Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-30 / 48. szám
S zeptember nyolcadik napját mutatta a naptár. Kovács Péter, mint mindig, munka után most is felült a buszra és hazament. Kezet mosott, evett, majd úgy határozott, átöltözik, és beállítja apja öreg Skodáján a szelepeket. A fürdőszobában a szennyes között a munkaruháját kereste. Egyik nadrág után a másikat vette kezébe, s egyszer csak valami megcsörrent a padlózat csempéjén. Kulcsok voltak, az autó kulcsai. Apja munkaruhájának a zsebéből estek ki. A kulcsok „incselkedtek“ Péterrel. Hirtelen ötlete támadt: még öt óra sincs, ragyogóan süt a nap s ilyen Időben Inkább csavarogni, kocsikáznl lenne jó, mintsem bütykölni az autón. Felkapta a kulcsokat, és pillanatokon belül startolt, Indított. Előbb a közeli kisváros felé vette az irányt. Az utakon nem volt nagy forgalom, a régi Skoda pedig még jól bírta a tempót, csak nyomni kellett a gázpedált. Péter pedig nem sajnálta az üzemanyagot: ment 100—120-szal, egyenes úton még gyorsabban is. Élvezte a vezetési, a sebésséget, a kanyarokat, amelyek — furcsamód! — szépen meghajoltak előtte. Korábban néhány.szor már ült a volánnál, de kint, országúton még nem vezetett. Most teljesen megrésze- gült. A kisváros utcáin felfedezte két falubéll barátját. Nyikorgó-csikorgó fékkel állt meg mellettük, s büszkén vágta ki a kocsi ajtaját: „Gyertek autócskáznll“ — mondta a tulajdonos büszkeségével. A fiúknak, Istvánnak és Bélának nem kellett kétszer mondani. Beültek. Előbb a folyóparti üdülőközpontba hajtottak, onnan vissza a kisvárosba, majd ismét az üdülőközpontba. A vendéglő előtt István barátnőjével, Marikával találkozott. Hívták a lányt is, tartson velük. Marika se kérette magát. A fiúk újra vele tartottak a kisvárosba, végigfurikáztak minden nagyobb utcáján. Természetesen őrülten rohanva, legénykedve, minden kanyarban szinte belejajdul- tak a kerekek. Aztán hazavltték Marikát, majd este nyolc felé ők is otthonuk felé \ ették az irányt. Jókedvük volt, virgonckodtak, nevetgéltek. Nagyoknak, felnőtteknek, kocsitulajdonosoknak képzelték magukat, pedig akkor még egyikük sem volt tizennyolc éves, és így Kovács Péternek még jogosítványa sem lehetett. Ennek ellenére — vagy épp ezért — fütyültek a világra, a forgalmi szabályokra, az útjelző táblákra, arra, hogy lakott területen óránként hatvan kilométer a megengedett sebesség. Ezt V.-ben, ebben a kacskarlngős utcájú községben sem vették tudomásul. Mint az ámokfutók, olyan eszeveszett iramban rohantak. És úgy tűnt, szerencséjük lesz: sikerrel vesznek minden kanyart. Igen, a kanyarokat sikerrel vették, már maguk mögött hagyták az éles hajtűkanyart is, már nyílegyenes útra kerültek, amikor... — Mi a házunk előtt, az útszé- len álldogálltunk, amikor figyelmesek lettünk a fül.süketítő bú- gásra. A hang irányába néztünk: egy nagy sebességgel, fényszórókkal közeledő kocsi fordult ki a kanyarban, és sebességét az egyenes úton csak gyorsította. Aztán mellénk érve, érthetetlen okok miatt, a kocsi átfutott az út másik oldalára, a szemközti sávba, és belerohnnt... — de hiszen a többit már tudja, mondja az egyik tanú. GÁZ O LÁS elmehet. így aztán Jenő még szaporábban mozgatta az ecsetet. Már hét felé járt, mire végeztek. A haverok megvárták öt. Kéf kerékpáron hárman indultak el a falu- végi diófákhoz.' Nem maradtak sokáig. Nyolc felé már visszafelé kerekeztek, elérték a falu első házalt, amikor egy kocsi bukkant fel a kanyarban, reflektorai a szemükbe világítottak. Még inkább az út szélére húzódtak, bár az erős lámpák fényében nem jól láttak. A kocsi pillanatokon belül melléjük ért, de érthetetlen módon átvágott az ő sávúkba, s a lámpák már félelmetesen közel voltak __ v alami szörnyűséget művelhettek, valami olyasmit, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. De ott, a kocsiban, Péter még csak attól tartott, mit mond majd az apja, hogy nincs sárhányó. Ak kor talán még eszébe se jutott, hogy apján kívül másnak, más előtt is számot kell adnia tettéről. Nagyék szeptember nyolcadikén is, mint már évek óta sok-sok napon, az új, az épülő házon