Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-12-14 / 50. szám

7

m lány töprengve fújta a füstűt a s&m- Mjk mibe.

" " — Most meg mi bajod? — kérdette a fiú.

— Állandóan ugyanaz. Hogy nem veszel komolyan.

A fiú letérdelt eléje, két kezébe vette a lány arcát. így akarta kifürkészni a lány gpndolaíait. Nem sikerült, hát másképp kellett próbálkoznia: szavakkal ostromolni.

— Féltékeny vagy?

A lány szeme hirtelen vette öt célba, ellenséges villanással.

— Utálom, a nagyjeleneteket. Ha észrevetted, eddig még sohasem rendeztem.

— Persze. De egyszer összegyűlhetnek az apró-cseprö sértődések. Lehet, hogy épp most fogsz kirobbanni.

— Nem fogok.

— Hát akkor? — érdeklődött, és elhúzta a kezét.

A lány sokára szólalt meg, a kérdés már rég szétoszlott a szobában, felszívta a feszült légkör.,

— Szükségem van rád. Kellesz.

Mélyet szívott a- cigiből, lassan engedte

ki a füstöt, szándékosan, hogy több ideje legyen Jól meggondolni a következő szavakat.

— De ne gondold, hogy csak azért mondom, hogy mondjak valamit és meghatódj. Nagy szavak, talán nehezek. Bár nem tudom, számodra mennyire azok.

Nem nézett a fiúra, nem akarta tudni, hogy mire gondol.

— Az a lány, akivel a presszóban lát- egy régi osztálytársnőm, véletlenül futottunk össze... — kezdte a fiú védőbeszédét, de a lány közbevágott:

— Nem értettél meg. Persze hogy nem akarom, hogy ne beszélgess lányokkal, hogy rá se nézz senkire. Ez hülyeség. De bizonyos mértékig Jólesik tudni, hogy én va gyök számodra a központ, őseink szerint ez a hűség, de én nem olyan ókori stílusban képzelem. Meg aztán nekem is vannak barátaim, úgyhogy te is feltételezhetnéd az alkalmi kapcsolatokat. Csakhogy most nem erről van szó.

Leszórta a hamut, de nem vette; észre. A Hú ösztönösen szedegetni kezdte. A mozdulatra a lány összerezzent.

— Mit csinálsz?

— Szedegetem a hamut. Azt, amit leszórtál. ,

A lány elszomorodott.

— Látod, ez a baj...

firre a változásra a fiú felkapta a fejét. Feltűnt a halk, rekedt hang. A lány közel állt a síráshoz.

— Nem figyelsz rám — tette hozzá lassan, elmélyülve. — Azelőtt egy semmitmondó szavamra is tudtál válaszolni. Mostanában meg egyáltalán nem akarsz velem beszélgetni. Megkapod, amit akarsz, aztán jól érzed magad. Mondd, neked nincs szükséged szavakra?

Nem várt választ. Tudta a fiú is. Hülyén érezte magát, mert a lánynak igaza volt. Cigit keresett, de csak azért, hogy valamilyen ürüggyel felállhasson, s ne kelljen a lány arcát bámulnia, melyen időközben megöregedtek a hajszálfinom ráncok, a kesergő töprengés nyomai.

Tulajdonképpen a megszokás tette lapossá a kapcsolatukat. Pedig ritkán voltak együtt. Amíg minden titokzatos volt, addig élményszámba mentek a találkozásaik. Körülölelték őket a szavak, szelíden, mégis

KULCSÁR TIBOR ROVATA

Tóth Anikó:

SZERELEM

alattomosan, hogy ne tudjanak kitömi se hol sem. Egy _ ideig nem is akartak. Elég volt a szűk terület, mert csak. egymást akarták felfedezni. Aztán amikor nagyjából mindent megtudtak, a másikról, akkor már kellett a szabadság. Közös barátjuk nem volt, így társaságban az egyikük mindig rosszul érezte magát. Persze, ezt nem lehetett mutatni. Ha együtt mentek társaságba, mindig tűrtek, nézték az elmosódó, jelentéktelen arcokat. Csak azért, mert úgy gondolták, hogy kapcsolatuk örökre megváltozhatatlan. Emellett pedig a barátaikat sem akarták elveszíteni.

