Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-16 / 46. szám

7

oszkvában hideg volt, szomorkásán csepergett az eső, az utasok bőrönddel a kezükben ^ vagy csomag nélkül

siettek: úgy látszik,

egyszerre érkezett be egy távolsági meg egy Moszkva környéki vonat.

Tyimofe] Kuzmics Kolomijcev is a távolságival érkezett, nem hívta senki, de már nem bírta egyedül leidben. Nem értesítette Vitalíffiát, hogy jön, elképzelte, amint huncutkásan azt mondja

neki: — Meg akartalak lepni, Vityusal

Metrón elment a Szeszlavin utcáig — eddig még sose járt ott —, s a Bagra- tyion megállónál kiszállt.

A jia néhány éve fejezte be a rádiótechnikai egyetemet, megnősült, küldött is egy fényképet, amin rajta volt 6 is meg a felesége is. Az asszony, An- tonyina szép lehetett, már csak a magasra fésült' hajáról meg a férje vállán nyugvó, félig meztelen karjáról ítélve is.

Tyimofej Kuzmics megtalálta a lépcsőházat, liften fölment a hetedik emeletre, s megtalálta a keresett kétszázhetvenharmadik lakást. ’

— Ugye, maga Antonyina? — kérdezte az asszonytól, aki ajtót nyitott neki, de nem engedte be azonnal. — En meg Vityusának az apja vagyok.

Belépett a szobába, amelynek hatalmas ablaka volt, s amelyből egyes egyedül a végtelen, szürke eget leheteti látni.

— Nagyon örülök — mondta tartózkodóan az asszony. — De Vitya dolgozik, és este hét előtt sose jön haza.

— Nem is számítottam arra, hogy itthon találom ... Meg aztán napközben nekem is dolgom van — mondta Tyimofej Kuzmics. — Ha megengedi, a bőröndöt itthagyom maguknál, a kosarat úgyis magommal viszem.

— Sajnálom, hogy így alakult, de nekem is sietnem kell dolgozni... Egy kozmetikai szalonban dolgozom.

— Minden ember szép akar lenni — mondta teljesen oda nem illően Tyimofej Kuzmics. — Szombaton szerettem volna ám jönni, de hát maga is tudja, mindig baj van a jeggyel. Szóval, akkor este hétkor, pontosan, mint az óra, itt leszek — mondta, s ez megint nem illett ide.

Otthagyta a bőröndjét, felkapta a kis kerek kosarat, és dolga után indult, bár egyen kívül, amit mégiscsak el kellett intéznie, semmi dolga nem volt.

Több mint tíz évvel ezelőtt a feleségének el kellett utaznia jeleibe, mert az apja, aki ott lakott és öregségére teljesen magára maradt, súlyosan megbetegedett, hát persze hogy Varjának segítenie kellett a beteg apján. Aztán egy kis idő múlva Tyimofej Kuzmics is átköltözött jeleibe, munkába állt a nyomdában, ahol a terhlett újságot nyomták, s addig húzta-halasztotta, amíg végleg ott maradt jeleiben.

Annak idején, mielőtt összeházasodtak volna. Varja azt mondta neki:

— Van egy kötelességem, Tyirnosa: szegény nővéremnek, aki meghalt, maradt egy kislánya, Klavgylja. A nővérem megigértette velem, hogy vigyázok rá, hát a lehetőségeinkhez képest majd segítjük.

Klavgylja igen fiatalon, tizenkilenc éves korában férjhez ment Vósztrovhoz, egy elektrotechnikushoz, időnként írt egy-egy lapot feleibe, először úgy látszott, minden rendben van, aztán lassan kiderült, hogy Klavgylja nem találta meg a boldogságát, a férje iszik és randalírozik, Klavgyijának csak a bánat meg a sírás a sorsa.

Amikor a felesége édesapja meghalt, rájuk maradt a jelei házacska, és Moszkva helyett most már feleiben éltek, meg aztán a Vörös Lobogó című újság is jó újság volt, amelynek a nyomdájában Tyimofej Kuzmics dolgozott.