dolgoztak. Reggel úgy döntöttek, befestik a radiátorokat, s ebbe a munkába bevonták a nagyobb gyereket, a tizenhárom éves jenőt is. Jenőnek kezdetben még tetszeti is a munka, örömmel, élvezettel mázolt. Aztán kora délután, amikor érte jöttek a barátai, hogy menjen velük diót szedni, elkéredzke- dett a szillőktöl Apja nem engedte őt el, mondva, ha nem segít, estére nem végeznek, de minél előbb végeznek, annál hamarább Péter a volánnál csak egy nagy koppanást hallott, s hirtelenében összetört előtte az ablak. A kormánykereket ösztönszerűen jobbra csavarta, majd igyekezett az átláthatatlan üvegen keresztül az útra kilesni. Egy hatalmas diófa körvonalai jelentek meg előtte. Gyorsan balra kapta a kormányt, majd jobbra, újra balra.. Ösztönösen jött minden mozdulat. A kocsi végül is egyenesbe került., Péter fékezett, megállt. Mindhárman kiszálltak. Lehettek vagy 3—400 méterre a koppanás helyétől. Hátranéztek. Összefutó embereket láttak. Megijedtek. Szó nélkül mindhárman a kocsiba pattantak, Péter Indított, és amilyen sebesen csak lehetett, elhajtott. Útközben arra lett figyelmes, hogy valami bűzlik és valami nyikorog. Nem mert megállni, hogy megnézze, ml az. Hajtott tovább, de a nyikorgás és a bűz tovább erősödött. Most már a két utas is azt mondta, álljanak meg, nézzék meg ml történt a kocsival. Péternek eszébe jutott, hogy az út menti erdőbe földút vezet, arra ráhajt, és bent a fák védelmében megnézi a kocsit. Az izgalomban azonban túlhajtott a földúton. Erősen a fékre taposott. A kocsi megfarolt, és az út menti bozótba futottak. Kiszálltak, kitolták az autót, visszatolattak a földút- ra. Beljebb, az erőben megálltak. A bal első lámpa és a bal első sárhányó rlpltyára tört. Egy darabja ráhajolt a kerékre. Letörték az egészet, és a fák közé hajították. A földúton mentek egészen hazáig. Az Ijedségtől szinte beszélni sem tudtak. Nem tudták pontosan, mi történhetett, kinek, minek mentek neki, csak érezték. Az út mentén beszélgető emberek, a környező házak lakói pillanatokon belül összefutottak. A három kerékpáros fiú véresen az árokban hevert. Az egyik férfi a tizennégy éves Zoltán fölé hajolt, megfogta a kezét.... Nem szólt, de tekintetéből a körülötte állók mindegyike tudta: Zoli nem kel fel többéi A mentők úgy fél óra múlva, nyolc óra harminc perckor a helyszínen voltak. A mentőorvos sem tudott már mit tenni Zolival. A másik két fiú, Lajos és Jenő még éltek; Jenő életveszélyes állapotban, Lajos valamivel könnyebb sérülést szenvedett. Azonnal kórházba vitték őket. Akkorra már az egyik szemtanú, aki látta az esetet, és-azon nyomban kocsiján követte a fiúkat, visszajött. Szem elöl tévesztette őket. Annyit tudott csak modani a helyszínre érkező rendőröknek, hogy egy fehér Skoda 100-as vezetője volt a tettes. Péter és két barátja beállították a kocsit a garázsba. Mire becsukták a garázs ajtaját, Péter apja már mellettük volt, és máris arról érdeklődött, hol jártak, s miért vitte el a kocsit. Péter hamar bevallotta, hol voltak, s azt is, hogy nekiütközött valaminek. Az apja megnézte az autót. Bement, felhívta az egyik kocsitulajdonos barátját, és megkérte öt, jöjjön azon nyomban, vigye el öt és a fiúkat V.-be: szeretné látni, mibe ütközött bele a fia. A barát jött, a szülők és a fiúk kocsiba szálltak: irány V. Ott a falu előtt rendőr állta az útjukat, mondva karambol történt, az utat lezárták. — Karambol? — kérdezett vlsz- sza az apa, amire a rendőr elmondta, hogy egy ismeretlen gépkocsivezető elütött három gyereket, s az egyik meghalt, a másik kettőnek az állapota pedig súlyos. A tettes nem állt meg, elhajtott. Erre a kocsi megfordult, és hazahajtottak. A kocsiban ülők mindegyike tudta, ki a tettes, de hallgattak. Csak amikor hazaértek, akkor szólalt meg az apa. Előbb fia barátait vette elő: nyomatékosan megkérte őket, hallgassanak a történtekről, mert ha beszélnek, a fiának ártanak. Aztán kocsitulajdonos barátját kérlelte, hallgasson. A barát azonban, ahogy hazament, telefonált, s a rendőrség fél órán belül Kovácséknál volt. A garázsban Péter bevallotta, hogy ő vezette a kocsit. Nulla