Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-21 / 51-52. szám
10 ÍH| M ielőtt felébresztette volna, megnézte a parasztember arcát; ezt a gyűrött és konok, aszódó fizimiskát. Még előtte alaposan megszemlélte a parasztembert. A két karja: két csavarodott cselőke, emelöfa, ahogyan másutt mondják. A melle: omlófélben lévő sírdomb. Kalapja az ágy végére akasztva, nyűtt ruhája a karosszéikre rakva. A gúnyái alól előkan- •dikált a nadrágtartó helyett szolgáló kóc- madzag. Volt ideje, hogy körülnézzen a konyhaszoba világában. Nem motoszkált. Nem csapott zajt. A tekintetével tapogatta meg a bútorzatot. A törékeny fény átszemerkélt az ablakrekeszeken, és hosszasan elnyúlott a földpadlón. Neklvetette magát a falnak, a szekrényeknek, a polcoknak. — Ébredjünk! — mondta az ágy mellett álló. Nem ordítozott. Nem erőszakoskodott. Ogy szólott, ahogyan ilyenkor dukál. A félárnyékban állt. Körvonalai Ifjúnak, erősnek mutatták. A vénember különben könnyen eszmélt. Korábban hallotta, amint végigjöttek az udvarán, és megállapodtak az ablaka alatt. Azon tanakodtak, hogy ki keltse fel. Aztán ez az egyén tépte föl a reves ajtót, s ettől kezdve nem tágított mellőle. Különben, hogy érte is eljöttek, nem lepte meg az öreget. Hosszú és tömör sorokban elvonultak mind az .ismerősök, az évfolyamtársak, a nemzedéktársak, a közelebbi és távolabbi családtagok-rokonok, idősebbjei, akiket szeretett, sőt néhány ifjú is. Miért lett volna éppen ő a kivétel? A konyha-szoba világában mindig rendet tartott, úgyszintén a ház körüli szántón s a parlagon; panaszszó ne jöhesen utána. A málló ólak oldalait befoltozgatta, a kerítést kijavítgatta, a háztetőt újra és újra födte, az udvar pariagát rendre felsöpörte: így várta őket. Várta őket, mint korábban a tikkasztó munkában, a távoli mezőkön az ebéddel érkező Ikerfazekat. Azt is tudta, hogy körülötte ólálkodnak. Be-besüttyantak a faluba, s adatokat gyűj- töttek'róla. A bolondok. — Öltözzön! -- szólott az ágya mellett meredő. Fölösleges volt a száját kinyitnia, mert az öreg tudta a kötelességét, no meg készülődött már nagyon az útra. A lavórba vizet löttyintett. Parasztosan megmosakodott. Aztán ... Ahogyan Ilyenkor Illik, felöltözködött. Kezébe vette a gyürücebotot, és intett, hogy Indulhatnak. Az udvaron még megtorpant. A ház felé biccentett. Az ajtót nem zárta be. Hajnali kettő volt. Bár eljártak fölötte az esztendők, hallotta az első kakaskiáltást. Élesen, lobogVAJKAI MIKLÓS A HARMADIK KAKASSZO DTÄN (REGE A RÉGMÜLTBÖL) va dőlt át az éj márványfényén, átgomolyogott a szomszédos gyümölcsösökön. Az elsőt követték a további első kakasszónoklatok: úgy gyúltak ki, az őszutói nyerseségben, ügy lobbantak, mint a ka- rácsonybójti gyertyácskák a falusi ablakokban. Aztán csönd lett. Fölszántott kertek illata úszott a levegőben. Emberközelben csupán a kísérője volt. Akár az ember nagyságú szitán, átper- gett rajta a fény, az éjszaka, a díszletek, az idő. Nem vont mögé barázdát a múlt. Csupán a szimultán jelene volt. A többiek lemaradva követték; hatan voltak. Minden lényeges vagy kevésbé lényeges dolog átfolyott rajtuk. Mintha nem is lettek volna. Amióta élet van a földön: ők is léteznek. A' világmindenség egyetleif tökéletes lényei. Leginkább háztűznézőbe jönnek. KörUlszl- matolnak. Jegyzeteket készítenek, s aztán lecsapnak. — Igazi mesterei a szakmának — gondolta a parasztember. Elmosolyodott. Van, hogy még szürkületkor megérkeznek, nagy vidáman betérnek az ivóba. A kocsmáros maga elé pislogva, remegő