Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-21 / 51-52. szám
Ü|5 "Biztos vagyok henne, ha utazásaim során autóstop helyett más közlekedési eszközt választok, lényegesen kevesebb élménnyel tértem volna haza. Előbb „csak“ kényszerből, aztán már tudatosan vágtam neki egy-egy közeli, távolt városnak, országnak. S örömmel állíthatom: mindig szerencsém volt, legfellebb ha ötven percig kellett integetnem, ácsorog- nom. Sőt, megesett, hogy még válogathattam is: teherautóra, személykocsira szállok-e vagy épp lakókocsival folytatom az utat. Idővel aztán én is kocsitulajdonos lettem, de ez mitsem változtatott a lényegen, itthon is, idegenben is megállók, felveszem a sioposokat — nem érdekel se koruk, se öltözetük, se a hajuk hossza. Vagyis ismerkedek, új emberekkel találkozom, beszélgetek — és a stop egyéb kiváltságai mellett ez az egyik leglényegesebb. mcoitrvis um rlrt»* A kamion, amely Lengyelországból áthozott a svéd Ystadba, csak 16 százötven kilométert visz észak felé. Dél van, és én estére a még több mint négyszáz kilométerre levő Stockholmban szeretnék lenni. Egy benzinkútnál tesznek ki a hazai pilóták, de azonnal megkérek egy éppen tankoló idős házaspárt: nem vinnének-e magukkal. Egymásra néznek: igen, mondják mosolyogva, majd összébb rakják csomagjaikat, és a kocsiba tessékelnek. Megyünk vagy ötven kilométert, amikor egy út menti presz- szónál megállunk. Mondják, tartsak velük. Örömest. A hangulatos presz- szó-étterem ben élénkbe siet a tulajdonos, köszönt, s a pulthoz invitál: válasszunk. Több tízféle szendvics, hidegtál, felvágott, saláta között válogatunk. A pulton lévő hatalmas „tartályokból“ teát, tejet (hideget, meleget], kávét vagy üdítőitalokat tölthetünk a poharakba. A sofőr van ÜPlii ZOLCZER fAHOS RfPORT|A majd az asszonyka is, 6 is angolul folytatják: menjek beljebb, a vendégük vagyok. Bent nagyon szép négyszobás lakás fogad, amelyet azon nyomban megmutatnak: a konyhától a hálószobáig. Aztán megkérdezik, nem akarok-e telefonálni haza, esetleg Stockholmba. Közben már készül a kávé. Az asztalra a liternyi kávé mellé az elmaradhatatlan szendvicskenyér és vaj kerül meg édesség, sütemény és sajt. Mindenből fogyasztanom kell. Az eső pedig megállás nélkül szaudvar épületéből, az utcán haladva egyszerre csak néhány földön fet- rengő fiatalra leszek figyelmes. Sokan vannak az utcán, nagy a tömeg, de figyelembe se veszik őket a jáOslo. Az ntca végén levő vasútállomásnál tett ki a kocsi elöl, s mondja a pénztárosnak, mindhármunkét ő fizeti. Természetesen szabadkozom: nem, ezt nem engedhetem, de minden hiába, már ki is fizette. A kocsiban előhúzok a táskámból egy arpócska emléktárgyat, amelyet eredetileg stockholmi barátaimnak szántam, s átnyújtom az idős hölgynek. Meghatódva, de minden szabad- kozás nélkül elfogadja. Ödeshögnál kitesznek. Nem a városban, nem a házuk előtt, hanem klvlsznek a fővárosba vezető műútra, ahol mindketten kiszállnak a kocsiból, s a búcsúzkodás illemszabályai szerint válnak el tőlem: kezet adnak, tejet biccentenek, integetnek. Várakozók a Váttern tó partján. Sötét felhők gyülekeznek, vihar készül. Már vagy fél órája ácsorgók az út szélén, de hiába minden szánalmas tekintet, pléhpofa, nem és nem akarnak megállni az autósok. Sőt, nem egy még gúnyt is űz belőlem: ta: nuljak meg repülni, szállva gyorsan célomhoz érek, mutatják. Már hullanak az első esőcseppek, amikor egy »Cortina megáll, visszatolat. Egy szőke férfi ül a volánnál. Mondja Norrköpinglg elvisz. Útközben beszélgetni kezdünk. Kérdezi, honnan, hová, ml a foglalkozásom, van-e címem, lesz-e hol aludnom... Majd besötétedik az ég, megered az eső, úgy zuhog, mintha sosem akarná abbahagyni. Sofőröm váratlan ajánlatot tesz, meghlvhat-e egy kávéra, Mit lehet erre válaszolni: csak azt, hogy igen, de rendületlenül futunk tovább. Már elhagytunk két út menti presszót, már letértünk