Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-09 / 45. szám

4

ADonyM-med«no« «gylk bányájában történt. GennagylJ Smakov és Vlagyimir Marcsenko bányászokat különleges erősségű omlás temette be. Több mint száz méter vastagságú kőzet választotta el őket a vágattól, ahonnan a felszínre Juthattak volna.

A föld alatt rekedt bányászok megmentésére a legjobb szakemberekből mentőcsoport alakult. Két változatot ^ javasoltak a mentésre. Az egyik a hagyományos, az úgynevezett fúró-robban- tó módszer, a másik a felszínről való lefúrás, amely szintén elterjedt eljárás.

A Poltavszkaja bánya fiatal igazgatója, Igor Belousz azonban kitartott egy másik elgondolás mellett. Fúrjanak egy szűk alagutat, amelyen egy nap alatt 18 méternyit lehet lehatolni. Ennyi Idő alatt Ilyen mélyre még egyetlen bányában sem jutottak le.

Csak így érhetik el 8 nap alatt az omlás színhelyét. Az ember — az orvosok véleménye szerint — ennél hosz- szabb Időt nem él túl a föld alatt A szerenosétlenúl jártaknak nem volt élei" műk, az omlás közvetlenül műszakvál" tás előtt történti friss levegőhöz sem juthattak, és senki sem tudta biztosan, hogy van-e az omlás körzetében Ivóvíz. Az igazgató magához hívatta a tizennyolc vájárt:

— Rajtatok múlik, hogy megmeno- kűl-e Oennagyl] Smakov és Vlagyimir Marcsenko. Huszonnégy óránként nyolO" szór fogjátok egymást váltani. Ki megy 1« elsőnek?

Szinte egyszerre mondták: „ín.”

>— Két emberre van szúkségem.

Sa megkezdődött a drámai kflzHa« lem, amelyet szakadatlan figyelemmel kísértek az országos vezető szervek és az ország nyilvánossága, de a legfőbb hajtóerő a szsrenosőtlenűl járt bányászok hozzátartozóinak aggodalma volt.

— Meg vagyok győződve róla •— fordult Selousz a zokogó asz- szonyokhoz —, hogy Oennagylj és Vologya élnek. Megmentjük őketl

Az Igazgató elrendelte, hogy Smakov és Marcsenko családját állandóan tájékoztas- ^

sák a fejleményekről, és bátorítsák őket.

... Az első 24 órában nem 10, hanem 20 métert Jutottak elő- rel A következő napon újabb 20 métert haladtak. A kőzetben nyoma sem volt víznek, és üresek voltak az alsó, búvólyukul szolgáló mélyedések Is, holott remélték, hogy Marcsenko és Smakov Ide húzódott.

A harmadik nap — újabb 20 méter előre. A búvólyukak Itt Is üresek. A harmadik nap végén a vájárok vizet fedeztek fel. Bizonyára társaiknak Is van vizük. A remény újabb lendületet adott a mentésnek ...

De ml történt voltaképp a két bajba jutott bányásszal?

Smakov emlékezik arra, amikor a fő- te beszakadt, hallotta a faácsolat recsegését és saját kiáltását: „Vologya, a búvóhelyre!“, de arra már nem emlékszik, hogy ő maga akár egy lépést is tudott volna tenni. Az omlás iszonyatos robajától elvesztette eszméletét, és csak néhány perc múlva tért magához, de az is lehet, hogy órák teltek el... Rögtön hívta Marcsenkót, aki válaszolt. Mindketten meggyőzdtek arról, hogy a másik életben van.

— Takadékoskodj a lámpával! — adta tovább Smakov Vologyának. — Tudd meg, hogy van-e víz a közeledben.

Meggyújtotta bányászlámpáját: köröskörül rideg falak. Majd a búvóhelyre ért, amely akkora volt, mint egy telefonfülke.

... Marcsenko azonban nem rögtön hallotta meg Smakov jeladását és hangját.