óra harminc perckor előzetes letartóztatásba vették Kovács Pétert. A vád: a büntető törvénykönyv 224-es paragrafusa értelmében testi sértés, és a 208-as paragrafus szerint elmulasztott segítségnyújtás, tehát cserbenhagyásos gázolás! Tanúkihallgatás, helyszínelés, bírósági szakértők vizsgálódásai, blzonyitásl eljárás, tárgyalás... Kovács Pétert fiatal korára és büntetlen előéletére való tekintettel harminc hónap börtönbüntetésre ítélte a bíróság. Az ítélet jogerős. A tárgyalás során megkérdezték Kovács Pétert, miért nem állt meg a gázolás után. Azt válaszolta, nem tudta, hogy kerékpárosokat ütött el, csak annyit tudott, valamibe beleütközött, és félt, megijedt, nagyon félt, azért nem állt meg. Két utasa, a két fiú azt vallotta, ők a gázolás Időpontjában épp a Marika által elmozdított ülést javítgatták, azzal voltak elfoglalva, tehát szintén nem látták, kibe, mibe ütköztek, csak Péterhez hasonlóan egy nagy koppanást hallottak. És mondták, megijedtek az apától, s csak másnap akarták az esetet elmondani szüleiknek. Az apa, az anya szintén hallgatott. Bár a törvény szerint a szülő nem köteles gyermeke ellen vallani, tehát jogilag nem vonhatók felelősségre. Hallgatásuk, magatartásuk mégis elgondolkoztató. Ha fiatalkorú gyermekük nem is gondolkozott, cselekedett felelőssége tudatában, nekik kötelességük lett volna. Erkölcsi kötelességük. Ha nem akkor, amikor fiukkal, a tettessel visszatértek a helyszínre, legalább később, amikor már tudták, hogy gyermekük halálosan gázolt. Elmulasztották. Elindultam, hogy felkeressem az érintett feleket. Először is Kovács Péterrel akartam találkozni. A perlratokhoz csatolt további dokumentumokból kiderült, hogy a harminc hónapból jó magaviseletéért, rendes munkájáért tizenegy hónapot és hét napot elengedtek neki. Kezességet vállalt érte munkahelyének egyik szocialista brigádja és az üzemi szakszervezeti bizottság. Továbbá mind az ítélet- hozatalnál, mind a büntetés egy részének elengedésénél azt is figyelembe vették, hog Kovács Péter rendes munkáscsaládból származik, hogy korábban sem szülei, sem ő nem került összeütközésbe a törvénnyel, hogy Péter mint kocsikísérő megbízható, rendes, jó munkaerőnek bizonyult. Pétert nem találtam a munkahelyén. Épp tényleges katonai szolgálatát tölti. Kerestem később a szüleit, de velük sem sikerült találkoznom. Elmentem V.-be, a baleset színhelyére. Kerestem Nagyékat, gondoltam, elbeszélgetek Jenővel. A még mindig újnak, építés alatt levőnek tűnő házból egy vékony asszonyka szalad elő. Mondom neki, szeretnék Jenővel beszélni. Hirtelen keserves sírásba kezd. Már fordulnék vissza, amikor karon ragad, bevezet és elmondja: Jenőt gyógyíthatatlanná nyilvánították, négy hónapig kórházban feküdt, majd 1980. január 15-én volt a temetése. Nem volt még tizennégy éves. Közben előkeres egy fényképet. Az utolsót, mondja, mert mindenfelé — az iskola, a barátok — kértek már képet. Az anya keservesen sír. Közben megjön a két fiatalabb testvér is. A nagyfiúval, aki bányásznak tanul, elindulunk a szerencsétlenség harmadik áldozatához, az életben maradt Lajoshoz. Lajos édesanyja könnyeket ejt, amikor arra a napra terelem a szót. Nem kérdezem tovább. Mondja, fia valahol a faluban van. Viszonylag egészséges, csak az egyik lábára most már örökké bicegni fog. Keressük öt mindenfelé: a nagymamánál, a focipályán, a kocsmában, a kul túrházban. Nyoma veszett. Vagy talán csak nem akar találkozni velem, emlékezni arra a napra ...? Talán igaza van, bár mindunt.'»lan Jenő édestanyjának a szavai csengenek a fülemben: — Kérdezzen csak, bár nagyon fájnak még a sebek, és nagyon nehéz erről beszélni, de kérdezzen és írja meg. Talán ... talán ezzel is megelőzhető az értelmetlen halál, a felelőtlen emberi magatartás. Tudom, fiatalkorú, jószer révei még gyerek volt a tettes is. De hát a szülők...? A gyermekem temetésére se jöttek el. Nekik sem volt bátorságuk, hogy oda álljanak elénk, és legalább a szemünkbe nézzenek, ha már mondani nem tudtak, vagy nem akartak semmit. Én már senkit semmivel nem vádolok, de ez szörnyű, nagyon szörnyű. ZOLCZER JÁNOS