De három évvel ezelőtt a felesége betegeskedni kezdett, az első időkben még bírta magát, dolgozott a csipkekészítő szövetkezetben, de aztán súlyosbodott az állapota, s amikor befektették a kórházba, az orvos résztvevőén pislogva a szemüvegén át, azt, mondta Tyimofej Kuzmicsnak:

— Sajnos, semmi jót nem tudok magának mondani.

Es Tyimofej Kuzmics később megtudta, hogy Varjának már alig van hátra valami, elkéstek az operációval, telt van áttételekkel.

Amikor egyedül maradt, írt az igazgatónak a nyomdába, ahol azelőtt dolgozott, hogy vissza szeretne menni Moszkvába, és az igazgató bele Is egyezett, hogy visszafogadja, mert Tyimofej Kuzmics nagyon jó linotypeszedő volt. De hát Moszkvában mégsem olyan egyszerű visszaköltözni, igen szigorúan veszik a bejelentkezést, csak akkor megy a dolog, ha egy időre bejelent- 'kezhet a fiánál,^ aztán majd csak akad valaki, akivel elcserélheti a jelei házat, mindig vannak olyanok, akik csöndre áhítoznak a zajos főváros után.

Ogy látszik, Antonyina megérzett valamit, mert egyszeriben nyugtalankodni kezdett, de Tyimofej Kuzmics elmagyarázta neki, hogy csak a dolgait ákarja elintézni, aztán meg a bőrödjében, amelyet otthagyott, meg a kosárban is csak alma volt, az a híres Don melléki, fehér húsú antonovka alma.

Metrón elment a Komszomol térig, Klavgylja a Novovjazanszkaja utcában lakott, a férje is ott dolgozott a trolibuszremízben.

A hatalmas ház udvarán fehérnemű száradt a kötélen, egy asszony tapogatta, hogy megszáradtak-e már a lepedők, Tyimofej Kuzmics már messziről meglsmerte Klavgyiját. Odament hozzá, hátulról a vállára tette a kezét, Klavgylja ijedten megfordult, aztán felkiáltott:

— Tyimofej Kuzmlcsl 0, Isteneml — Aztán lábujjhegyre állt, megölelte az öreget, és sírva fakadt.

Klavgylja egyedül volt otthon, délután háromra kellett mennie dolgozni, leültek a szobában.

I— faj, úgy örülök magának, Tyimofej Kuzmics, annyira örülök!... Mindig is olyan volt hozzám, mintha az apám volna. Ogy sajnálom, hogy egyedül maradt, hiába nincsen párja Varja néninek, isten nyugosztalja.

■— Hagyjunk most engem — mondta Tyimofej Kuzmics —, Veled ml van?

■— Az utóbbi Időben nagyon rosszul élünk, ez a Nyikolaj csak iszik, a munkahelyén már kétszer is figyelmeztették ... én meg... engem meg ... mintha nem is lennék. Itthagyom, még ha a világ végére kell mennem, akkor is. Ezt már eldöntöttem.

Tyimofej Kuzmics kínlódva krákogott egyet, és ezzel a másik bajjal összehasonlítva hirtelen teljesen mellékes, másodrangú lett, amiért Moszkvába jött.

^ Aztán hová akarsz menni? — kérdezte. Azt mondd meg, hová?

Klavgylja maga elé nézett, egy satnya hajfürt az arcába lógott.

1— Mondhatok magának valamit, Tyimofej Kuzmics? — kérdezte félénken. —I De nehogy félreértsen, az istenért... Arra gondoltam, hogy magának is nehéz ott egyedül. Varja néni nélkül, és ha nem gondolt másra, akkor magához költöznék, és ellátnám, higgye el, nem félek én semmi munkától. Tudja, ha rendet rakok itthon, hazajön, mindent széthány, mintha szálka volna a szemében, hogy rend van, és Igazán nem látok semmi kiutat.

Klavgylja reszketve várta, mit mond az öreg, de most Tyimofej Kuzmics nézett maga elé.

— Sajnállak — mondta —, de most még nem ígérhetek semmit. Más tervem volt, úgyhogy egyelőre nem ígérhetek semmit. Hoztam neked almát, fehér húsút...

Egy hatalmas sárga almát húzott elő a kosárból, Klavgylja beletörölte a blúza ujjába, beleharapott, a könnye az almára hullott.