kézzel megtölti a poharakat, s dadogva ezt mondja: — Igyanak az urak. Bizonyára elfáradtak. És ők félkörben állva isznak. Isznak? Vedelnek. De nincs az a szesz, ami kifogna rajtuk. A kocsmáros meg ugyanúgy, mint az elődje, a távoli sarok felé bámul, a vének posztóval bevont asztala felé. Az öregember eleinte attól tartott, hogy ismerősökbe botlanak. Idővel aztán megnyugodott. Egy gyümölcsös mellett haladtak el. A gyümölcstermesztés aranyszabályairól beszélt. A mellette haladó bólogatott. Aztán a község szívében meredő templomok következtek. Görögkeleti, római katolikus, unitárius, református, evangélikus templom sorjázott, de éltek itt zsidók, Jehova követői, sőt laktak itt Mohamed leszármazottal is. Egy ..szentélyt is emeltek, de idővel a település törzslakőí lóistállóvá alakították. ^ Fura dolgokról beszél — mondta a kísérő. Cigarettára gyújtott. Ha meglepődtek: mindig cigarettára gyújtottak. — Amennyit a kerék küllői fölfelé, any- nylt lefelé is — válaszolt a parasztember. A templomokon túl az Iskola épülete volt. Ódon, régi ház. Eleinte fogadóként szolgált, majd mészárszékké alakították át, de őriztek itt rabokat is... A kísérő mélyet szippantott a cigarettából. Megállt az épület előtt. Szerette volna tudni, hogy korábban akadt-e már abban az épületben munkája. Akár az ember nagyságú szitán átpergett rajta a tény, az éjszaka, a díszletek, az idő. Nem vont mögé barázdát a múlt. Csupán a szimultán jelene volt. — Ml mindent elfelejtünk — mondta. Nem sajnálkozott: csupán kijelentett. — Ez a lényegünk — válaszolt a parasztember. — Igen. Ez a lényegünk. Az éj tüllje alatt fölhangzott a második kakasszó. Hajnali három óra volt. A holdfény megkocsonyásodott, és ők ott Izegtek-mozogtak — igyekeztek a kocsonyás légben. Ez már a község vége — gondolta az öregember. Az iménti jókedve már elcsitult. Az óra soha nem tapasztalt gyorsasággal elsuhant: pedig még mennyi mindent elmondhatott volna. A kísérőjére pillantott. — Az élete? — kérdezte az a másik. — Élhető volt. Csönd lett. A parasztember meglepődve látta, hogy a szomszédos utcácskákból is kísérnek egy- egy alakot, s a kísérők mindenütt ugyanazok. A sűrű fényben nem ismerte föl a sorstársait. Pár lépés után már a temetőároknál voltak. — Ami azt illeti. Idejében megérkeztünk mondta a parasztember. ~ Ogy. A pirkadat még messze volt. A közeli kőtáblák meg-megvillantak. A kísérője üres tekintetén átfúródott a környék díszlete; nem mindennapi látvány, gondolta a parasztember. Ott álldolgált az elhatárolt terület kerítésénél. Az árok fölött. Nagyon, sokáig állt ott: és egyetlen lényeges dolog sem jutott az eszébe. — Ha választhatna? — kérdezte az a 'másik. A hattagú csoport ekkor érte be őket. — A boldog elmúlást választanára ^ mondta alázattal a parasztember. Bekötötték a szemét. A holdfényben még látta a vlllanő puskacsöveket. Annyi idő után eszébe jutottak az élődét Az anyja, az apja. Látta őket ifjan. Aztán önmagát látta valószínűtlen gyor«- sággal felnőni, s eközben mennyi részlet bontakozott ki. Újraélte a teljes múltját, és'újraélte ezt az éjszakát is: az ébredést, az Ismerkedés pillanatait, a mosakodást, az öltözködést, az utat, a szikár párbeszédsort. Az elhatárolt terület drótkerítésébe kapaszkodott: kapaszkodott és várt. Várt éa emlékezett. Távolról, nagyon távolról hallotta még a kakasok hangját. Immár harmadszor szólaltak meg. Aztán valamifél» pendülést hallott, mintha egy távoli kolomp vagy csengettyű szólalt volna meg. Még el akarta volna