Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-12-21 / 51-52. szám

ÍMI| 13

venni a hétköznapinak nevezett életet. ZnM, az unokám alszik, a szobában ég a villany, szól a lemezjátszó, Károly és Edit éjjel íél kettőig ébren vannak és olvasnak.

Mire várnak, mire készülnek így ellazulva? Szeretném megérteni őket.., £n vagyok öreg.. ^ Én?... öreg, ostoba. Idegen és más. Károlyt tagadévá tette, hogy huszonegy éves koráig hazug szerepjátszásra kényszérltették.

Edit, ahogyan ez várható volt, egy ingerült pillanatában kikotyogta Károly anyjának, hogy' találkozni szoktak velem. Másnap az anya és a nevelőapa — akit Károly egyébként szeret, mert, ahogy mondja, mindig jó volt hozzá — kettesben lerohanták a gyereket. Szabó azt magyarázta Károly- nak, hogy a felesége korábban az én feleségem volt, ezért született Károly négy évvel az 6 házasságkötésük előtt, de ő. Szabó volt a nemzője, mert neki az anyával i— az én első szerelmemmel — már akkor viszonya volt. Károly ráhagyta, és feltehetően mosolygott. Közben Szabóné Editet gyúrta. Ezek a derék polgáremberek... Én, a magamat megvetni mindig kész, jóság űrügyén mindig valóban jó voltaip, ha pedig gonoszul vagy ostobán megbántottam valakit, a megbántottnál is fájóbban szenvedtem a gonoszságomtól és ostobaságom tói.

Hát így élünk a széttéphetetlen hazugságban mindannyian. Károly mosolyog, az általános iskolában kitűnő tanuló volt, de a derék polgáremberek akarata ellenére nem gimnáziumba ment, hanem szakmunkástanulónak: tagadott, magán-zeneiskolában zongorázni tanították, néhány év után abbahagyta, pedig szeret! a zenét, de tagadott, angoltianárnő járt hozzá, de nem tud angolul. Mosolyog és tagad. Nem tudja, hogy már régóta a saját életét tagadja.

Ezekben a mosolygó gyerekekben pokol rejtőzik. Láttam, amikor jelentéktelen apróságok miatt olyan szavakat vágtak egymáshoz, amik a magamfajtát örökre mégalázták... És most. pár nappal ezelőtt, azzal jött hozzám Károly, hogy elhagyja Editet. Igen, mert valamikor, talán egy éve Is már, társaságban Iszogattak, és Károly csókolózott Edit nővérével. Edit pedig, a- hogy ők mondják: most törleszt... Felszedett egy tizennyolo éves fiút. Nem. Először 6 Is csókolózott vele, megbújva valahol a konyhában. Károly pedig úgy döntött, hogy ezt nem tudja Editnek megbocsátani, de nincs hová elköltöznie, és ott van a gyerek is, ezért egyezséget kötöttek: egyik nap Károly vigyáz Zolira és Edit klmenős, a fiújával, vagy akivel akar, a másikon Edit marad otthon és Károly- csatangol a barátnőjével, mert kapásból ő Is szerzett egy ráérős lányt.

Felnő majd közöttük Zoli, az unokám.

És nem értem őket, nem értem az életüket. megöregedtem, és azt sem tudom, mire való volt olyan ostobán élnem, ha senki nem lett tőle okosabb ...

JOSEF HANZLÍK

Karácsony édes napjai

Az Eufória gyöngéd vidékén

küszöbön már karácsony édes napfai

és már közeleg a lovagias úf esztendő Idefe is

Nagy lesz itt a vidámság

a gyerekek csöndes rémületben csöndes dermedtségben megkapják a meg nem ígért ajándékokat is

Éjszaka boldogan csikorog majd a fagy fentröl hullong alá a fenséges hó és nyomtalanul vész el minden jel

Itt mint egy operettben mtgden ötletesen pereg: Orfeusz egy pohárka bor után énekel ás Eurüdiké táncol az uraknak

Itt éjféli nosztalgiában megemlékeznek akiket könyörtelenül elragadott a sors s a tisztek kardjukkal letörlik a könnyet

azokról

Itt vidámság lesz — itt kedvteléssel bármit megismételnek majd a Bibliából a kamera elé idézik a feszületet és újra megváltják a világot

Itt elnyújtva lebeg a harangkondulis a táj felett és minden oly kegyeletteljes oly isteni hogy halálunk napjájg el nem feledjük

Itt minden ünnepi lesz itt minden remeg majd és a gyertyák alatt ahonnan keserűen csurran a zizeg majd az avar közé ejtett virágszirom

béke

Itt minden oly vidám lesz mint ahogy annak lenni kell az isten nélküli tájban az ember nélküli tájban a táncot lejtő az Eufória gyönyörű tájában

kedves vidámság uralkodik már örök Időkig

lOSEF KAINAR

KARÄC^OVn TÖRTÉXFT

Különös karácsonyestém volt az idén.

