Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-16 / 46. szám
8 Ég Tájak emberközelben (TÄRLATI JEOYZET KÖNÖZSI ISTVÁN FÉNYKÉPKIALLITASARÖL) Megvallom, nagyon régtől vártam arra az alkalomra, hogy együtt, kiállításon láthassam Kö- nözsl István fényképeit. Becsültem őket, tudtam róluk, hogy Jók, de arra Is kíváncsi voltam, miért Ilyenek, mi az, ami közös bennük,. s mi a legfontosabb a képein? Most hát itt az alkalom, és rögtön az elején hadd mondjam el, hogy igazi öröm ezekről az alkotásokról beszélni. Könözsl István ugyanis azok közHl a kevesek közül való, aki nem bűvészkedik, aki nem akar sem mellbe, sem hátba vágni, nem ámít, nem ala- koskodik, nem lop el technikát, ötletet, nem cserélgeti fényképezőgépeit és az objektíveket. A lényekre tör, s amit egyszer lefényképez és elénk tesz, azokról a képekről, belső világukról sokat lehet és kell beszélni. Vegyük például azt a képet, a- melynek kétharmadában, hátul egy gémeskút áll. Mögötte ködös, derengő őszi táj. Oldalt valahol inkább csak sejtem, mint látnám az itatót. karámnt — elhagyatva. Az előtérben pedig tökéletes rajzolatban valamiféle alom vagy talán az állatok által széthordott eleség. Ember sehol, de mégis any- nyi mindent megtudunk róla. Látni az alakját, szinte érezni a sorsát, barázdált arca betölti az egész teret. Klmerevedlk a kép, mint egy filmen; tülekedik, bámészkodik, béget a nyáj. Amit egyszer lefényképezett, annak ilyen eseménysorozata van. Olyan szögből, úgy fényképezte le, any- nyl minden megelevenedik rajta, hogy szinte elmondani Is nehéz. Ez és sok más képe persze félre Is érthető, pedig ő sem sír visz- sza semmit. A gémeskutat sem azért fényképezte le — ezért nem is állította az előtérbe —, mert a múltat idézi, hanem mert egy történet része. Hogy ezt s gondolatomat érzékeltessem, hadd elemezzem egy másik képét. Ezen szántóföldet látni. Talán már bevetették, lenn a tábla alján egy vashenger áll, magányosan, amelyhez holnap újra kijön a földműves, a gépéhez kapcsolja és befejezi a munkát, amelyet tegnap abbahagyott. A képnek nagyszerű a kompozíciója, tökéletes, arányos rajta minden, anélkül, hogy látnánk az embert, megint tudunk róla mindent. Megidézhetnénk a szavait, tagjainkban érezzük a fáradtságát, látjuk, ahogy megvacsorázott... És sorolhatnánk a jobbnál jobb képeket. A téli táj, a maga három-négy, külön-külön csopor- tocskába verődött bokrával, nem azért szép és jó csak, mert jó a kompozíciója, mert szép kedves felvétel, hanem mert érezni benne egy egész év, történetét. Ha átadom magam Könözsl István akaratának, nemcsak a telet erezhetem ki a havas tájakból, hanem akár tavaszig is visszaszaladhatok. Más képe szinte tökéletes, tiszta, fegyelmezett, minden apró részletre kiterjedő festmény, és ha hosszabban elidőzök egy-egy tanyához vezető útnál, vizenyős, kerekek szelte szántóföldnél, vagy a két földhát, benőtt barázda közé szorult aprócska kis tavacskánál, elcsodálkozom, mennyi fény, rejtett villódzás van ezekben a tájakban. Könözsl István fotóművész csodákat művel. Mintha csak két tenyere közé fogta volna óvatosan ezt a kis tavacskát, és vigyázva behozta volna valahonnan messziről, hogy lássuk és csodáljuk. A képein nincs vagy c^ak nagyon ritkán jelenik meg az ember — legalábbis azokon, amelyeket most bemutatott. Ahol viszont megörökít egy-egy öregembert, annak a sorsát is látjuk, érezzük. Az az öregasszony, aki az ösvény, végén halad, nem sajnálni való, nem tragikus, hanem nagyszerű akarata és dolgossága révén rUl hozzánk közel. Szimbólumai nem erőltetettek, így tájképei sem valamely tájegység, szűkebb egésznek a képei, tehát nem egy- egy gömörl, csallóközi vagy mi* tyusföldl tájat akar tettenérni ^ megmutatni, hanem a