a sztrádáról, már átmentünk két kisebb településen is, utána valamiféle kertvároska idillikus házalnak keskeny utcáin járunk, amikor a kocsi egy szép, villaszerű ház előtt lefékez. — Megjöttünk — mondja sofőröm, akinek felesége időközben a kocsinál terem. Néhány szót váltanak svédül. segítettek rajtuk, csak hosszú idő elteltével egy-egy rendőr hívta ki a mentőautót —, tudtam meg: valóban a kábítószer áldozatai ezek az emberek. A kábítószer-fogyasztás a fiatalok körében pedig egyre jobban terjed a skandináv országokban is. A fiatalok, akik az iskola elvégzésével képtelenek megfelelő munkát találni, lézengenek, csavarognak, s problémáiktól szabadulni akarva nagyon gyakran a kábulatba menekülnek — egyéb kiút híján. Az eredmény: összeesnek az utcán, gyógyíthatatlan roncsokká válnak. Az „egészséges“ társadalom pedig nem és nem akar kilátástalan helyzetűkről tudomást venni. Még annyira sem, hogy az utcán elesetthez valaki hozzálépjen, fölemelje, segítsen neki odébb kecmeregni a tömeg Iába alóli vrSSÍ.A A \-SMRA: Stockholm és Oslo között jó hatszáz kilométer a távolság. Gondoltam, ha reggel nyolckor elindulok, estefelé már Norvégiában lehetek. Az első kétszáz kilométert meglehetősen nagy keservesen tettem meg. Egyik kocsi tíz kilométert vitt, a másik ötöt, a harmadik ötvenet, a negyedik húszat és így tovább. Nem és nem akart előbukkanni a „nagy hal“, egy olyan stop, amely egyenesen a norvégok fővárosában tesz ki. Bár, mondták, nagy a forgalom Stockholm és Oslo között. Délután egy óra. Lesz, ami lesz, gondolom magamban Kariskoga kül................ , , városának egyik útkereszteződésénél, kad . Házigazdám új ötletekkel ruk- odamegyek a várakozó kocsikhoz és kol elő, mondja, válasszak: vagy ná- bekéredzkedem. A sofőrök többsége luk maradok reggelig, s akkor folyta- megvonja a vállát, mondván, sajnálja, tóm tovább stoppal az utazást, vagy vagy oda megy és nem kivisz a pályaudvarra, felültet a hat- akadnak olyanok is, aklkórás vonatra, és este nyo era Sto^^^^ „g^ , kocsiján hiába kocogtatom hóimban vagyok. Az utóbbi lehetőség ablaküveget, rám se hederltemellett döntök. ggjj_ yggüj ^gy {gj ^gj^g ggy Jólesett ez a gondoskodás, csak hát utánfutót vontató, behemót kocsi ve- örömömbe rövidesen üröm is vegyült, zetője felém int. Mondja, Oslóba méghozzá olyan nagy adag, hogy egy megy, elvisz. Nagyon megörülök, bár csapásra elrontotta jókedvemet. Stock- kocsija telis tele mindenféle holmi- holmba érve, ahogy kilépek a pálya- val — csomagokkal, vasrudakkal, zsánem létezik útlevél-ellenőrzés. Am alig fejezi be magyarázatát, amikor szirénázva elhúz mellettünk egy kék vámhatósági autó, majd elénk kerülve vezetője hevesen integet: megállásra szólít fel. Odajön és dühösen közli: vissza. Előbb nem értem a helyzetet, aztán kiderül, útlevélvizsgálat valóban nincs, de a kocsitulajdonosnak vámvizsgálat alá kellett volna vetnie rakományát, az utánfutó tartozékait. Szóval visszal Ott azonban már nemcsak tőle, éntőlem is kérik az iratokat. A sopoti mélán: innen legfeljebb mér csak hajéstoppal folytatbaté az utazás körülmények között — abból az egy fizetésből, amelyet 6 küld nekik. Évente csak egyszer láthatja hozzátartozóit, de akkor is bizonytalan időre, mert gyakran megesik, hogy munkaadója váratlanul vlszsahlvja öt. Minden vágya, de reménytelen, hogy magával vihesse feleségét és gyermekeit Svájcba, ahol lassan magukat a vendégmunkásokat se veszik emberszámba, nem még a családtagokat, akiket már végképp kölöncnek tekintenek a svájciak. így aztán — mivel az egyre több munkanélkülit számláló Itáliában úgysem találna munkát — nem marad más választása, mint tűrni a vendégmunkássors kegyetlen kiszolgáltatottságát. Aztán ő is kérdez: hová tartok. Mondom, Rlccionéba. Sebaj, válaszolja, bár ő csak a Riccione előtti Cat- tollcába megy, azért kedvemért megteszi azt a hat kilométer többletutat, elvisz. A