Öt órakor elzártam az írógépemet,

elrendeztem a másolatokat és becsuktam a hivatalt.

Kinn már ragyogtak a csillagok. .

Nem volt meg bennem az a fajta izgalom, mint régen, Csupáncsak én voltam az, aki lépked a saját hídján, az emberek házal körül, a logikátlan kéményeikkel, a telefonbódék és plakáttáblák körül, a sorsok körül, amelyekkel [nem szabad, hogy törődjön, hogy azok ‘ se törődjenek az enyémmel,^mert az- 'mindjárt nagyon rossz lenne. , ■ ■ . ; . • ' ‘

Semmi, de semmi sem röpködött itt és arra sem volt kedve, hogy mennybe menjen, vagy hogy meg ne térjen a saját

rendeltetéséhez.

A maradék halak a halárusok kádjaiban oly ferdén lógtak, mint az angyalok az ügyefogyott színes nyomatokon, a fagy átjárta tudatunkat és tetteinket is.

Hét utcasarok, két kocsma, tizenegy ember,

és itt-ott még olyasmi is, amire azelőtt nem figyeltem.

De éreztem magamban azt a mérhetetlen nagy csodát, amely bármikor megeshet az emberrel: tudniillik, nem hittem már a csodákban,

és azon sem gondolkodtam, miért is élünk, ha nincs kiárt.

A lehető hazugságok iránti lelkesedés eltökéltséggé változott.

Az élni akarás tény volt,

és a híd, amelyen lépkedtem, az én hidam,

mint ahogy a folyó is az én folyóm volt,

és minden az én tulajdonomban golt,

és ezért nem kell, hogy szégyelljem magamat,

de dicsekednem sem kell vele. Ott voltam tehát, ahol a helyem volt

és ez az eszembe sem jutott. Németh István fordításai

Fodor Katalin illusztrációi

nálunk a gyerekek is minden áldott nap háborúsdit játszanak. A Miklu- ho-Maklaj-kOnyvben pedig szó sincs háborúról.

Anna Alekszejevna, látván csalódásomat, megígérte, hogy igyekszik megszerezni nekem azi a Mikluho- ■Maklajról szóló könyvet. Meg Is tartotta szavát. Utóbb még más .müveket is olvastam róla, és csakhamar olyan szakértő lettem, hogy pajtásaimnak, családomnak saját szavaimmal is el tudtam mondani a tudós utazó életét. És továbbra is áldott vidékekről, mezielen, boldog emberekről álmodoztam, trópust erdőségekről, az óceán kék hullámairól.

Vaszja bácsit is beavattam pápua- szenvedélyembe. ö persze pem tudta elképzelni a pápuákat, de őt is megragadta a gondolat, hogy élnek valahol ilyen, senki máshoz nem hasonlatos, szabad, békés, szép emberek, távoli délszaki tájakon, ahol télen- -nyáron egyformán süt a nap, télen- -nyáron gondtalan, vidám az élet.

Egyszer Vaszja bácsi kipirulva jött haza valamiféle vendégségből. Félrehívott, s titokzatosan súgta:

— Vedd a kabátod, sétálni megyünk.

Anyám kutató pillantással mérte végig Vaszja bácsit, s szándékát kitalálva, szigorúan rászólt:

— Nagyon kérlek, ha elmentek, ne vidd ezt a gyereket se kocsmába, se sörözőbe. Ismerlek téged: beülsz, iszogatsz, neki meg teát rendelsz süteménnyel. Ne tedd. Semmi értelme egy ilyen fiút kocsmázásra szoktatni.

Vaszja bácsi szerfölött tisztelte nővérét, néha anyjának titulálta. Most is így fogadkozott:

— Becsületszavamat adom, édesanyám: csak sétálni megyünk, sehová se ülünk be. száradjon el a lábam, ha nem így lesz!

Mikor leértünk az utcára, vidáman hátba vágott:

— Még mindig szereted a pápuákat, a napsütötte tájak boldog gyermekeit?

— Persze — válaszoltam meglepetten; nem értettem, miért hozza szóba a pápuákat.

Vaszja bácsi ík-iíío megrázta a fejét, kézen fogott és megkérdezte;

— Akarsz eleven pápuát látni?