mondani, hogy milyen idö'közökben szólalnak meg pirkadat előtt a szemétdomb védelmezői: de nam maradt ideje. Ösztönösen a tarkójához nyűit. — Tehát elkezdődött... motyogta. A szeméből még előtüremlett egy könnycsepp. Érezte a tenyerébe ömlő vére forróságét. — ... elkezdődött... Így szólott még utoljára. Aztán már sem hangja, sem szava nem maradt. Mindent kimondott, amit az életben ki kellett mondania, mindent megtett, minden mozdulatot fölégetett, ami föl kellett égetnie. Paraszthoz méltón tűnt el. Senki sem törődött az elmúlásával, mtnt ahogyan a születésével s az életével sem törődött senki. jjps-. ■WV>S-.VNV %s^ JR VN % ij . Ífíí ■■■ , V' V ' E lmentem, hogy boldog karácsonyi ynnepeket kívánjak az én kedves Carlo barátomnak, aki amolyan korombeli férfi, és egy lakosztályban él a családjával egyetemben a Pario- lin. Ez már hagyomány közöttünk: egész éven át nem látjuk egymást, de karácsonykor elmegyek, és boldog ünnepeket kívánok neki. Kedves Carlo; ifjúságunkban ösz- szetartoztunk, azután elveszítettük egymást szem elől. De tíz évvel ezelőtt újra találkoztunk, ötvenes én, ötvenes ő; és azóta minden karácsonykor elmegyek hozzá boldog ünnepeket kívánni. Ez, amint mondtam, már hagyomány; és nemcsak számomra, de Immáron az ö számára is az. így szóltam tehát: karácsony előestéjének napján majd kimozdulok hazulról, hogy elmenjek boldog ünnepeket kívánni Cáriénak. A kültelken lakom, s nem esik nehezemre, hogy elismerjem: a ház, melyben élek, rendkívül különbözik a Carlóétól: nevezzétek ház helyett barakknak, s meglehetősen pontos fogalmatok lesz róla. Ez az én barakkom, amely megannyi másikkal a Mandrione-víz- vezeték falának támaszkodik, nincs híján a legelemibb kényelmi követelményeknek: kisebbfajta ba- rakkocska, mellékhelyiség benn a lakásban, gáztűzhely gázpalackkal, a padló valódi téglából, az ablakon igazi üveg, a tetőn igazi cserép. Mióta lakom ebben a barakkban? Rejtély. Hogyan jutottam hozzá? Másik rejtély. Hol laktam azelőtt? Ojabb rejtély. De akárhogyan van: ha elfeledve élek Is, azt nem lehet mondani, hogy egy senki vagyok. A nevem Tulllo, vagy pontosabban, így neveznek mások, és ha ebben a ta- rakknegyedben valaki elkiáltja magát, hogy ,,Tanár úri“, én vagyok az, aki odafordul, és nem más. Hogy miféle tanár vagyok, azt nem tudom; de mindenesetre tanár. Karácsony előestéjén kifejezetten fonda idő volt: Rómában szokatlan összetételben egyszerre ALBERTO MORAVIA pen az köt ősze Carlóval, ami két, anyagi helyzetét tekintve különböző embert összekapcsolhat egymással: a kultúra. Ez az, amit Evelina, a maga hihetetlen fara- gatlanságában, ős-primitivitásá- ban és írásudatlanságában nem érthetett meg. Szerinte Carlo színe előtt ki kell nyújtanom a kezem, és könyörögnöm kell, mint a hivatásos koldusoknak: könyörülj rajtam, az Isten szerelméért. Hogy egy ember a kultúra szolidaritásának nevében forduljon segítségért egy másikhoz, ezt ő nem tott rám: „Kifelé, nem Ismerlek, sose láttalak!?“ A baj ott van, hogy én nemcsak azt nem tudtam, mit csináltunk együtt Ifjúságunkban, de — logikusan — azt sem, hogy ki ő, és mivel foglalkozik. Csupán azt tudtam, hogy Carlónak hívják, ezen a néven szólítottam meg, amikor tíz évvel ezelőtt összefutottam vele, s ez kell legyen a neve, mivel nem tiltakozott ellene. A későbbiekben többször megkíséreltem, hogy tapintattal és elővigyáTE ISMERSZ ENGEM, CARLO hideg és nedvesség, fagy és eső. Evelina, a feleségem, saját kezűleg csavart a nyakam köré egy gyapjúkendőt, begombolta a