Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-14 / 50. szám
Ho0 élsz most, Magyar Zoli ? M agyar Zoltánnal (1954), a kétszeres olimpiai, háromszoros világ- és Európa-bajnok, továbbá kétszeres Világ Kupa-győztes magyar tornásszal a budapesti Állat- orvostudományi Egyetem gólyabálján beszélgettem arról, hogyan él, amióta visszavonult. — Ami mindjárt az első pillantásra siembetűnő: felszedtél magadra néhány kilót. — Igen. Általában 63 kiló voltam, de egy-egy verseny után lementem 59 kilóra is. Most 73 vagyok! Sok, de hát a mozgásbiány, tudod ... Régen naponta 6—8 órát tornáztam, ma csak futkározok, focizok, teniszezek, ezt is csak ritkán. — Teljesen abbahagytad a tornát, és egyáltalán nem foglalkozol azzal a gondolattal, hogy esetleg mint edző folytasd? — Nem. Oj életformát választottam. Ezt megmondtam a Magyar Torna Szövetségben is. Ügy alakult, hogy ezzel a szakmával szeretnék foglalkozni, Állatorvos szeretnék lenni. : — Volt a Magyar-gála. Eszedbe jutott-e valaha is, hogy egy ilyen szép eseményen emlékeznek meg rólad? Milyen érzés volt? — Nagyon gyönyörű. Arról, hogy a Nemzetközi Torna Szövetség megemlékezik rólam a Budapest sportcsarnokban, nem most értesültem, hanem egy évvel ezelőtt. Mert úgy volt, hogy tavaly ugyanebben az időben játszódik le az egész, de egy évet csúszott. Azt hiszem, ekkor talán egy kicsit aktuálisabb lett volna. De nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra. Nekem csak ott kellett lennem, torna nem volt. — Nem hiányzik a torna? — Egyáltalán nem, az új életforma pótolja, úgyhogy ... — Ha most odaállnál a lóhoz, milyen lenne az eredmény? — Nulla, azt hiszem, nulla. A -gyakorlatomra, amelynek a nehézségi foka és az én edzettségi állapotom is olyan volt, hogy ha egy hétig kihagytam, már alig tudtam megcsinálni. Egy hónap után már egyáltalán, hát el lehet képzelni, két év után mit produkálnék plusz tíz kilóval. — Az edződdel nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatod. Mi a helyzet most? Találkozgattok? Törődtök egymással? — Vígh László egészen fiatalokkal kezdett el foglalkozni. Az életünk szinte, mondhatnám száznyolcvan fokra elkanyarodott egymástól. Azt hiszem, hogy ha egy edző és egy versenyző együtt dolgozik, sok közöttük a feszültség, de azután, hogy abbahagyják, a viszony teljesen megváltozik. Kezdik egymás munkáját becsülni. Nekem sokkal nehezebb volt becsülni érdemeit eddig, mert ő kényszerítette rám a régi életformát, ö határozta meg a munkaadagjaimat, és ezért volt köztünk a feszültség. De most úgy érzem, ha nem is minden nap vagy minden héten találkozunk, kapcsolatunk egyre szebb, szinte mondhatnám, majdnem tökéletes szeretetté alakult. — Visszatérve a Magyar-gálához: az ünnepség és a versenyek alatt nem jutott eszedbe, hogy korai, hogy kár volt abbahagyni? — Nem, az abbahagyást alaposan megfontoltam, mert ezt már másfél éve bejelentettem. Nekem a felkészülési csúcsom 79-ben volt, tehát nem a csúcsformám, mert az sokkal előtte volt; a 80-as már mondhatnám, hogy leszálló ág. A leszálló ág azt jelenti, hogy az előbbiekhez képest többszörösjienergiát kellett kifejtenem, ha a moszkvai olimpiára fel akartam készülni. Egy évet már nem tudtam volna kibírni. A mi sportágunk, sajnos, ilyen. — Többször volt olyan, hogy ösz- szeszorított foggal, könnyes szemmel végezted el a gyakorlatot az ízületi fájdalmak miatt. Van ennek valamilyen utóhatása? — Ez a tornának alapvető hibája. Az