Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-12-21 / 51-52. szám

12

B

iztosan sokan elmondhatnák ezt a történetet, de ezúttal, ahogyan ez Ilyenkor lenni szokott, egyvalaki meséli, aki lehet útitárs valami hosszú éjszakai vonaton, lehet az írói fantáziám leleménye, szolgálva egy hirtelen felébresztő szomorú Igazságot, de lehetek én magam Is. Mindegy. A saját valóságunkat is köny- nyebb szerepként eljátszani...

Ennek az évnek az elején felhívott egy gyermekhangú nő, azzal, hogy Gáli András költővel szeretne beszélni.

— Én vagyok, tessék — mondtam türelmetlenül, mert éppen a feleségemmel vitatkoztunk a ml régen kátyúba jutott életünkön.

— Jaj, maga-az személyesen?... Én nem Is tudom ... Egv olvasója vagyok .,. És nagyon tetszett az a kötete... és különösen az benne, aminek... Izsák a címe, hogy „éppen szeretteinket áldoznánk a magunk Istenéért“ ... Nagyon tetszett... Csak eny- nylt akartam mondani.

És elhallgatott, készen, hogy letegye a telefont, ha nem mondok valamit én is. Kíváncsivá tett a rövid beszélgetés, mert a babókos irodalom- vagy Iróbarát nők nem így szoktak telefonálni, azok mindenekelőtt nagyon jól érthetően bemutatkoznak, akár a címüket és foglalkozásukat is közük, hiszen éppen az a fontos, hogy ők rajonganak, ők értenek.

— Most otthonról beszél? — kérdeztem. — Igen ... Miért? — válaszolta kis tétovázás után.

— Mert hallom, hogy kisgyerek gőgicsél a közelben.

— Igen, a kisfiam.

Talán még tovább érdeklődtem volna, de ránéztem a feleségemre, aki ott ült a félbehagyott mondatával, ezért köszöntem és letettem a telefont.

— Különös telefonáló... — meséltem a feleségemnek rögtön.

— Nagyapa lettél — mondta ő —, Károly megnősült és a felesége telefonált.

Én is erre gondoltam, de kételkedve, mert annyira és olyan régen szerettem volna, hogy egyszer így történjen.

Károly oégyéves volt, amikor elváltam az anyjától, aki egy évvel később feleségül ment a hivatali főnökéhez. Olyan szokványos és érthető eset ez, hogy kár is szót vesztegetni. A magam szempontjából nézve mi voltam én akkor? Semmi. Még csak készülődtem valamire. Fiatalon házasodtunk. Akkor még divat volt a szerelem.

Egykori feleségem az új férje mellett Olyan gyorsan megtalálta saját helyét az úgynevezett életben, hogy hamarosan szükségét érezte az én kitagadásomnak. Nagyon érzelmesen kért, hogy Károlyt — akkor még Károlykát — az új férj nevére írathassák. Teljesen formális lesz az örökbefogadás — mondta —-, mert így lesz harmonikus a család és elsősorban Károlyka élete. Természetesen továbbra Is akkor látogathatom a gyereket, amikor akarom. Ugyanúgy, mint korábban.

Én akkor még kevésbé tudtam, hogy ez az úgynevezett élet némelyeknek az adott

CSÄSZÄR ISTVÁN:

MÉG

/

VÁRNAK

jogok embertelen kihasználását Jelenti, és nekem, az ön- és közveszélyes együgyű fickónak sok mindent be lehetett adni, azért beleegyeztem a névcserét szolgáló örökbefogadásba.

Amikor ez mindenféle papírok segítségével megtörtént, egykori feleségem, az én első szerelemem, akinek én is az első szerelme voltam, a következő látogatásom alkalmával behívott, és tárgyilagosan, akár egy hivatalnok, kezében nyugodtan füstölgő cigarettával ezt mondta:

— A jövőben ne látogasd a gyereket. Le- mondtál róla. Nincs hozzá jogod.

