Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-12-21 / 51-52. szám

11

Mondd, mit szölnának a szOIeld, ha mBgfudnák, hogy te Itt voltál nálam? — kérdezte a fiatal férfi a rövidre nyírt lényt, aki szinte gyerek volt még.

— Ez még az eszükbe sem juthat.

— De ha mégis? — kérdezte a fiatal férfi újra, és magához vonta a lányt, az orrával hozzáért az orrához, és belenézett á szemébe.

— Az anyám tart a tanítóktól.

— És az apád?

— Az apám dühöngne. Lehet, meg Is verne. Haragszik az anyámra, ha-fedez. Nem szereti, ha az anyám azt magyarázza az osztályfőnöknönek, hogy mennyire szeretek tanulni, és mennyit segítek neki. a háztartásban. De a te helyzeted sem rózsásabb. Mondd, líeked mit szólna a dirid, ha megtudná, hogy egy tanítványod tartózkodik este a lakásodon?

— Kidobna.

— Hogyan védekeznél?

— Azt mondanám neki, hogy az érettségi után feleségül akarlak venni.

— És te ezt komolyan gondolod?

— Azt mondom, amit az igazgatómnak mondanék.

, — Szóval... És te tudod, hogy az osztály fele szerelmes beléd?

— Nem, ezt nem tudtam. Azt hittem, hogy az egész osztály.

— Ne légy ennyire beképzeltl Ha te tudnád, hogy milyen kínos volt az, amikor Éva megtalálta a könyvben, amelyet kölcsönadtál neki, azt a nagy körömdarabot a lábadról. Amikor megmutatta neked, piros voltál, mint a paprika.

— No, ne monddi

— Szaladgált vele az osztályban, és azt kiabálta: „Nézzétek, milyen eredeti könyvjelzőt használt Mackói Eredeti, nemde?“

— Uudorító.

— ö egyáltalán nem undorodott tőle, pedig igazán jókora köröm volt. Jó fél éve is lehet, hogy nem vágtál körmöt.

. A lány nevetett, és a kezével úgy tekar- ta el az, arcát, mintha egyszerre szégyenné is magát és gúnyolódna is. A fiatal férfi levette a kezét a válláról.

— Nem tudom, hogy mi ennyire nevetséges ebben. Honnan tudtátok, hogy az enyém volt?

— Micsoda? — kérdezte a lány és abbahagyta a nevetést.

— Hát az a köröm.

— Hiszen a te könyvedben volt.-- Az még nem jelenti azt, hogy az enyém.

• — Nem kellett, hogy a tiéd legyen, ez Igaz, de erre az eshetőségre senki sem gondolt, és a mai napig mindnyájan meg vagyunk róla győződve, hogy az csak a tied lehetett.

— Ügy látszik, hogy te szórakoztál a legjobban, nemde?

— Szórakoztam, de talán nem többet, mint ők, bár, hogy is mondjam, «zért igazán jól szórakoztam.

— Ostoba vagy.

— Te megsértődtél.

— Egyáltalán nem sértődtem meg.

— De megsértődtél, amiről én nem tehetek. Azt a könyvet nem nekem, hanem Évának adtad kölcsön.

— Akkor sem volt az enyém — mondta a fiatal férfi, és újabb cigarettára gyújtott.

OEGA FELDEKOVÄ

Aki

gyereket

vár

— Nekem már mennem kell —■ mondta a lány.

Megszólalt a telefqn. A fiatal férfi kényelmesen elhelyezkedett az asztalka mel- lettti karosszékben, ahol a telefonkészülék volt.

— Macejka.

A kagylóban egy női hang jelentkezett.

— Selibáné. Ne haragudjon, tanár úr, hi ev zavarom, de ön az utolsó mentsváram. Már hívtam Grúberékat, de senki sem veszi fel a kagylót, Dostáléknál már Helena régen odahaza van, és én nem tudom, hol lehet a ml Vleránk. Én tudom, nagyon buta dolog magától kérdezni, hogy véletlenül nem tudja-e, merre lehet. Nem mondott valamit, hogy hova készül? Tudja, az utóbbi Időben gondjaim vannak vele. A férjem haragszik, hogy roszul nevelem. Olyan jő kislány volt, és a múltkor Is ötöst hozott matematikából.

— Igen, tudom, leromlott. Nálam Is figyelmetlen, állandóan zavarja az' órákat, és nem Is -készül.

— Hagyd abba! — súgta halkan a lány.

— Tanácsoljon nekem valamit, hogy mit csináljak vele? — hangzott a vonal másik végéről. — Például ma is. Magával a szakkör már régen véget ért, és ő még mindig nincs idehaza.