— Nézd — kezdte a lány újra kesernyés hangú mondókáját —, tudom hogy neked se mindegy. Mert kellek. Csak akkor nem venném észre, ha érzéketlen lennék. De valahogy magasabb szinten kellene csinálni, Néha, amikor hozzám érsz, a legszívesebben rád kláltanékf. hagyjál, és elrohannék. Mert szavak nélkül csinálod ...

— Érzékenyebb lettél — mondta csendesen a fiú, pedig nem akarta megszakítani a szóáradatot. Túl akart rajta esni minél előbb. Tudta, hogy a lánynak most nagyon fontos, hogy mindent kibeszéljen magából.

A lány meglepődött szavain. Olyannyira, hogy már nem tudta folytatni a levegőben lógó, félbehagyott mondatot.

— Tudod, kell a gyöngédség — kezdte egészen más hangon. — Tőled kell, tőled akarom. Gondoltam, megérted, nem kell szóban is előadnom... Te, annyit tévedtünk, amikor azt mondtuk, hogy nem találnánk egymáson talpalatnyi ismeretlen helyet, feltáratlan gondolatot, idegen ősz tönt, vágyakatt Látod, ezt se vetted észre. Vagy ha észre is vetted, nem tuatál úgy közeledni...

— Rosszul fogod föl az egészet. Nem Jutott még az eszedbe soha, hogy változás is van, állandó változás? minden találkozásunkkor megfigyeltem ratjad valami alig érzékelhetőt. Mást. Amiről te nem is tud tál.

— Meg kellett volna modanod.

— Minek? Hogy aztán kínosan ügyelj magadra? Épp azt szerettem. Azt a mást. Jó volt megtalálni.

A lányban lassan szátfoszlot-tak a kétségek.

Hitelesnek érezte a fiú szavait. De nem akarta mutatni, hogy milyen könnyen befolyásolható.

— Figyelj rám! — mondta a fiú. Te azt gondolod, hogy gyöngéd szavakkal mindent meg lehet oldani? Az egyik haverom azért szakított a barátnőjével, mert túl sok volt a fölösleges, érzelgős duma. Mert értelmes szót alig tudtak kinyögni, csak a közhelyek meg az álkoptatott témák burjánoztak nyelvükön, szentimentálisnak csúfolt csomagolásban. Féltem ettől. Te meg attól féltél, hogy nincs mondanivalóm számodra, és a nagy, üres hallgatásokban már láttad, hogy egyszer nem Jövök el a szokott időben. Ugye, így van?

A lány bólintott.

— Te, mondok valamit! Benned meg az a baj, hogy túl sokat törődsz velem. Próbálj meg kevesebbet foglalkozni a rémlátásokkal.

— Azt hiszed, lehet? — vágott közbe a lány.

— Persze. Csak akkor gondolj rám, amikor már olyan egyedül vagy, hogy a falak is konganak a belőled áradó magányosságtól.

— Lehet, hogy igazad van. Feltétlenül Jobb lenne, ha a kétségek helyett beülnénk egy moziba. Mert már undorodom a kétségektől. Csak az a borzasztó, hogy azok mindenütt megtalálnak.

— De csak azért, mert hagyod.

— Tehetetlen vagyok.

— Nem igaz! Túl könnyen föladod. Nincs akaraterőd.

— Voltak már kétségeid?

— Persze.

— De egészen másfélék lehettek. Szóval az enyéimre nem érvényes az, ami a tieidre.

A lány hangja győztesen trónolt a fiú felett. Sokáig nem kapott ellenérvet. A fiú értelmetlennek tartotta a vitatkozást:

— Van egy sziporkázó ötletem. Hagyjuk abba a vitatkozást, de haladéktalanul. Süketség az egész. Ha fizetnének érte, akkor sem érdemes itt összevesznünk. Ha el akarnék menni, hogy már soha többé ne jöjjek, gzt már a legelején közölhettem vo la, és akkor te is sírógörcsök közt fetrenghetnél.