ízületek viszonylag kikészülnek. Nagy súly és egyéb igénybevételek miatt, de kimondottan komoly Izületi problémáim nem adódtak. Fájdalmaim voltak, sérüléseim rendszeresen, de ez együtt jár a tornával. A csuklómon kívül, amely nagy ritkán egy kicsit fáj, nem maradt semmi. — Váltsunk témát! Hogy élsz most, mit csinálsz azon kívül, hogy tanulsz? — Egy-két dolog azért még összeköt a sporttal. Nem lehet és nem is akarok hátat fordítani. Tizenhét év sportolás után ez lehetetlen. Azért, hogy ilyen eredményeket értem el, egy bizonyos vezetési szint kíváncsi a véleményemre. Beválasztottak az Olimpiai Bizottság, a Magyar .Torna Szövetség, az FTC, valamint a Sport- szakmai Bizottság elnökségébe. így maradtam kapcsolatban a sporttal. Nem is akarok elszakadni, mert érdekel. A sport megmaradt elsőszámú hobbinak, de csak hobbinak. Hivatásnak nem. Az egyetem elvégzése után szeretnék állatorvosként elhelyezkedni, és ebből élni. — Mennyivel több most a szabad időd? — Sokkal. — Mihez kezdesz vele? — Legkedvesebb szórakozásom a vadászat. Maximálisan kihasználok erre minden időt a Magyarországon adta lehetőségeknek megfelelően. Ez a hobbim a sporttal egyenrangú. A szabad időmet ezzel töltöm, a sporttal viszont félig-meddig hivatásosan is foglalkozom. Ezen kívül nagyon sokat kirándulok, olvasok, zenét hallgatok, horgászom. — Hogyan kerültél kapcsolatba az állatokkal? — Gyermekkoromban nagymamámnál Felsődoboson. — Kedvenc állatod? — A ló és a kutya. — Kutyád van? — Igen, egy vadásztársamtól kaptam. Okos vizsla. Csokinak hívják. — Most hói van? — Kiadtam albérletbe. — Lovagolni tudsz? — Egy kicsit. — Ha azért akarsz állatorvos lenni, mert szereted az állatokat, akkor meg miért lövöd őket? A laikus számára ez ellentmondásos. — Az az igazság, hogy az állatorvostól ma már, a huszadik század vége felé legkevésbé a gyógyítást várják. Inkább a megelőzés, a szelekció és a hústermelés az, amit követelnek. A vadászat az tulajdonképpen nem gyilkolás, mint ahogy azt nagyon sokan hiszik, hanem a vad szelekciója, a megfelelő állomány tartása. Annyi vadat kell kilőni, hogy a terület megfeleljen a vadnak és a társaság gazdasági lehetőségeinek, el- tartóképességének. A vadászat humánus dolog. Ez a vadgazdálkodás, a vadak ápolása, etetése, gyógyítása. — Hová jársz vadászni? — Mindenhova az országban, ahova meghívnak. — Sikeresek általában a vadászataid? — Az agancsos vadakat illetően optimális fekvése miatt Magyarország az elsők között van. Nekem a legnagyobb vadam a vaddisznó. Az, hogy én öt vagy tíz kilóval nagyobb vadat lövök-e, nem érdekel. A vaddisznóvadászat az az Igazi. Ez az a vad, amelyért meg kell küzdeni télen is, nyáron is, tavasszal és ősszel. — Nem veszélyes? — Veszélyes egy kicsit, de a mai lőfegyverek mellett kevesebb az esélye a vadnak. — Megvannak a trófeáid? — A kanok agyarát egy fekete fára felszereltem, és otthon őrzöm. — Mint a díjaidat? — Nem, a díjaim az anyáméknál vannak. — Beszélj a terveidről. — Nem biztos, hogy Budapesten szeretnék maradni, inkább vidékre mennék. Hosszabb-rövidebb Idélg vidéken élnék, és aztán vissza Budapestre. Itt ugyanis nagyon nehéz elhelyezkedni. — Még neked is? —- Igen, nagyon nehéz. Elhelyezkedni nem is annyira, csak olyan állást találni, amelyből az ember jól megélj és ami tetszik is. — Család? — Amíg el nem végeztem az egyetemet, addig nem akarok megnősülni. — Mi a legnagyobb vágyad? — Nagyon szeretnék egy családi