— Hogyhogy? — álmélkodtam. — Ausztráliába utazunk?

— No nem, azt azért nem. Minek nekünk Ausztrália? Itt vannak a Va- szlljevszkij-szigeten a pápuáid. Ma tudtam meg. — A Vasziljevszkij-szigeten?

Amulatom nőttön-nőtt. Attól tartottam, Vaszja bácst meghibbant. De máris folytatta, rendkívüli dolgokat közölt:

— Ezeket a pápuákat Hamburgból hozták ide, az állatkertből.

— Hogyhogy az állatkertből? Hiszen a pápuák nem állatok, hanem emberek!

— Megállj csaki — rikkantott a Vaszja bácsi. — Van egy német, úgy hívják, Hagenbeck, állatokkal és emberekkel kereskedik. Ezeket a pápuákat is, amint megtudtam, tőle szerződtették ide, a vidámparkba, hogy táncoljanak, bemutassák tudományukat a közönség szórakoztatására. Most vége a nyári idénynek, és egy ügyes vállalkozó megkaparintotta őket,hogy pénzért mutogassa. No nem sok pénzért, persze, az egyszerű embereknek. Nesztek, ide nézzetek, miféle csodalények éhnek ezen a földön! Most mi is bdamegyünk, megnézzük őket. Lakást vett ki nekik a Vasziljevszkij- szigeten.

— Te már láttad őket? — tudakoltam.

— Nem láttam, hogy láttam volna,

hiszen munkába járok. De ma szabadnapot vettem ki, műszakot cseréltem, hogy megnézhessem azokat a híres pápuákat. m

Egész úton az járt a fejemben, hogy most mindjárt meglátom a napsütötte dél gyermekeit. Ügy képzeltem — és ez volt a legfantasztikusabb az egészből —. hogy elhozták ide, észak szürke, hideg égboltja alá, gazdag trópusi színeiket,' napsütötte, forró fövényen pillantottam meg őket, a kék tenger partján, hatalmas legyezőpálmák árnyékában.

Nagy nehezen megtaláltuk a házat, ahol a pápuák laktak. Átmentünk a ládákkal, hordókkal telerakott sáros, piszkos, és ki tudja, ml okból he- ringszagú udvaron; utunkat fagytól bőrösödő, színjátszó mosogatólé-csermelyek szelték át. Barátságtalan lépcsőházba jutottak, a lépcsőfokok kicsorbultak, a falakat nem festették, amióta megépültek. Beálltunk a hosz- szü-hosszú sorba, amely a. lépcsőn állt,- s az egyik ajtó fejé igyekezett, ahonnét könnyű, kesernyés füstszag szállt felénk.

Előttünk, lökdösve, tülekedve, zajos eszmecserével kurtítva a várakozás idejét, a V asztljevszkij-sziget egész jellegzetes népessége: kofák, rőfösök, tejes- meg henteslegények, írnokok, nyűit ruhájú, ■ meghatározatlan arckifejezésű és meghatározhatatlan felfogású emberek raja. A menet fent keskeny folyosóba- szorult, amely átszelte az egész lakást,, olyasformán, hogy aki bement, már nem tért vissza az előszobába, hanem a konyhán át hagyta el a barátságtalan tanyát.

A három szűk szoba ajtajába köny- nyű kis korlátot állítottak, hogy ne lehessen bemenni, de azért a korlátra támaszkodva jól lehessen látni mindent, ami odabenn történik.

Sasorrú, borostás képű kis mitug- rálsz ember állt az ajtóban, fején gyűrött kalap; fürgén, ügyesen szedegette a húszkopejkás beléptidífat, senkit sem engedett át, amíg ezt le nem rótta. Időnként be-bekláltott a folyosóra.

— Uraim, ne tessék tolakodnti Kérném szépen, uraim, ne tessék mást bedobálni, csak banánt, uborkát, almát! Csak almát, banánt, uborkát!...

Banánt senkinél sem láttam. Az egész környezet annyira lesújtott, hogy sehogy sem értettem, hol lehetnék itt a pápuák. De ott voltak, s végül is megláttam őket: Az alacsony deszkakorlát fölött benéztem a csepp szobába. Az ablakon át hideg, szürke pétervári őszi nap tekintett be. A szoba üres volt, piszkos. A sötét padlóra nagy bádoglapot fektettek, kis halom kékesbe-rózsaszínbe játszó szén parázslón rajta. Szürke füstje a mennyezet felé szállt. A nyomorult kis tábortűz körül gyékényen kuporogtak a mezítelen, didergő, riadt, sovány emberek. Egy asszony tarka kendőbe bugyolált csecsemőt szorított magához. A kendőből csak a gyerek durva szálú, göndör haja kandikált elő. Az asszony mintegy takargatni igyekezett porontyát a sok kíváncsi, rideg, közönyös szem elől.