0, drága olvasó, ne keresd most a nő! lé lek romantikus rejtelmeit... Nem a hajda ni szerelmesének ragaszkodását próbára te vő és csalódott nő beszélt velem. Kiűzeté sem oka mindössze annyi volt, hogy Ká rolyka a közös sétáink után néha azt mond' ta újonnan került apukájának, hogy:

— Nem Is te vagy az igazi apukám.

Zavartam az ö úgynevezett rendjüket.

aminek hazugságok voltak a tartópillérei, önként sétáltam bele az általuk értelmezett törvény kihegyezett cölöpökkel megtűzdelt vermébe, amikor engedtem a gyermeke érdekében könnyezve riraánkodó anyának.

És ettől kezdve már csak titokban látogattam el Károlykához, amikor csupán az anyai nagyszüleivel volt otthon. Ezek a nagyszülők még olyanfajták voltak, akikben az emberség szabja a törvényt.

Egyszer, amikor Károlyka már befejezte az első osztályt, a Balaton mellett nyaralt nagyszüleivel, és én a közelben utazva, elmentem hozzá.

— És tudsz már írni? — kérdeztem, nem a felnőttek szokásos gyermetegségével, hanem mert valódi csoda, hogy különös tudományokban jártas az a beszélni sem tüdő apróság, aki a kabátom gallérja mögé bújt, amikor valamikor szemerkélő esőben karomon vittem az orvoshoz ...

— Írjál nekem ide — mondtam, és odaadtam neki egy jegyzetfüzetet.

»- Mit írjak? — kérdezte.

■— Írd le a nevedet: Szabó Károly — tanácsolta a nagyapa ártatlan természetességgel, hiszen Károlykát akkor már egy éve Szabónak hívták.

Károlyka egy kicsit gondolkodott, aztán csak annyit Irt, hogy Károly, és a Balaton menti címüket.

Azt hiszem, ma is megvan az a füzet valahol a mindenféle irataim között, de lehet, hogy szándékosan eldobtam, ahogyan eldobálom az emlékeimet, a múltamat, csak azért, hogy újat és mást teremthessek helyette. Mindig újat és mást, hogy tovább tudjak élni.

Aztán egyre ritkábban találkoztam Ká- rolykával. Anyja és név szerinti apja letagadtak előtte, és Karcslka jő gyerekként úgy tett, mintha hinne nekik. Ahogy nagyobb lett, önmagamat megkínozva, nem akartam a jelenlétemmel még fokozni a rá nehezedő hazugságot. Mert nekem nem mondhatta, hogy apa, én pedig hitványságnak tartottam cinkosságra kényszeríteni egy gyereket. Tizenegy éves volt, amikor újra láttam.

Anyám és apám minden megfontoláson túl ragaszkodtak az első unokájukhoz, és néha meg akarták nézni. Csak nézni, hogy milyen.

őket Károlyka anyja — egyszerűen szólva kidobta.

őrizték a rendet és a nyugalmat ebben a családban.

Negyedóra sem telt el a történetem elején leírt beszélgetés után, amikor ismét csengett a telefon. Ezúttal Ismerős hangsúllyal beszélő kamasz vagy fiatalember szólt:

— Szia. Károly vagyok ...

— Szia. Hogy vagy?

— Tudod, kivel beszélsz?

— Persze...

— Honnan?

— Játékosan jól működik a logikám — mondtam nevetve. — A feleséged hívott az előbb?

— Igen.

— És van kisfiátok?

— Igen.

— Akkor én nagyapa lettem ...

Olyan régen vártam, hogy ez így megtörténjen.

Az életet sokszor balga módra végtelen és meglehetősen romantikus regénynek hiszem. Mámorítóak azok a pillanatai, amelyek Idején Igazán az, azok a lapjai, amelyeken helyreáll az általában kizökkent és széttört valóság.

Letéve a telefonkagylót, egyszerre éreztem a minden síráson túli meghatottságot, és ugyanakkor ádáz elégtételt afölött, hogy van valami olyan Igazságom, ami érvényesül, mert érvényesülni akar, és érvényesülni fog nélkülem is, még akkor is, ha nem leszek.