— Főzök egy kávét — mondta a lány, mintha ezzel mindent elintézett volna. Eltűnt az üvegajtó mögött. A konyha unottan bámulta mindennapos mozdulatait, melyeket nem tett szokatlanul érdekessé semmiféle ideges reszketés. Sokáig rnatatott a kávéfőzővel. Háromszor olyan lassan rakta össze, mint máskor. Kellett a szünet, kellett a tudat, hogy csak l(él ajtó választja

el a fiútól, mégis fontos a néhány per» távoliét, hogy kiszellőzzön a szobából » nyoimott hangulat, hogy eltűnjenek a kétségek fertőző vírusai.

A fiú odabenn hanyatt feküdt a heverőn. Bámulta a mennyezeten a vakolat repede- . zett. dekorációját. Furcsa módon valami jóleső érzés töltötte el. Mert ez volt az első vitájuk, amely csak kettőjükről szólt., Talán egy kicsit válságba került a kapcsolatuk, valamit kockáztattak. És Jó volt megpihenni, elégedetten hátradőlni utána. Mert sikerült átvészelni csalódások és lecsprbí- tások és elszíneződések és sértődések nélkül. Nem is volt feltűnő,, hogy a lány sokáig maradt kinn.

Rágyújtott, aztán ott felejtette a cigit a kezében, szórakozottan, és nein gondolt közben semmire.

Belépett a lány. -Már eltűntek arcáró} a ráncok. Kedves vo.lt és szép. Leült a fiúval szembe. Néztek egymásra, sokáig. Anyuval szoktunk így farkasszemet nézni.— gondolta a lány. Még ez az emlék is olyan szelí- ■ den kandikált elő valahonnan, hogy ■ jótékonyan megváltoztassa a' hangulatát. Próbálta kitalálni, hogy a fiú mire gondol. És megrázta a fejét, és mosolygott hozzá:

— Ne mondj semmit! Most nem lenne hiteles. Vagy ha az is lenne, nem érezném a súlyát.

A fiú ránevetett, és kinézett az ablakon, mintha belemélyedt volna a vita elemzésébe, de tulajdonképpen csak azon gondolkozott, milyen ürüggyel menjen oda a lányhoz.

— Lehessek én a pincér! — mondta kér- lelön. — Én szeretném behozni a kávét!

— Oké. /i csészéket megtalálod?

— Majd valahogy felderítem.

Ogy ment az ajtóhoz, hogy közben ne kerüljön útjába a lány. A küszöbről még visszapillantott, huncutul elnevette magát. Már nagyon kívánta, ezzel az önmegtartóza- tatássál fokozni akarta az örömöt.

A lány egyedül maradt, türelmetlenül fészkelődön. Alig várta már, hogy érezze a közelségét, a leheletét. A legszívesebben felugrott volna, belecsimpaszkodott volna a nyakába. Szavak nélkül, mosolyokkal.

Az ajtó kattanására összerezzent, de nem fordult meg. Az ablaknál állt, nézte a szem közti házra boruló fát. Aztán érezte, hogy a fiú ott áll mögötte, simogatta a karját. Hát- rahajtotta a fejét a fiú vállára.

— Látod — mondta a fiú, de nem folytatta. Tulajdonképpen nem is tudta megfogalmazni, azért dobta el hanyagul ezt a közlési formát. De a lány tökéletesen meg, értette.. Megfordult és várt. Aztán egyszerre mozdultak. Összeért a bőrük ... Ahogy egymáshoz simultak, a lány érezte a fiú remegését.

— Kellek neki — ez volt az utolsó gondolata, a többi aztán elmosódott,..mint a.hg^ az időérzéke ts a tárgyak érzékelésévé} .együtt. Csak az ösztönei maradták meg. Akkor már nem kellettek a szavak. Lábujjhegyen egyensúlyozott a szerelem talaján. Egymás mosolyába kapaszkodtak. Érezte, hogy a fiú megtalálta a száját. Kedvesebb és gyöngédebb volt, mint bármikor. Felemelte őt, körüljárta vele a szobát, aztán letette az egyik ülőkére. Letérdelt eléje. A lány ugyanolyan mozdulattal nyúlt az arca után, mint nemrég ö a lányé után.

— Szeretlek — mondta, és újra megcsókolta.