Amikor magához tért, azt gondolta: Smakovnak Itt kell lennie a közelben, a szomszédos búvólyukban. Körös-körül mindent omladék borított. A saját bú- vúhelyének a bejárata el volt torlaszolva. A pislákoló fénynél észrevette, hogy a kőzet felszíne csillámuk. Rögtön utána távoli hangokat hallott. Eltelt egy kis Idő, amíg felfogta, hogy ezek a jelek neki szólnak. Társa tehát él! Vlagyimir kiáltott egy nagyot, de úgy érezte, hogy a hangja nem juthat messzire. Ekkor ujjával jeleket adott le, egy erős kopogás után szünet, két gyenge kopogás után egy erős. Tompa hang válaszolt. Smakov szaval csaknem telNAPIG

!í 1 *> ■ .

.........................'

s <£>.>■< X«,«.«.-.. <

♦ > ^ <í/X-í< ' í

r\''

'''' V yV,*’'

tAi MKM i t %

:j.A< ^

OeorglJ BwregoToj irhijAaptlöta jenakl- {avóba ataiott, hogy átadja a Poltavszkaja bánya kát hőt vájárának, Vlagyimir Maroaankánah áa Oennagyl] Smakovnak a jnrij Oagarln-oklovalat.

Aa áttfizaaedett fejtőkalapácsokat pillanatok alatt kicserélték hideg szerszámokra, géppuskaropogásra emlékeztető zaj töltötte be az alagutat, a porfelhőnek nem volt Ideje leülepedni. Már nem érezték a percek, az órák, a napok múlását, csak az iszonyatos erőfeszítést. A vájárok, az igazgató és a főmérnök egy percre sem hagyták el a mentés színhelyét. Itt tartottak rövid szüneteket, hogy egy kicsit szundítsanak.

A hetedik napon a következőt jelentették:

— Elértük a 10. fejtési lépcsőt. Senkit sem találtunk.

Marcsenko és Smakov állapota ekkorra már válságosra fordult. Smakov minden erejét összeszedve állta a hideget és az éhséget. Akadozni kezdett a szívműködése. Csak az a tudat éltette, hogy keresik őket. „Ha más lenne kelepcében, akkor ha belepusztulnék is, de biztosan mindent elkövetnék, hogy megmentsem azokat, akik olyan helyzetben vannak, mint amilyenben ml most vagyunk. Biztos, hogy társaim is így gondolkodnak.“

Egyre gyakrabban vesztette el eszméletét. Az Idő kezdett megszűnni számára. A hideg és a nedvesség a velejéig hatolt, az éhséget elnyomta az erőtlenség.

— Keresnek minket — adta tovább Marcsenkónak, miközben arra gondolt, hogy a fejtőkalapácsok hangja élete utolsó halluclnáclója.

Marcsenko a fenyőfa ácsolatot próbálta rágni, de nem csúszott le a torkán. Tartotta magát. Hitt Smakovnak.

Mindig azt Ismételgette magában: „A fő, hogy élünk. Semmi egyéb nem számít.“ Nagy sokára eszébe jutott a bőrszíja. Levette, egyforma darabkára szabdalta, és megette az első darabot.

jesen érthetőek voltak. Azt kérdezte, nem sérUlt-e meg, tanácsolta, hogy nézzen víz után, és kérte, hogy minél kevesebbet mozogjon.

„Csak nekünk tűnik úgy, hogy alig hallható a beszédünk — örült meg Vologya —, mivel nlnos akusztika. De egymást jól halljuk.“

— Elek! — kiáltotta még egyszer. — Nem sérültem meg!

Hogy milyen szenvedés vár rájuk, azt akkor el sem képzelte.

Már negyedik napja tartott a mentés. Most Is a normát meghaladó ütemben haladtak előre, de a búvóhelyeken senkit sem találtak.

— Ne csüggedjünk — hajtogatta az Igazgató. — Lehet, hogy a következő búvólyukban rájuk találunk.