Károly úgy mosolygott, amikor ajtót nyitott, mint gyerekkorában, szégyellösen és naiv kedvességgel bezárkózva a raoso.lya mögé, csak úgy ajándékba adja nekem ezt a mosolyt, és én attól félek, hogy neki egyedül maradva semmilyen mosoly nincs az arcán. Edit, a felesége még húszéves sincs, bodorltott hajú, őzike szemű gyermeteg gyerek. Zoli, az unokám szintén mosolyog, és volt feleségemre, az első szerelmemre hasonlít. Gyerekek mind a hárman.

Ritka szerencséjüknek köszönhetően ilyen fiatalon szoba-konyhás lakáshoz jutottak egy régi bérház sötét udvarú földszintjén. Aibérlőként költöztek ide, a föbérlő kórház-, ban volt, és nem sokkal az ő beköltözésük után meghalt. Károlyék most „jogcím nélküli, jóhiszemű lakók.“

És innen kezdve viliódzva, egyre gyorsabban peregnek a képek.

— Te nem tartod szemétségnek, hogy egy gyereket úgy hagynak felnőni, hogy eltitkolják előtte az apját? — kérdezi Edit.

Itt mindent a feleség mond ki. Károly mosolyog hozzá és hallgat. Néhány látogatás után úgy éreztem, hogy szükségük van rám, öntudatlanul elszámoltatnak, várnak tőlem valamit és felelőssé tesznek a sorsukért. Arra gondoltam, hogy örökös elbuká-í .saimnak legalább annyi értelme legyen, hogy a magam példájával megóvjam őket, mert „ó, nagyon csúnyán éltem“, és most is el kell viselnem a szüntelen gyötrelmét annak, hogy én Gáli András költő sok mindenkinél különb vágyóig de ugyanakkor emberként... nyomorult'és aláv^.ó. Minden hibám és oktalan tévedésem egy szent már- tírorasága lesz. ha arra szolgál, hogy nekik, ennek a két gyereknek, akik most kezdik az életet, ne kelljen elkövetni azokat Mert én már elkövettem helyettük ...

— Anyádéknak nem akarod megmondani, hogy találkozol velem? —• kérdeztem Károlytől.

— Elöbb-utóbb úgyis kiderül, és mennél később, annál megalázóbb lesz mindannyiatokra, hogy hosszú időn át félrevezetted őket.

— Majd akkor mondom meg neki, hogy egyre állunk. Ők is hazudtak nekem egész gyerekkoromban — mondja Károly, és ezúttal nem mosolyog.

Károly műszaki ellenőr a Vízműveknél, egyedül járkál a városban, fél nap alatt elvégzi a munkáját, de nem is keres any^ nyit, amennyiből közepesen megélhetnének; Edit ugyanis otthon van a gyerekkel, általában délig alszik, akkor Károly hazaér, bevásárol, este legtöbbször elmennek Károly anyjáékhoz, és ott esznek. Károly, ha csak módja van rá, drága külföldi lemezeket vásárol, de nem klasszikusokat, hanem njlndenféle, a fiatalok által kedvelt együtteseket. Könyveket is vesz. Hasonlóan él, mint én, amikor vele egyidős voltam. Hasonló különös nemtörődömséggel, csak engem összefogott és belülről Igazolt valami ismeretlen célú elhivatottság-tu,dat. Mint egy bolond hittem abban, hogy ami van, az csak átmenet, készülődés, várakoz,ás arra, hogy rendkívüli tettekkel ejtsem bámulatba' az embereket, hogy operaénekes leszek vagy agysebész, ökölvívóbajnok,- hadvezér, költő, az Elnök elleni merénylő vagy isten. Károlynál nem találtam és azóta sem találom a célt, ami miatt érdemes semmibe

rK7i««iitorin t«nrvna w

NYIKOLAI

TYIHONOV:

BOLDOGABB TÁJAK GYERMEKEI

Sztyefanytnak, a velünk egy házban lakó fogorvosnak a lakásán ádáz háború folyt. A gyerekek, Fjodor Sztye- janylnak, a fogorvos fiának barátai, skatulyában hozták el hadseregüket. A temérdek papiros- meg ólomkatonát asztalon, székeken, polcokon, sőt a padlón állították csatasorba.