— Nehéz bármit is mondanom, Selíbá- né. Az Ilyen helyzetben av pedagógusnak kevesebb a hatalma, mint a szülőnek. Komolyabban kellene a lányával beszélnie. Ne járjon állandóan a fiúkon az esze, még elég ideje van rá. Lehet, hosszabb gyeplőre van engedve, mint általában a lányok.

— Pedig én azt gondoltam, hogy elég rövid pórázon tartjuk. Hogyan jött rá ön arra, hogy ennyire érdeklődik a fiúk után?

— Csak úgy gondolom. Figyelem, állandóan cicomázza magát, kihívóan viselkedik, affektál...

— Uram Isten, hiszen a lányok az ő korában mind egyformák. Én azt hiszem, hogy azokkal a fiúkkal az még nem olyan komoly dolog. Utóvégre még gyereki Ha befejezi az Iskolát, a társának úgy Is határozottan Idősebbnek kell majd lennie. No de már nem zavarom. Most jutott az eszembe, hogy esetleg'Petrovskyéknál Is lehet, felhívom őket. Beszéljen a fejével maga is. A férjemnek inkább nem mondok semmit, mert nagyon szigorú, és ha hallaná á maga panaszait, még meg Is verné.

— Néha a veréssel többet el lehet érni, mint a jó szóval — mondta még a fiatal férfi, és elnevette magát. Tehát, csókolom a kezét, és csak szigorúan a kis süvöl- vénnyel.

— Köszönöm, vlszontlátásral — mondta Selibáné, és letette a kagylót.

— Mondd, ezt miért csináltad? — kérdezte a lány.

A fiatal férfi elnevette magát.

— Hogy elszórakozzunk egy kicsit. Remélem, te is jól szórakoztál.

— Ma voltam itt utoljára. Már hívhatsz, amennyit csak akarsz.

— Ki mondta neked, hogy hívni foglak?

— Hát akkor megyek.

Tessék — mondta a fiatal férfi gálánsán, és meghajolt.

Abban a pillanatban újra megszólalt a telefon.

— Macejka.

A kagylóban Ismét az Ismerős hang.

Már megint én vagyok az, tanár úr, azt akarom magának mondani, hogy a lányom- már hazajött. Petrovskyéknál volt, úgy, ahogy azt föltételeztem. A leckéjüket csinálták. Még arra szeretném megkérni, hogy legyen egy kicsit; elnéző vele szemben. Nem rossz lány az. Beszélgessen el vele egy kicsit baráti alapon, hiszen én egyébként elégedett vagyok vele. Sokat tanul, és odahaza is segít.

— Jól van,' beszélek vele — mondta a fiatal férfi.

Abban a' pillanatban odaugrott a lány a telefonhoz, és kitépte a férfi keeéből a kagylót.

— Szia, anyui Macejkánál vagyok, ö a szeretőm. És gyerekem Is lesz tőle.

A fiatal férfi lenyomta a villát. A beszéd megakadt. A lány letette a kagylót, és leült a karpsszékbe.

— Menj tőlem — mondta neki.

— Nem megyek. Félek.

— Kérlek, menj el innen, mert különben kidoblak.

— Próbáld meg, kiabálni fogok.

— Megmondom, hogy rám erőszakoltad magadat, csak hogy eljátszhasd ezt az idétlen tréfát.

— Én meg elmondom, hogy hazudsz — mondta a lány.

— Ügy sem hiszik el — mondta a fiatal férfi újabb cigarettára gyújtva.

— Igazad van, buta vicc volt. Ha- ide jönne az anyám, mondd meg, neki, hogy csak a véletlen műve volt, hogy biztosan valahonnan hívtam haza, és beugrottam a vonalba; kihallgattalak benneteket, és tréfálkoztam. És mondd meg neki azt is, hogy tudod, miért mondta azt, hogy odahaza vagyok, amikor nem is voltam otthon. Te leszel a győztes. Szlal.

A lány elindult az ajtó felé. Abban a pillanatban valaki az ajtónál megnyomta a csengőt. .

— Elbújok a fürdőszobában — mondta a lány. — Intézd el a dolgot.

A lány beszaladt a fürdőszobába.

—- JÓ estét, tessék tovább Selibáné.-—' Jó estéig— möndta az Idős, de még jó karban lévő, kicsit Őszülő asszony.

— Nem Is tiidbm, hogy mit mondjak — kezdte. — Hogyan értsem' ezt az egészet? Hol van Vierka? Mondja, hogy ez csak valami félreértés volt. Ne nézzen rám olyan furcsán.

— Hiszen az előbb azt mondta, hogy a lánya már otthon van.