házat. Nem rázom a rongyot, de úgy érzem, nem is olyan megvalósíthatatlan. — Miből élsz most? — Ha valaki megszerzi nálunk a nemzetközi sportolói minősítést, két évig kapja érte a pénzt. Én 80-ban végeztem, így ez év végén lejár a szerződésem. Utána kérvényezhetek az OTSH-tól az átlagot véve közepesnél is gyengébb ösztöndíjat. — Nem sok. — Nem sok. de az ember. ugye. az alatt az idő alatt, míg aktív, csak elraktároz annyit, hogy egy ideig megél belőle. — Milyen a viszonyod az emberekkel, amióta abbahagytad? Mennyire fordultak el tőled a „barátok“? — Inkább lekoptak. Azt hiszem, hogy a mostani barátaim inkább barátaim, mint a régiek. Számuk is megnövekedett. Ez főleg vidéki kapcsolataimból, a vadászatokból és a mostani életformámból adódik. Annak a sportolónak, aki .fénypontban van, nagyon sok az úgynevezett légy típusú barátja. Ők abszolút lekoptak nagyon rövid időn belül, és átszálltak, hogy úgy mondjam, más cukros témára. Megtanultam én már szelektálni. Tudtam, hogy ki az igazi barátom, és ki azért „barátom“, mert az vagyok, aki. — Ebből a szempontból jobban jártál? — Igen, sokkal jobban jártam. — Mennyiben más most az életformád, az életmódod? — Lassúbb valamivel. Nyugodtabb. A hétvégéim teljesen szabadok, és már előre be vannak tervezve. Az életemet úgy élem, ahogy van. — Alkohol, kávé, cigaretta, amiről eddig sző sem lehetett? — Nem befolyásol. Változott kicsit az életmódom. Régen kiélezett munkát végeztem, most már nem. Alkohol is van, kávé is, cigaretta nagyon ritkán. Egyáltalán nem vagyok erős dohányos. Berúgni nem szoktam soha úgy, hogy önkívületi állapotba kerüljek. Egy vadászat után, egy ünneplésen más a hangulat, sokkal közvetlenebb, nem kell vigyáznom semmire. Ezek a dolgok nem befolyásolják az életemet sem pozitívan, sem negatívan. Nem leszek soha alkoholista, és nem fogok naponta ötven Kossuthot elszívni. — Van egy Trabantod, ugye? — Igen, az Opelt elcseréltem. Nekem most a Trabant a legmegfelelőbb, egyedül élek. Olcsó a karbantartása, terepen kiváló, és nem kímélem, nem féltem. Akármilyen terepre behajtok vele. Nincs szó áiszerénységről, nekem az előbb említett dolgok a fő szempontok, egyedül pedig igazán elférek benne. — Zoli, mi már találkoztunk Kört- vélyesen (Hruäov). Jársz még Csehszlovákiába? — Igen, régen is gyakran Jártam, néha most is átrándulok. — Fejezzük be azzal: miért hagytad abba? — Elfáradtam. Eddig bírtam, eddig tartott. Eddig tartott a lendület, az akaraterő, a munka eredménye. Utána jött a leszálló ág. És én a csúcsról akartam távozni. Annak semmi értelme nem lett volna, hogy a nyolcadik, hatodik vagy negyedik helyért, a pontokért küzdjek, mert talán még az sem sikerült volna. Abban is biztos vagyok, hogy még azt sem tudtam volna elérni. így legalább felkészülhetek, még ha későn is kezdtem el, egy új pályára, egy új szakmára. — Mit kívánjak neked? — Azt, hogy sikeresen elvégezzem az egyetemet, jő állást találjak, sikerüljön összehozni a házat. Azt, hogy találjam fel magamat a szakmában, örömöm teljék benne. Most úgy fest, hogy elég közel állok hozzá, legalábbis jelenleg. TAKÁCS ÉVA Rajongói így nevezték a nagy tehetségű kosáriabdázót. Janis Kru- minst, amikor még aktív játékos volt, .