A játékhadseregek tulajdonosuk akarata szerint mozogtak, hol leereszkedtek az asztalról a padlóra, hol felkapaszkodtak az asztalra, megtámadták az ellenséges hadállásokat, könyvekre hágva megostromolták a székeket.

Az ágyúk szögekkel meg drótda- rabkákkal tüzeltek. Néha a gyerekek kézzel dobálták a srapnelt helyette- sító sörétszemeket. A fiúk azokban a régmúlt esztendőkben kivétel nélkül lelkesedtek a háborúért. Minden trafikban papírkatonákat árultak. A gyerekek kivágták, kartonra ragasztották őket, talpat fabrikáltak hozzá — és máris indulhattak az ütközetbe.

Mialatt a nagyobbak, akik nagyszá- ' mü gyalogsággal rendelkeztek, egyre ■ jobban belemelegedtek a csatába, s ; azon vitatkoztak, hogy a papiros- meg ólomhősök közül ki esett el, ki sebesült meg, én a másik szobában üldögéltem, és egy érdekfeszitO könyvbe mélyedtem el, amelynek az ég világon semmi köze nem volt a szomszédban kibgntakozó hadműveletekhez. Még kicsi voltam, csekély számú hadsereggel rendelkeztem, és olykor még azt is hívesen átengedtem bátyámnak, akt igazi, erős kötelékekkel vett vészt a játékban.

Így aztán, mihelyt az a könyv a kezembe került, nem törődtem már a csata menetével. A könyv tudniillik Mikluho Maklaj orosz tudós életéről s a pápuák országában tett utazásáról szólt. Ott jártam én is vele együtt, a trópusi erdőkben, a járhatatlan rengetegben, ismeretlen virágok hódító illatában, pálmák és pan- danuszok. araukárták meg gumifák közt küzdve át magam. Bn is láttam

a durva sörtéjü vadkanokat, óriásdenevéreket, a fák törzsén egzotikus gyík szaladt fel a szemem láttára, kaméleon nyújtotta ki hosszú nyelvét, kiszáradó mocsár mélyéről krokodi- lus fenyegetett. A kutatókkal együtt hatoltam be a pápuák falvaiba, és izgatottan lestem, hogyan fogadnak majd a furcsa, vtrágdíszes, pucér emberek, akik csak eleinte hallgatagon, ellenségesen méregetik a betolakodó idegent, s kezükben kőbalta, lándzsa meredez.

De a riadt vademberek hamarosan felderültek, megkedvesedtek, banánnal, cukornáddal vendégeltek, tarka

színű kagylóval, kutyafoggal ajándékoztak meg. Milyen izgalmas, milyen lélegzetelállítóan érdekes volt ez az utazást De sajnos, váraltnul hamar véget ért.

Ügy beléfeledkeztem a véletlenül kezembe került könyvbe, hogy nem ügyeltem az idő múlását. Egyszer csak ktriyílt az ajtó, betódultak a hadvezérek, Izgatottan tárgyalva a csata kimenetelét; s akkor megláttak engem.

— Nézd csak, hát itt bujkál az ipsét — Tivolit rám bátyám dühösen. — A te nyamvadt katonáid miatt, akik nem vettek részt az ütközetben, bekeríI f"

®í2oSűat ^' ?v’

__\

□

r

nn

tették a jobbszárnyamat, és af egész hadseregemet a szekrény alá kellett vinnem, hogy rendezzük sorainkat. Te meg ahelyett, hogy harcolnál, itt ülsz, és olvasol. Fiúk, meg kell őt fosztani a rangjától!.

A gyerekek hangosan nevettek lefokozásomon.

— Nem bánom, vegyétek el a katonáimat meg az ágyúimat, de hagyjátok meg nekem ezt a könyvet!