felöltőm legfelső gombját, s esernyőt nyomott a kezembe. A kendő csupa lyuk volt, a felöltőn, épp a mellemen, egy Z alakú szakadás, az esernyőből kiállt egy fellázadt tartódrót. Mondtam neki: — Miért kell ilyen rongyosan öltöznöm, mondd meg, hogy miért? — Mire ő: — Hogy szánalmat kelts. És ne felejsd el azt mondani, hogy a feleséged kórházban van, és súlyos beteg. Ne felejtsd el. — Nem válaszoltam, megvontam a vállam, s kiléptem az esőbe, amely ömlött. És íme, már az autóbuszon; egy teljesen bepárásodott ablak mellett ültem, térdem közt az esernyővel, arccal az üvegnek. Mire gondoltam? Arra, hogy engem épképes fölfogni. Az 6 szemében képtelenség, hogy köztem és Carlo között más kapcsolat is létezhessék, mint ami gazdag és szegény között, jótékonykodó és jótékonyságot elfogadó között kialakulhat. Pedig nem így van: Carlo és én ifjúságunkban együtt voltunk, váll váll mellett, valami fontos ügyben, valami olyan dologban, amit jótétemény az emberiségnek, egyszóval valami kulturális ügyben.' Hogy azután mi volt ez az ügy, amelynek érdekében egyenlő rangú félként együtt dolgoztunk, amelyért harcoltunk — ezt emlékezetem szokásos kihagyásai miatt nem tudtam pontosan felidézni. Hogy azonban ténylegesen volt, efelöl nem lehettek kétségek, másképp hogyan lehetne, hogy Carlo, amidőn tíz éve felfedtem magam előtte, nem klálzatosan kiderítsem a vezetéknevét, foglalkozását, de sohasem jutottam dűlőre. Meg kellett volna kérdeznem tőle mindent, legelőiről, bátran beismerve feledékeny- ségemet; most azonban, tíz év után, ehhez már túlságosan késő volt. E ponthoz érve eltökéltem, hogy ma teszek egy utolsó kísérletet, áz ördögbe Is, nem mehet így tovább: éveníe egyszer ruhát, pénzt, élelmiszert kapok, anélkül, hogy tudnám, ki adja s’minek a nevében. Nem vitás: nem lenne szabad megsértenem az érzékenységét azzal, hogy értésére adom; tíz éven keresztül csak komédláztam; de ha már így van, ma minden teketória nélkül kell, Iganls, meg kell tudnom az igazságot. Ez az elhatározás fölbátorított;, olyannyira, hogy fellázadt váz- drótjával egyetemben készakarva otthagytam az autóbuszban az ernyőt, melyet Evelina a szánalom fölcslgázására nyomott a kezembe; azután, már az utcán, hirtelen letéptem nyakamról a lyukas sálat, az adakozó kedv e másik serkentőjét, s belevágtam egy kanálisba. Nem akartam szánalmat kelteni, és nem akartam jótékonykodást. Egyenlő az egyenlővel — Így akartam találkozni egy baráttal, hogy együtt felelevenítsük az Ifjúság szép napjait és dicsőséges együttműködésünket. íme, a már jól Ismert palota (sajnos, kapus nélkül), Íme, j felvonó, íme, az ajtó (sajnos, névtábla nélkül). Míg a szobalány bement, hogy elökerítse, körülnéztem az előszobában, reménykedve, hogy észreveszek valamit, amiből legalább a foglalkozására következtethetek. De nem, semmi; egy asztalka tükörrel, négy szék, néhány, bekeretezett nyomat, egy esernyőtartó. Valóban titokzatos egy ember; valaki, aki elrejti (de mi célból?) az egyéniségét... Ahogy beléptem, jött a szokásos ünnepélyeskedés. — Carlo, eljöttem, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánjak neked. Engedd meg, hogy megöleljelek. — Derék dolog, Tulllo, örömömre szolgál, hogy látlak, köszönöm, hogy eljöttél. Egy pillanatig hallgatva méregettük egymást; azután, nem minden zavartság nélkül, azt mondtam; — Tudod mit, Carlo, menjünk be egy percre a dolgozószobádba. Beszélnem kell veled. Jegyezzük meg; azt mondtam, hogy „dolgozószoba“, s készakarva. Ha valóban dolgozószobája