— Azt mondtam, persze, mert takarni

akartam, mert azt akartam, hogy ne gon- dőljon róla semmi rosszat. Nem föltételeztem, hogy ...

— Ne ijedezzen, a maga lánya nem vár gyereket, -de Itt van viszont elbújva nálam. A fürdőszobában.

Újra megszólalt a telefon.

— Macejka.

— Itt Seilba — szólalt meg a vonal másik végén a férfi hangja. — Kérem, magánál van a feleségem?

— Ez magának szól, Selibáné — mondta a fiatal férfi, és átnyújtotta neki a kagylót, még mielőtt az asszony a fürdőszobába érhetett volna,

— Anyukám, már nem tudtalak visszatartani. Milyen ész is az, riadtan szaladgálni, ha a lányod nincs otthön nyolc órára. Honnan tudhatja a tanár úr, hogy hol van Vierka? Még valami történik veled a nagy Ijedségben. Krétafehér voltál.

— De én ... mondta majdnem sírva Selibáné.

— Nyugodj meg, nyugodj meg, Vierka épo most érkezett haza. Gyere, adj nekünk vacsorát, és üdvözöld a tanár urat.

NÉMETH ISTVÁN fordítása

RONCSOL LÁSZLÓ

A

« #

jegeso

Forró dél van, reszket az árnyék, kormos jelleg jön jel az égre, hószín tajtéktornyokat épít,

}ü sem rezdül, bújik a jecske, kurtán jöl-jölmordul az égalj, , torinás kárpit gördül a napra, villám tépi a lomha sötétet, messze jehérlik az ég hasaalja, jéggel vemhes mostan a jelleg-,' dúvad szél rohan át a határon, port hajt, port szór szét a viharba, villám reccsen, zúdul a zápor, csattog, villog, bömböl az orkán, tajték ömlik az árkon, az útori, kék-lila jény lobog át a vad égen, joszlik a kárpit, jó a jehérség, ‘

s kop-kopo-kop-kopp, koppon a jég- már. „Gőz voltam csak, pára csak, álmos, forró áram vitt a magasba, tolt jöl az égre az űrig a szellő, hol jeges orkán ropja a táncot, '

Jéggé váltam benne egészen, jégkavtcsokká jagytam a jagyban, s visszazuhogtam a' széllel a jötdre-, nyárba a tél, kikeletbe a romlás'.

Vad repülőként zúg ez a jelleg, > rázuhan árnya a hegyre, a síkra, szórja a bombái, küldi golyóit, száll csattogva, rohan dübörögve, rabló tél hada, orv hadd, gyilkos ' ''

rajtaütés a vetésen, a kerten.

S én zuhanok most, ládd-e, ókOlnyi . jéggránát, be a nőszirom-ágyba ' jerdén, s öt szép lány-lrisz omlik, dói el a jöldön száratörötten.

Ez vagyok én, és ezt teszem itt, lásd: kő, aki pára, a tó köde voltam, s itt heverek, s majd szét mar a nyár'itt, fölszippant a mohó talaj újra, .

, s víz leszek ott lenn,-hús nyirok, áldás, táplálója a zsenge virágnak.''

van, ez már egy lépés előre; ez annyit jelent, hogy tanulmányokat .folytat valamilyesn tárgyban. Másképp ugyanis azt felelte volna: „Nincs dolgozószobám, hanem laboratóriumom, rendelőm, könyvtáram,“ ebből viszont megtudtam volna, hogy természettudós vagy orvos vagy Irodalmár. De nem mondott semmit. Csupán arra szorítkozott, hogy — miután egy pillanatra fürcsálló tekintettel rám meredt — egy kézmozdulattal az előszobából nyíló egyik ajtó felé Invitáljon. Beléptem, s egy szalonfélében találtam magam. Egy ka- rosszékra mutatott, ő maga leült velem szemben, újból megnézett, figyelmes és várakozó kifejezéssel. Mindinkább zavartan azt mondtam:-7- Én, Carlo, tanár vagyok. Legalábbis így neveznek.

— Ezt tudtam.

— Te Ismersz engem. Carlo. Te tudod, hogy az én szakmám a kultúra volt, és ma Is az.--- Igen, ezt Is mondtad.

— Ml lenne az emberiségből kultúra nélkül. Carlo? Szürke tömeg, amelyben az egyedüli különbséget a pénz jelentené. Te

. gazdag, én szegény, te jótékonykodni, én elfogadom. Szerencsére ' azonban' Itt a kultúra.

— Szerensére.

— És így a ml kapcsolatunk nem a gazdag és a szegény kapcsolata, hanem két emberé, akik Ifjúságunkban együtt küzdöttek, együtt dolgoztak, egyesítették erőfeszítéseiket egy közös kulturális cél megvalósítása érdekében.