— A múlt hónapban kaptam magától tizenöt rubelt, köszönöm — mondta. — De arra kérem, máskor nem küldje postán, inkább csak úgy, ha alkalom adódik rá. Nyikolaj megtalálta a feladóvevényt, és olyat mondott, hogy én ... mintha mást is csinálnék, szóval olyan csúnyát, hogy nem is tudom kimondani.

Hát ne mondd ... Minek megismételni mások ocsmányságát? Hát akkor rendben van, téged is láttalak ... Ugye, van már vagy hat éve, hogy nem találkoztunk? — kérdezte töprengve.

— Több, megvan az a nyolc is — mondta Klavgyija, mintha pontosan számon tartaná, mikor találkoztak.

— Majd poste restante írok neked feleiből, hányas a postafiókotok?

— Kétszázhuszonnyolc — mondta sietve Klavgylja. — Aztán volna még egy kérésem, Tyimofej Kuzmics ... Annak idején egy gyűrűt kaptam Varja nénitől ajándékba, nagyon féltem, aztán a nyakamba kell őriznem egy tokban, mert ha Nyikolaj meglátja, elveszi.

A zsinórjánál fogva előhúzta a tokot, és Tyimofej Kuzmics ott tartotta a tenyerében a pirosköves kis gyűrűt.

— jól van, vigyázok rá... Talán egyszer eljön az ideje, hogy az ujjadon hordjad.

Felállt, Klavgyija megint lábujjhegyre állt, és megölelte, az álla biztos szúrta az asszonyt, de hát nem volt érkezése megborotválkozni, mióta megérkezett.

Aztán megint ott volt előtte Moszkva, egy örökkévalóság volt még hátra este hétig. Tyimofej Kuzmics metrón elment a Szverdlov térig, és nemsokára befordult abba az utcába, ahol a nyomda volt, amelyben azelőtt dolgozott. Odaért a hatalmas szürke épülethez, amely fölött súlyos, szürke felhők úsztak, persze rögtön megkapná a belépőt, az igazgató meg azt mondaná: — Éljenek az öreg nyomdászoki — Es tálán hozzátenné: — Dolgozzon újra nálunk! — De Tyimofej Kuzmics' aztán mégse ment be a kapu alá, ahol a belépőket szokták kiadni, hanem csak álldogált egy kicsit távolabb. Valami homályosan visszatartotta, és eszébe jutott a könnytől nyirkos satnya hajfürt, amely Klavgylja arcába hullott, meg hogy a könnye az almára potyogott...

S ahogy álldogált ott egy darabig, visszafordult, útközben talált egy teá- zót, megtvott egy teát valami piroggal, csak úgy, a magas büfépultnál állva, aztán borbélyhoz is elment, kivárta, a- míg sorra kerül, nem volt hová sietnie, sok idő volt még hátra estig. A sapkája egyre jobban elnehezedett az esőtől, de azért ugyanolyan ráérősen lépkedett, bement egy moziba, elüldögélt a félhomályos előcsarnokban, aztán amikor már bemehetett, szinte rá sem nézett a vászonra, eszébe jutott, hogy a vonaton fekatyerina Gavrilovna, az idős, kövér, jó lelkű kalauznő megengedte, hogy a szolgálati fülkéjében elüldögéljen, még meg is kérdezte:

I— Aztán sokáig lesz Moszkvában?

A fiámat akarom látni, aztán majd kialakul.

— En meg már ma megyek vissza az estivel, ilyen a vasutas élete.

Aztán beszélgettek még egy kicsit, a vonat csak ment, Jefremovo után elérték Tulát, reggelre pedig befutottak Moszkvába.

Már esteledett, amikor Tyimofej Kuzmics megérkezett a fia lakására.

— Annyi dolgom van, hogy egy nap alatt alig tudtam a végire jutni — mondta, miután arcon csókolta a fiát. — Na és veled mi van?

— Hát, dolgozom — felelte Vltalij, de valahogy várakozóan, mintha ő Is nyugtalankodna, akár a felesége.

Tudod, a nyomda ügyeiben kell futkosnom. Rosszul állunk betűkkel, van olyan betűkészlet, ami már teljesen szétment.

— Hogy vagy meg így, egyedül? — kérdezte Vitalij, amikor a felesége kiment a konyhába.

— Megvagyok.