tájon belÜ* li eseményeket, embert magatar* tást! És ami bennük a legmegle* pőbb, hogy hol mindenhol nem találja meg. Egy magányos nádszál, egy fa vagy egy nádfedelas ház tüskés oromzata, amelyet kiemel, nagy-nagy csönd közé szorulva ejti a szavakat, melegséf árad belőlük, emberközelbe kerlf lünk általuk. Németh István Könözsl István: Falust motívumok (sorozat) IÄTOGATÖBAN BARÄTOKNÄI Október 23-a. Az NDK-bell Halle város lassan belemerül az őszi alkonyatba. Az üzletekkel megtűzdelt sétálóutcán, a Klement Gottwald Stras- sén, vagy ahogy a hazaiak becézik, a Boulevardon klgyúlnak a sokszínű neonlámpák. A szemerkélő eső sem riasztja vissza a polgárokat, hogy egy kis esti sétára Induljanak, szemügyre véve közben a kivilágított kirakatokat. A Boulevard közepén hatalmas kö- épület emelkedik a magasba: egykoron gótikus templom, ma a város legelőkelőbb hangversenyterme. A sétáló polgárok meg-megállnak a hangversenyterem hirdetőtáblája előtt, és betúzgetik a ma esti műsor plakátját, rajta a furcsa, számukra kissé ismeretlen szavakat — Dunajská Streda. Az öltözőkben , közben tétöfokára hág az Izgalom. Itt ugyanis a Duna- szerdahelyl Városi Művelődési Központ Bartók Béla Énekkarának tagjai készülnek az esti hangversenyre. Érthető ez az Izgalom, mert bár az énekkar magas művészi fokra fejlődött, mégis egy háromszázezres város legjelentősebb hangversenytermében, külföldön szerepelni, s nemcsak a Járást, hanem egy országot képviselni, felelősségteljes küldetés. Mik voltak ennek a hangversenynek az előzményei? Néhány évvel ezelőtt a nyugat-szlovákiai kerületi szervek és az NDK- -bell hallel kerület szervei barátsági szerződést kötöttek. E szerződés keretén belül baráti fellépésekre kerül sor a két kerület legjobb művészeti csoportjai között. így jött létre a baráti kapcsolat a dunaszerda- helyi vegyes kar és a hallel Lakásépítő Kombinát és az Energokombi- nát egyesített vegyes kara között. A német dalosok tavaly látogattak Dunaszerdahelyre és elismerést érdemlő művészi teljesítményükkel járultak hozzá a városi művelődési központban megrendezett Bartók-cente- nárium magas színvonalához. Most eljött az ideje viszonozni a kedves látogatást. Közben a négyszázhatvan főt befogadó hangversenyterem utolsó helyét is elfoglalja a közönség. Tizenkilenc óra harminc perc, a hangverseny német pontossággal kezdődik. Elsőnek a vendéglátók mutatkoznak be, majd egy tehetséges, fiatal orgonista szólaltatja meg a hang- versenyterem nagyszerű orgonáját. Hogy rohan az idő, vége az orgonahangversenynek. Sorakozó, utolsó simítások, ős indulás a közönség elé. Jaráblk Imre karnagy hangot ad, beint, és megszólalnak Kodály dallamai — Cohors generosa. Ebben a pillanatban szinte láthatóan lehull az énekesekről az izgalom, csak a felszabadult éneklés marad. Sorban jönnek: Bartók, Suchoű, Haydn, Smetana dalai. És zúg a taps — az őszinte, elismerő taps. Végén a csattanó: Bartók szlovák népdalai a vendéglátók és vendégek közös előadásában. Internacionalizmus a javából. A másnapi hangversenyt ismét telt ház előtt, már egészen felszabadultan énekli végig a kórus. A látogatás záróakkordja a két kórus baráti találkozója. A vendéglátók köszöneté és elismerése. A dunaszer- dahelyiek nevében Hodosy Dezső, a jnb kulturállsügyl osztályának vezetője, és Molnár József, a városi művelődési központ igazgatója köszönt meg a szíves baráti fogadtatást. Utána a két kórus tagjai dalolnak egymásnak, tanulják egymás dalait. Késő éjszakáig szól a nóta, a vidám dal. Mire véget ér a találkozó, születik egy határozat is: ez a mai nap a két kórus kapcsolatának nem a végét, hanem az elejét jelenti. Ezentúl kétévenként látogatják majd egymást. Szép cél ez a Bartók Béla Énekkarnak, de