— Helyes...

Egyszerre belátt im, hogy egyelőre semmire sem juioUam vele.

Közelebbről kellett megszorongatnom.

— Neked sikered volt, ami végül Is kijárt, neked, ezzel szemben én.“.. De ugyanakkor, ha veled találkozom, úgy rémlik, hogy csak tegnap csináltuk azokat a közös kísérleteinket ugyanabban a laboratóriumban ...

A szeme sem rebbent. Azt mondta:

— Igen, nekem Is úgy rémlik, hogy csak tegnap.

Észrevettem, hogy zavaromban izzadni kezdek a súlyos felöltőben. Arra gondoltam, hogy melléfogtam, hát kijavítottam magam:

— Hogy együtt búvárkodtunk ugyanabban a könyvtárban.

— Éppen így.

— Akarom mondani: hogy együtt írtuk azt a ... azt az ... azt a szöveget.

— Igen, Tullio, Igazat beszélsz.

— A ml együttműködésünk rövid Ideig tartott. Carlo, de ugyanakkor nem lehet elvitatni, hogy elősegítette az. emberiség haladását, s talán nem Is egészen lebecsülhető mértékben.

Fodor Katalin illusztrációt

Ránéztem; lehunyt szemmel hallgatta, amit mondok. .Folytattam;

— Én, Carlo, nem vagyok már többé az akkori, érthető. Mégis, ezek az emlékek a régi lelkesült- ségeket lobbantják föl bennem. Eh, Carlo, jól összeillő pár vol- tujik ml ketten. Emlékezz vissza amikor nyilvánosságra hoztuk azt

az

__azt a mi... eh, szóval azt,

a

mit együtt írtunk ... micsoda hatás, sőt, micsoda botrány! Eh, eh, Carlo; a kultúra az ilyesfajta botrányok által halad előre. Nem vitás; hogy minden új felfedezés veszélyeztet bizonyos megállapodott pozíciókat, összefonódott érdekeket, maradiságot... de mi nem hátráltunk, he. Carlo? Nem hátráltunk ...

Azon vettem magam észre, hogy nem tudok többé mit mondani, a fejem üres volt, lucskos voltam a izzadságtól. Ö viszont nyugodtan, tartózkodóan vlzsgálgatott engem, és nem beszélt. Egy pillanatig hallgattunk; aztán az órájára nézett, és így szólt:

— Eh, sajnos dolgom van. Köszönöm, hogy eljöttél boldog ünnepeket kívánni, és szívből viszont kívánom. Most menj a kisasszonnyal — Intett a szobalány felé, aki, úgy látszik, egész beszélgetésünk alatt ott állt az ajtó mögött —, ő majd átadja neked a szokásos karácsonyi csomagot.

Sápadtam föltápászkodtam, és kiabálni kezdtem:

— Nem kellenek nekem csomagok, attól... attól... attól, aki ellopta az ötletemet és sajátjaként adta közre, és ilyesfajta módszerekkel csinált karriert!'

Ez volt az utolsó kísérlet, hogy

kiugrasszam a bokorbóL és rászorítsam: mondja meg, hogy kicsoda ő, és ezzel burkoltán azt is, hogy ki vagyok én. Sajnos, olyan emberrel akadtam össze, aki nem egykönnyen adja meg magát. Fagyosan így szólt;

— Ahá, szóval így vagyunk? Reggel, amikor telefonáltál, még nem így gondolkoztál. .

— Megváltozott a felfogásom.

— Légyen. Lujza, kísérje ki az urat.

így újra kint találtam magam a lakásból, s kábultan botorkáltam lefelé, majd ki az utcára. Dőlt az esernyőszaggató jeges eső; kitisztította a fejem. Visszamentem a házba, be a felvonóba, csengettem az ajtón. Íme, Lujza.

— Boldog karácsonyi , ünnepeket. Van valamijük egy öregember számára, aki barakban lakik, s akinek kórházban van a felesége?

Semmit sem válaszolt, Eltűnt, kisvártatva visszatért egy. nagy, zsineggel átkötött barna papír- csomaggal.

— Itt van, én magam, készítettem össze, saját kezemmel. Egy teljes öltöny van benne, két üveg ital meg vegyes sütemény. Rendben?

— Köszönöm, köszönöm, köszönöm. És még egyszer minden jót kívánok.

Az utcán azonban, míg rohan- vás mentem az esőben, mégis azt gondoltam: — Mit jelenthét az, hogy Igazság? Te ez és ez voltál; én ez és ez vagyok. Legalább azt tudnám, most, hogy ki ő, és főképp, hogy ki vagyok én.

MARÖTI LAJOS fordítása