A férfi valamiféle fafaragással foglalatoskodott. Íja, nyílvesszőt mellette hevertek. A sarokban szalmából^vala- mi kunyhófélét eszkábáltak, Ifcska rongyok halmaza hányódott benne. Mindez olyan váratlan volt, olyan siralmas, hogy eleinte észre sem vettem, hogy a padlón alma és uborka fekszik szertedobálva — a látogatók adományai. Banánt nem láttam. Továbbhaladtunk a folyosón. A szomszéd szobácskábán ugyancsak pucér emberek üldögéltek. Egyikük, egy fiatal legény, felállt, pápua furulyát vett elő, s éles, bánatos hangokat csalt ki belőle, váratlan, szilaj-szo- morú trillával végezte, aztán visszaült a gyékényre, és nem mozdult többé. A többiek is mozdulatlanul kuporogtak fonott ágyékkötőjükben; olyan soványak voltak, hogy csontjaik tisztán kirajzolódtak barna testükön. A harmadik szobában gunnyasztó pápua mellén tetoválásféle látszott. Réveteg, üres tekintettel meredt maga elé, elmerült a maga titkos pápuagondolataiba. Egy kislány mély, édes, gyermeki álommal aludt, fejét egy dús fekete hajú asszony ölébe hajtva; el- kínzott, szigorú arca mintha ébenfából lett volna faragva.

Az a kislány — gondoltam — bizonyosan arról álmodik, amiről én álmodni szoktam: verőfényes, homokos tengerpartról, kéklő hullámokról, mézszínű holdról, trópusi erdő sűrűjébe vesző ösvényekről...

A pápuák egészen megszürkültek a hidegtől. Közönyösen tűrték helyzetüket, nem bánták, akármi is történik velük ebben a messzi, idegen városban, ahol semmi sem emlékeztet hazájukra.

0, mennyire sajnáltam, hogy nem tudok a nyelvükön beszélni, nem szólhatok hozzájuk egy-két vigasztaló szót, valami olyat, amivel örömöt lobbonthatnék fel ezekben az elcsigázott szerencsétlenekben! Az elvonuló nézők nem nevettek. Érdeklődve, megdöbbenten, némelyek, kivált az

asszonyok, szánakozva nézték a pápuákat. Egyikük meg is fegyezte:

— Szegénykék, mennyivel rosszabb soruk lehet, mint nekünk! Hát élet az Ilyen?

— Bizony, vadembernek való — vélekedett egy másik.

Kiléptünk a sötét, mocskos hátsóudvarra. A pocsolyák álmosan fénylettek. A zöldes ablakokat mlntlui'pe- nész lepte volna, lábam alatt a szürke kő sírokat borító kőlapokra emlékeztetett. Hideg szél kószált a háztetők felett, valahol messze lóvasút csengője csilingelt panaszosan.

Felnéztem Vaszja bácsira. Legyintett, mintha a bosszúságot akarná elhessegetni.

— Nöhát, öcskös, ilyenek a te pápuáid. Hová el nem hozták a napsütötte tájak gyermekeit, mi? Egy húszasért mutogatják, mint a vadállatokat ...

— De Vaszja bácst — kezdtem remegő hangon, mert nekem Is nehéz volt a szívem —, hiszen ezek itt rabságban sínylődnek! Odahaza egészen mások, vidámak, szépek — otthon pálmáik vannak, tengerük, erdejük, hidd el...

Ogy beszéltem, mintha én magam Is láttam volna őket ott, az erdejükben, a pálmafák alatt.

Vaszja bácsi elnevette magát. Megszólalt, egészen más hangon, mintha rossz álomból ocsúdna, mintha valami az eszébe jutott volna:

— Ide hallgass, nemsokára fOIcse- peredsz, kinősz a könyvekből, a mq- gad lábára állsz. Akkor aztán utazz el azokba a távolt országokba, a pálmáidhoz meg a tengeredhez, és ellenőrizd a tulajdon szemeddel! Akkor majd meglátod, öcskös, hogy a könyv meg az élet nem mindig egyezik egymással ... Ogy bizony, a tulajdon szemeddel nézd meg, hogyan élnek a te pápuáid.

— Meg is nézem — jelentettem ki elszántan.

Azután már egy árva szót sem szóltunk hazáig. Igaz, közel laktunk a Vasziljevszkij-szigethez.

Szöllösy Klára fordítása