Hasztalan könyörögtem: szegény hadseregemen kívül a könyvet Is elvesztettem, mert a fiúnak, aki odahozta, vissza kellett vinnie a könyvtárba. Megígérte, hogy megpróbálja újra kivenni számomra. De nem láttam többé, mert a gyerek a háborús játék hevében persze megfeledkezett ígéretéről.

Bn azonban nem felejtettem el a könyvet. A néhány fejezet, amelyet a szó szoros értelmében felfaltam, hosszú időre emlékezetembe vésődött. Ha behunytam a szemem, magam előtt láttam a pápuákat, pálmalevéllel fedett, csúcsos-magas tetejű kunyhóikat; éjjelente azt álmodtam, hogy csodálatos szigetek fövenyes partján üldögélek, lábam előtt magas, kék hullámok törnek meg, azután elindulok az ösvényen, csokoládészínű, szép emberek között, akik virágokkal ékesítik hajukat, könnyű léptekkel haladnak. Később táncolunk a tábortűz körül, megint az óceán partján. Óriási nagy, mézszínű hold nézegeti magát a lagúna tükrében. 0, hogy szerettem volna eljutni e boldog táj gyermekeihez, a béke és barátság e fölfedezetlen hazájába! 0, ti boldog, félmeztelen emberek!...

Felkutattam minden lapot, folyóiratot, amelyben a pápuákról szó esett, s szenvedélyem csakhamar közismertté vált az egész osztályban. Hiszen iskolás gyerekek mindig szívesen kérkednek egymás előtt a könyvekkel, amelyeket olvastak, meg fantasztikus ábrándjaikkal.

Anna filekszejevna, iskolánk igazgatónSje fháromosztályos, városi elemit fártamj szintén értesült szenvedélyemről. Karácsony közeledett. Mind vártuk a hagyományos fenyőfát, ajándékokat. A szünet előtt az utolsó tanítási napon Anna Aleksze- jevna kijelentette:

— Találtam ám valami érdekeset számodra!

Elérkezett az ajándékozás estéje. A fa a mennyezetig ért, sárgás, ünnepi fényben ragyogtak rajta a gyertyák, az ágakról tarka zászlófüzérek csüngtek. S lenn, a fa alatt, szerény kis csomagok — az ajándékok.

Akárhogyan meregettem a szememet, nem láttam köztük akkorát, a- melyik elfért volna a Mikluho-Mak- lajról szóló vaskos könyv. Nem is volt ott. Ahelyett Anna Alekszejevna gondosan kék papirosba csomagolt vékonyka könyvecskét adott át, és érdeklődéssel nézte, ahogyan Óvatosan kibontom. Azután meglátta arcomon a leplezetlen csalódást.

— Nem ezt kívántad? -7- kérdezte. — Hiszen ez Polinéziáról szól. Cook kapitányról! Nem érdekel?

Vékonyka, harminckét lapos füzetet tartottgm a kezemben, melynek borítólapja piros, fekete, kék színben virított. Vörös mundéros férfit ábrázolt, kezében kard, mögötte ugyanolyan vörös egyenruhás katonák, puskával. Fekete bőrű vadak támadtak rájuk, lándzsát vetve, nytl- táport zúdítva a vörös mundérosok- ra. Belelapoztam. A nagy betűs szöveg arról szólt, hogyan ölték meg és ették meg a vademberek a híres-neves Cook kapitányt.

Megfordítottam a füzetet. Szityin olcsó, népszerű kiadványainak egyike volt. Ara tíz kopejka.

Anga Alekszejevna látta csalódásomat, de félreértette.

— Nézd, fiam — magyarázta —, mi nem tudunk mindnyájatoknak drága ajándékot venni. Árra nincs pénzünk. De ezt a könyvet külön kikerestem neked, mert tudom, hogy ér- dek-elnek az utazások.

Magköszöntem, mert gyermekkorunktól fogva arra neveltek, hogy udvariasan leselkedjünk a felnőttekkel, de nem áVtam meg, és hozzáfűztem:

— Ez a könyv a háborúról szól. és