<5 bravúrjaival elkápráztatta a nézőket. A két méter 18 cm magas favágóra először az atléták figyeltek tel. Ám a dobókörben nem ért el különösebb sikereket. Aztán a kosarasok is észrevették. Alekszandr Gomelszkij, a rigai SZKA sportklub edzője volt az első; aki megjósolta, hogy kitűnő ko- sárra-dobó lesz belőle. Janis a mai napig emlékszik Gomelszkij játék- technikai és taktikai óráira, foglalko^ zásaira. Mai megítélés szerint nagyon későn, 24 éves korában kezdett el sportolni, s bizony nem nagy Jövőt jósoltak neki. És Janis Krumins mégis több mint másfél évtizedig, 40 éves koráig kosarazott. És milyen másfél évtized volt ezi A Nagy lant a Szovjetunió válogatottjában nagyon sok országban látták játszani, Három olimpián a melbourne-in, a rómain, a tokióln í— vett részt, és háromszor volt ezüstérmes. S most a múltra visszatekintve azt vallja, nagyon sokat köszönhet a sportnak. A sport révén tanulta meg értékelni a győzelmet, a vereséget, megismerte a jó csapatszellem erejét, bejárta a fél világot, és nagyon sok érdekes emberrel megismerkedett. A kosárlabdázásban elfoglalt helyét — s ez jellemző szerénységére — nem értékeli valami nagyra. Ügy tartja, hogy a mostani kosárlabdajáték sokkal bonyolultabb, összetettebb, s neki aligha lenne helye, mondjuk, a mai válogatottban. Annak idején Jemis az ipariskolát végezte el, lakatos szakmát tanult, s mint mondja, megismerkedett a fémekkel. S ez a régi Ismeretség vezette el mai hivatásához a fémdom- borltás művészetéhez. Sportpályafutása utolsó éveiben már a Jövőre is gondolt, s olykor megpróbálkozott a domborítással. De a döntő fordulatot Janis sorsában a házasság hozta. Felesége, Inessza, aki szobrász, s a Lettország-szerte ismert festőművész, Valdemar Rakltls meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az óriásra nőtt lett sportoló hatalmas kezében megjelentek az ötvösszerszámok. A legfontosabb ebben a munkában es vallja Krumins es s műA nagy iÉiIiliiiiliiill iiiipapiigiigi vészi fantázia. Elkészíteni a rajzot, a díszítést — bizony az a legnehezebb. Ezeket átvinni a fémre már semmiség. Én nem művész vagyok, hanem munkás. Egy azok közül, akik a brigádunkban dolgoznak. Beszélgetésünk közben még arról is meg akart győzni, hogy nem is olyan nehéz az ő hivatása, munkája. És csak hosszabb eszmecsere, vita után sikerült azt hallanom Janis szájából, hogy a középületek díszítésének komoly munkáját „nem bízzák akárkire, csakis tapasztalt mesterekre.“ S mint Ismeretes, Krumins és kollégái nagyon sokszor kaptak igényes megbízatást, így könnyen elikép- zelhetjük, milyen fokon műveli a volt kosaras a fémdomborítást. A tényekből ítélve az apa fényes sportpályafutásának nemigen volt hatása a gyerekekre. Idősebb fia, a 19 éves Ivars és a tizenkét éves Lena teljesen közömbösek a sport iránt, s csak a kilencedik osztályos, 15 éves Juris foglalkozik atlétikával, öttusá- vaL Juriséknak kis családi házuk van Mezaparkban, Riga ősi peremkerületében, Abban a szobában, ahol a bá-> zígazda dolgozik, hatalmas kerevet mellett békésen megfér a szerényke fapad, melyen Janis foglal helyet, az asztalon pedig egy kötőgép áll. Kru- minsék családjában az apa szokásostól eltérő mérete bizonyos nehézségeket oikoz, s igen jól jön, hogy a feleség tud kötni. Könyvekkel és apróságokkal teli polcokat látunk, s egy kisebb házimúzeumot, amelynek tárgyai a kiváló szovjet kosárlabdázó. Janis Krumins eredményes sportpályafutására emlékeztetnek. Janis matrózszakállt növesztett, haja ezüstösödiik, arcát mély ráncok barázdálják. De ezek csak külső jelek, ö maga megmaradt olyannak, amilyen volt: a megfontolt, kevés beszédű nagy Jannak. MARK TORCSINSZKIJ
