató A bácsi Jényképez? Fényképezzeri le, engem tsL Mezei Tibor az országos bajnok