De egy szót se szólt a fiának arról, hogy már nem bírta egyedül, s hogy talán sikerül elcserélnie a házat, meg a nyomdában is várják, ahol azelőtt dolgozott. Arra várt, hogy a fia észbe kap, milyen nehéz lehet az apjának egyedül, aztán felajánlja, hogy költözzék vissza Moszkvába, az első időkben éllakhat nála, de a fia mind csak azt leste, hogy mikor ülhetnek asztalhoz,

— Nem írtad meg, mikor jössz, aztán így még koccintani sem tudunk arra, hogy megérkeztél.

— Majd pótoljuk. Gyere el valamikor feleibe horgászni, a Szosznában sok a kárász. Valamikor úgy szerettél horgászni.

— Abbahagytam.

Valahogy üres lett minden egy pillanatra, mintha a fia nemcsak a horgászást, hanem sok minden mást is abbahagyott volna.

— Van valaki, aki segít neked? ■— kérdezte Vitalij.

— Mindenhol vannak jó emberek — válaszolt Tyimofej Kuzmics kitérően.

Egy percig némán ültek. ■

— Mikor utazol vissza?

— Holnap, csak két napra küldtek. Még a minisztériumba is el kell mennem.

— Akkor talán még be tudsz ugrani... Előbb jönnék haza.

— Nappal szaladgálnom kell, a vonat meg este nyolc ötvenkor indul.

De nem a másnapi, hanem még az aznapi vonattal visszautazott. A vonat már indulásra készen állt, és Tyimofej Kuzmics megtalálta a tizenhármas vagont, a lépcső előtt ott állt fekatyerina Gavrilovna, az ismerős kalauznő.

— Nem volt időm jegyet venni s— mondta Tyimofej Kuzmics.

— Üljön be egyelőre a fülkémbe, lesz szabad hely, majd útközben kiállítom a jegyet.

Beült a szolgálati fülkébe, fél óra múlva elindult a vonat, fekatyerina Gav- rliovna kiállította a jegyet, a szamovárt már bekapcsolta, s egy kis idő múlva megteáztak.

— Találkozott a fiával?

— Hogyne... f ól él, rádiómérnök, aztán a feleségével lakást is kapott egy új kerületben. Hívott, hogy költözzem vissza Moszkvába, de hát bajosan sikerül.

Aztán a második pohár tea után azt is elmesélte Tyimofej Kuzmics, hogy mi van Klavgyljával, hogy milyen rosszul álakul néha az élet, meg aztán, hogy ez a Klavgyija is olyan félénk. Igaz, megfordult a fejében, hogy visszaköltözik Moszkvába, majd elcseréli valakivel a házát, de hát akkor ml lesz Klavgyljával?

— Tudja, arra gondoltam, hogy magamhoz költöztetem, egy darabig ott él, aztán majd csak elrendeződik az élete, hiszen még csak harmincnégy éves. Hát, ez lett abból, hogy vissza akartam költözni Moszkvába...

— Hát — mondta fekatyerina Gavrilovna —, még az is lehet, hogy jól sikerül.

A harmadik pohár teát már szó nélkül itták meg. Túljutottak Szerpuhovón, a vonatablakok mögött már sötét volt az éjszaka.

— A negyedik fülkében a tlzenötOs hely a magáé, bálra, a felső polc — mondta fekatyerina Gavrilovna. — Feküdjék le, mert nem alussza ki magát,

Tyimofej Kuzmics bement a negyedik fülkébe, nemsokára felmászott a felső polcra, már-már nem is gondolt rá, hogy miért utazott Moszkvába, de cserébe valami mást kapott, tálán fontosabbat. Es amíg kattogtak a kerekek, eltöprengett a városon, amelyben továbbra is lakni fog, a Szoszna folyó kanyaróiban felgyülemlő olajos fényű békalencsén, meg azon is, hogy hová mindenfelé veti az embert a sorsa.

Kitapogatta mellény zsebében Klavgyija gyűrűjét, és hirtelen fölnevetett, mert eszébe jutott egy nagyon-nagyon régi mese valami varázsgyűrűről, ame- , lyet csak meg kell forgatnia az ujjún az embernek, és hipp-hopp máris azt látja meg a ragyogó, tágas világból, amit csak akar.

Fordította; Király Zsuzsa