rakományt lecsatolja Catto- llca egyik parkolójában, és máris megyünk tovább. És nem elégszik meg azzal, hogy elvisz a tengerparti Odü- lővárosba, egyenesen a szállodám előtt tesz ki. S miután megtaláljuk a szállót, meghív, legyek a vendége egy pohár Italra. Búcsúzás előtt megkérdezem, miért tette. Egyszerű a válasz: — Én mindenkin segítek, akin csak tudoki SÜLV VOLTA.M Jugoszláviát keresztül-kasul bejártam autóstoppal. Mentem maximum 40 kilométeres óránkénti sebességgel, „száguldó“ rozoga teherautóval, negyedikként picinyke cserebogárhátú Fiatban, 140 kilométeres sebességgel „cammogó“ légkondicionált Mercedesszel ... A legemlékezetesebb utazásom mégis egy piros Zastavával zajlott. A Slbenlki benzinkútnál ácsorog^ tam. Akkor is zuhogott az eső. Két Egyik hajántam végálIomAsa az NSZK-beli Passan kokkal —, kényelmetlenül esik az ülés, de mégis most az a fontos, hogy haladunk. Este öt felé, egyszer csak azt mondja újdonsült ismerősöm: már Norvérókelők, átlépnek rajtuk. Részegek? giában vagyunk. Felkapom a fejemet, — teszem fel magamnak a kérdést hogyhogy, hiszen nem láttam határ- —, vagy talán valamilyen kábítószer átkelőt, nem volt se útlevél-, se vám- hatására ilyen klvetkezettek? Később, vizsgálat. Mondja, az itt nincs is. A amikor több hasonló esetet is láttam skandináv országok belső határain — szintén az utcán és szintén nem az utasok részére nincs, hivatalosan Izgulva várom, ml lesz, mivel idehaza kifutva az időből, a Norvég Királyság vízumát már nem tudtam beszerezni. Szinte biztosra veszem, vízum hiányában visszaküldenek, kiutasítanak az országból. A vámos viszont megszemléli útlevelemet kívülről, aztán a fényképhez lapoz, rám néz, majd megint vissza a fényképre, és mosolyogva visszaadja: „Jó utat, Norvégiában!“ — köszönéssel búcsúzik. .,ÍN MINDEM;!.V segítek- Az olasz Adria partján, a csodaszép Pésaro északi végében stopolok. Alig nyújtom ki a karomat, máris megáll egy kamion. Sofőrje fiatal, barna arcú, mint később kiderül, szicíliai. Kocsiján ugyan a „CH“ felség jelzés díszeleg, de elmondja, hogy már hat éve él és dolgozik Svájcban mint vendégmunkás. Elmeséli, hogy családja Dél-Itállában él, meglehetősen szűkös IC Jugoszláv adriai szigetvilág egyik csodálatos kisvárosának, Hvarnak a főtere A svéd-norvég határról ez a csinos kocsitnlajdonos vitt Oslóba „stopos-nap“ volt már mögöttem, egészen Dubrovnikből jöttem fel, s végcélom Rijeka volt. Még jó négyszáz kilométeres út, állt előttem, ezért olyan kocsit akartam kifogni, amely legalább félútig elvisz. Kérdeztem az egyik sofőrtől is, a másiktól Is, merre tart, semmi. Végül egy fiatalember odakiáltott: — Én Rijekába megyek, gyere, máris IndulokI Beültem és ezzel megkezdődött az ámokfutáshoz hasonlítható száguldás. Tudvalevő, hogy az adriai autóút nem épp jó minőségű: hepehupás, egyik hajtűkanyar a másikat éri. Egyik oldalon sziklák, a másikon a „tátongó* tenger, s az út egyik oldalán sincs korlát. Mi pedig száguldottunk 90— 130 kilométeres átlagsebességgel. Minden újabb kanyarnál azt hittem, ez a „végóra“, belezuhanunk a mélybe, előzés közben nekihajtunk a szembejövő kocsinak, „kivet" a kanyar, belevágódunk a sziklafalba ... Akkor úgy éreztem, ha ezt az utat túlélem, soha többé nem szállók autóba, sőt, soha többé nem kelek újabb útra... És szerencsésen megérkeztünk: egyhuzamban lehajtva a négyszáz kilométeres utat, zuhogó esőben. Rije- kában mertem csak egyáltalán szóhoz jutni, kérdezni valamit a sofőrtől: — Hová sietett, miért rohant eny- nylre? — Hét órakor becsuk az autóalkatrészeket árusító bolt, s én még vásárolni szeretnék. — Ha ennyire rohant, miért vett tel? — Megmondjam? Súlynak! Ilyen sebesség mellett egy emberrel labilis a kocsi, kettővell biztonságosabban lehet gyorsan hajtani. De nincs harag? — kérdezte kezét nyújtva. Dehogy van harag, hiszen szerencsésen megérkeztünk, és ez a lényeg.