Eleinte nagyon félös voltam, amikor csak ügy kiszakítottak testvéreim, ismerőseim közül. Azt hittem, megölnek. De most már a fene sem érti az egészet. Príma, kényelmes lakásom van, igaz, hogy egy kissé piszkos. Eltartanak. Igaz, a kaja pocsék moslék, de szerencsére nem vagyok válogatós. Az a baj, hogy nem engednek ki sehova. Olyan vagyok, mint

Tálamon Alfonz:

SORS

egy rab. Pedig én igazán nem ártanék senkinek. Ha valami bosszant, akkor azok a legyek. Állandóan mászkálnak rajtam. Igazán nem tudom, hogy ezt hogy bírják ki.

Néha körülállnak, s ha jóízűen eszem, röhögnek rajtam, és a hasamat simogatják. Ha Ilyenkor odaröf- fentek, hogy hozzanak valami mást is, ném csak ilyen moslékot, szóra sem méltatnak.

Egy téli reggelen történt.

Négyen vagy öten jöttek. Az egyik közülük kinyitotta lakásom ajtaját. Én azt hittem, enni hozott., Gyanútlanul kiléptem az ajtón. Fel sem ocsúdtam, máris a nyakamon volt az egész falka. Nem tudom, mit vétettem, de erőszakkal összekötözték a lábam és ledöntötték. Én teli torokból ordítottam:

— Hagyjatok! Élni akarok!

Az egyik közülük közelebb lépett, valami cslllogósat tartott a kezében. Aztán lesújtott.

Még hallottam a másik kiabálását:

— Siessetek, gyerekek, a szalmával, mindjárt pörzsöljük a disznót!

K. Tímár Márta:

Zümmög a város. Eltévedt kacajok futkosnak a betonúton. Egy-két nyatogás a játszótérről, amely szintén beton.

Élvezgetem sarokba szorított egyedüllétem. Vágyom a csendet. Nem nyitom a .szám. Megfáznánaik tőlem most a szavak.

Valaki elkopog a járdán. Mintha három láb hangja súrolná a fülem. A görbebot nem tart lépést a gazdájával. Felszáll egy fülsértő dudorászás. Nyüszít az olajozatlan bicikli. Fennhangon mondják a város történetét az utcakövek.

Nem pakoltam be gondjaim. Belső mosolyba ágyazva ringok. Hallgatok. Szürcsö- löm az élet történéseit. A torokfájós csap szüntelen könnycseppjeit. írhatok. Nem járok énekpróbára. Kóstolgatom az egybe- zártság leejtett (késeit Olykor finom csobogását az estnek. Reggelre fogkefém más poharában táncol, fávolhagyott énem csak álmomban látogat. Gondosan betakar sugarával, és lopkodja humorom.

Bennem van a buborékok lázadása a pohárból. A konyak csalogató szava és undorító nyelése. Hemzsegnek a csikkek a hamutartónak kinevezett konzervdobozban. A falakat átjárta a tisztességtelen elmaradott- sát§.

A jónak meg kell születnie ma is.

Hangok és hangok özöne tanulja az „Aki nem lép egyszerre“ törvényét.

Hemzseg az utca. Egy eltévedt villamos betülköl az ablakon. Nem bírok betalálni nevetésetek kapujába.

Tenyeremben a fejed. Fehér labda tested rugózása.

Fejest ugróm a holnapba. Bokáig áBo tócsába nem fulladnak elefántok. Verejtóke zem tehetetlen mozdulataimtól.

Gyötrődöm a világgal. Ha buborékként nem is törhetek fel a tenger mélyéről, azért a vízben lakom. Szökőkutak magasságában nem tudok beszélni hatalmas vízesésekről. Egyetlen vízsugár eltakarja előlem az eget. Megyünk tovább, mondják a megbélyegzett percek.

BETOMGÁNYBAN

Szelídül a kopogás a folyosón. Szllvapá- linkaszagot köpnek a vízcsapok. Repül az ének a kolostornak becézett diákotthonban.

Tömény érzések pihennek a klub poros karosszékein. Éltet a hang. A zene játéka. Egy ember magasra tartott keze vonzza a szemeket. Tárul a kincstár. Zenétől lesz tatarozott az épület.