nem kis feladat is. S hogy ezt teljesíthessék is, várják a további daloskedvű polgártásaik közreműködését. —hr— Duéan Majda felvételei jubileumi MATfSZ-notesz Az 1982—83-as idény a MATESZ jubileumi évada. Ezért bővebben foglalkozunk majd színházunk munkásságával és művészeivel. Elemző írásokat tervezünk egy- egy kimagasló szerep formálásról, figyelemreméltó rendezésről, érdekes szcenográfiáról. Minden bemutató után felhívjuk olvasóink figyelmét a legjobb alakításokra. Ezért Jubileuml MATESZ-notesz címmel rovatot nyitunk, és reméljük, hogy ezzel is támogathatjuk színházunk művészi törekvéseit az egyre színvonalasabb, gondolati értékeket hordozó, nemesen szórakoztató műsorok színpadra vitelében. Abban reménykedünk, hogy ■ jubileumi esztendő a színház és közönség újszerű kapcsolatának termékenyebb ösztönzője lesz. A közönség nem szereti a szélsőségeket, a kiegyensúlyozatlan kreációkat és az egyéb csinálmányokat. A nézőket vétek lebecsülni. Tudomásul kell venni, hogy aki színházba jön, tartalmas gondolatokra, művészetre vágyik. A színész is csak jó színdarabok révén keltheti életre a szerzői szöveget, teheti a mondanivalót érthetővé, játékát művészetté. A rendező pedig értékel, s teszi azt saját belátása és tehetsége szerint. Alkotó munkásságának nem mond ellent, ha saját szemszögéből értelmezi, maga stílusába foglalja a szerző üzenetét, amikor tolmácsoltatja a cselekményt, és megteremti az érzelem és értelem egyensúlyát. Áramkörre van igénye, hogy fénye legyen az előadásnak. Ösztönző erejű hatásokra, impulzív cselekedetekre, alkotó művészekre és — közönségre, hogy színpadi művészete virágozzék. Színpadunk olyan érvényesülési hely legyen, ahol jelenünk sodrásában meggyőzően sikeres, a maga nemében és jellemrajzi mivoltában tükörképe lehessen minden előadása. Nem sablonokra, hanem tartalmas jellemszerepekre áhítozunk valamennyien. Olyan művészi palettára, amelyről minden szín kikeverhető. De ehhez értékes drámákra, korszerű rendezői elképzelésekre, emberábrázoló színpadi művészetre van szükség. Színészek által jól megformált szerepekre, ahol ismertetik a cselekedetek okát, felfedik tetteik körülményeit, hogy „ezzel“ Indokolják jelenlétüket a cselekményben. A dramaturgia helyesen cselekedett, amikor a színház jubileumi évadában Tóth László személyében új szerzőt is avatott. Az áldozat című színjátéka, az ismert Kőmíves Kelemen című ballada alapgondolatát tartalmazza. Ez lehetőséget ad a drámaírónak többrétű, főleg jelenünkre utaló gondolatokat is felvetnie. Az ismert székely ballada újraírását, párbeszédeinek kibővítését mások is megpróbálták már. Tóth László drámájának, illetve a színjáték cselekményének az az újdonsága, hogy „a közös cél felé vezető út megjelölését, a közös áldozatvállalást hangsúlyozza“. A Gágyor PAt» rendezte darabban Kőmíves Kelement Csendes László alakítja. Az idény második bemutatója Rusztem Ibragimbekov Homokon épülő ház című drámája volt, amelyet f. I. Kiszelev, a szaratovi Ifjúsági Színház főrendezője állított színpadra, tetszetős szereposztásban. Ez volt a MATESZ 314. bemutatója. A neves azerbajdzsán író mai témát tár elénk. A lélektani cselekmény elgondolkodásra készteti a nézőt is. A színpadi mű családi dráma, a így egyének drámája is, akik nemzedéki összeütközéseket is előidéznek. Bizony: „kell egy hely, ahol a család gyakran összejöhet, találkozhat“, hogy gyarapodó és apadó „családi csoportosulása“ továbbra is „egyöntetű rokoni egység“ maradhasson. A játék csupa vergődés: kötődések, hagyományok és új | ki juták keresése. A főszerepeket Ferenczy Anna érdemes művész, Dráfi Mátyás és Turner Zsigmond alakítja. A díszletei és jelmezterveket Platzner Tibor készítette. SZUCHY M. EMIL