A galamb elfelejt felröppenni a zúduló víz elől. A szépségtől leng a hinta is. A város piszkát szállítják a felhők.

Teremtek. Odút az esőből kiábrándultaknak. Hangtompítót a befogott fülűeknek. Megértést egy szabályos négyszögben. Lépnem kell, hogy tudjak szuszogni közeletekben. Hangok után osonok a sötétben.

Megtehetném, hogy mások számlájára vétkezem. Lehetetlen nem tiszta lappal indulni ismeretlen emberek útvesztőiben. Tapintom az újabb Ismeretek ütőereit. Rágódom a rághátatlan betonéletek anyagain. Felordítt a toll.

Kár, hogy nem betűkkel béleltek a járdák utcakövei. A tájékozatlanak tömege állva maradna a betonszőnyegbe ágyazva. Itt is jólesik, ha anyanyelven szólítanak. Kérhetnék még szavakat. Egy korty elhimbálna néhány napig. Amíg érkezel.

Van szebb a megismerés fokozatainál?

Szeretek végignyúlni gondolataim szőnyegén. Az érzésekben matatni. Kell az ismeretlenség minden színű tengere. Hogy belé- temetkezhessem, mint egy fáraó.

Egymás alá rovom a sorokat. Az autókulcs zárlatát egy másik szépségnél a ha- rangsaó kellős közepén. A fehér selyembe burkolt gerberás menyasszonyokat az ablak alatt. A titkos kapcsolatok suttogását látn- paoltás után. Filléres tények jóllakottságét egy talponállóban. Kezek melegét, melyek véletlenül érintették egymást.

Mindent.

Visszafogd a toliam. Kisztkkadtak belőlem a gondolatok.

A betonváros forró kövein nehéz a lélegzet.

IKE: Régebbi küldeményét, amelyre levélében hivatkozik, nem kaptuk meg. A közeljövőben — akárcsak több régi munkatársunkat -— önt is levélben keressük tel.

Az elválás: Írása ígéretes próbálkozás. Kár, hogy a novella második részében a szakítás indoklása eléggé didaktikus „Ami volt köztünk, szép volt, de nem volt az igazi kapcsolat két ember között. Tapasztalatlanok vagyunk. Még nagyon sok mindent meg kell tanulnunk, megismernühik. Utaznunk kell, barátkoznunk, beszélgetni emberekkel. Megismerni mások életét, hogy ezáltal is javítsuk a mi életünket. Azért, hogy különbek, jobbak, értelmesebbek legyünk, mint az elődeink voltak.“ Nagyobb lélektani hitelességre, a jellemábrázolás elmélyítésére lenne szükség.

OG: Csak egy lehetőség c. verse kidolgozatlan, kiegyensúlyozatlan. Egy-egy szép sor után szinte rendszeresen banalitások, közhelyek következnek. Lényegtelen c. prózai írása voltaképpen egyetlen belső monológ, de helyenként zavaros. Legyen szigorúbb és igényesebb önmagához!

Sz. I.: Három prózai írása gyengébb a lapunkban korábban (közölt novellájánál. Ogy tűnik, könnyen ír, s ez helyenként felületességre, sémákban való gondolkozásra vezeti. Küldjön újabb, kiérleltebb írásokat!

G. Magda: Négy szerelmes verse közül az Egy asszony titkos álma a legsikerültebb, de ez sem éri el a közölhetőség színvonalát. A másik három jóval gyengébb, néhol elkoptatot slágerszövegek kliséit ismétli, pl. ,,kérlek, ne sírj, / ne könnyezz, / ha fáj a szív, stb.; sőt, helyesírási hibáktól sem mentes.

T. 1.: „Én tizenéves vagyak, nem túl komoly, de nem is szeles. írtam egy verset, s ebben lehetséges, hogy többen magukra ismernek. Nagyon, de nagyon szeretném, ha megjelenhetne ...“ — Az ön leveléhez és verséhez hasonlókat gyakran kapunk szerkesztőségünkbe. Verse, mint annyi más, ne(m üti meg a (közölhetőség színvonalát.