S azt gondolta: „Senki sem tudja, hogy voltaképpen miben reménykedünk. Ml sem tudjuk. Csak hiszünk benne, hogy életben vannak, és ők a menekvést tőlünk várják. Ez a hit önt erőt belénk, ökot pedig ez a hit kell hogy éltesse ... Nincs más választásunk.“

Majd arra gondolt: „Lehet, hogy mindazt, amit most o két vájárért teszünk, magunkért Is tesszük? Talán magunkat akarjuk Igazolni? Az embernek tudnia kell: bár ml történik Is, segítenek neki a többiek, kimentik a halálos veszedelemből Is.“

Ötödik nap — még mindig semmi.

A tizennyolc bányász, aki más-más brigádban dolgozott, összeforrott csapatot alkotott. Semmilyen váratlan körülmény nem lassította az alagút fúrását. Orehov a felszínre emelkedett, és alighogy lemosta magáról a piszkot, megtudta, hogy társa, Gublcklj megbetegedett. Azonnal visszahúzta a munkaruhát és már újra leereszkedett a vágatba. Tkacsov egyetlen nap alatt háromszor ment le. A mentőbrigád va- lamenyl tagja példamutatóan helytállt.

Nyolcadik napja folyt a mentés. Az Igazgató tudta: a legelszántabb akcióban Is eljön egy kritikus pillanat. Ezt nem lehet kikerülni. Rendkívüli megpróbáltatás hárul mindenkire, aki részt vesz a mentésben. Most minden az erkölcsi erőtől függ. Az az ember, aki a holtpontra jutva latolgatni kezdi: folytassa-e a harcot vagy abbahagyja, elveszítette a játszmát.

És Belousz elnyomva sajnálatát a megkínzott mentők Iránt, kijelentette: „Most már Igazán nem haladhatunk az eddigi kényelmes tempóban!“

És éjjel 1 óra 20 perckor meghallották Vlagyimir Marcsenko hangját. 1 óra 30-kor áttörték az utolsó akadályt. Artyemenko, az egyik vájár Marcsenko felismerhetetlenségig elkínzott arcába világított, és rögtön leeresztette a lámpáját. Ingénél fogva kiemelte társát és azt klálltotta: „Kössük be a szemét! megvakulhat a hirtelen fénytől. Ml van Smakovval?

— Él — felelte Vologya. — Legalábbis élt. ö tartott engem Is életben. Miután bekötözték a szemét, Marcsenko segíteni akart a további mentésben, de a kezel nem engedelmeskedtek. Az egyik vájár a vállára emelte, és óvatosan elindult vele.

— Hát akkor — tréfálkoztak a készenlétben álló orvosok —, kezdjük egy jó húslevessel. — És Marcsenko Is mosolyogni próbált.

Ojra felzúgott a fejtőkalapács, és ti-, zennégy óra múlva Smakov Is megmenekült. Orehov, Vahnyenko és Bertullsz ölelték át elsőként. Smakov az utolsó két órában tisztán hallotta a kalapácsok kopogását. Állva fogadta megmen- tőlt, és a saját lábán ment a vágat felé. A vágatban összesett.

A kórházi ápolás után a két bányász újra munkába állt.

Gennagyij Bocsakov

Vegyes

házasságok

a

Szovjetimióban

A cári Oroszországban annak idején, az akkor uralkodó pravo szláv egyház tiltotta a házasságot nem keresztényekkel. Az ortodox iszlám vallás pedig — amelynek hívei a kazahok voltak — a halálát követelte annak a nőnek, aki más hitűhöz ment feleségül.

Ma a vegyes házasság megszokott jelenség. Százalékarányuk a Szovjetunióban jóval magasabb, mint más országokban.

A Szoívjetunió lakossága több mint 120 féle kis- és nagynemzetiségű, amelyekből a legnagyobb szám — a 137 millió — az oro szóké, a legkisebb — SOO—900 fő — az aleutáké, nganaszanoké és a jukagiroké. A szovjet államnak nem volt könnyű az etnikai és vallási különbségek felszámolása, mint abogy nem volt könnyű megszabadulni a nacionalista előítéletektől sem. Az iskoláztatás és a kultúra fejlődésével, az ateizmus elterjedésével kezdtek fokozatosan eltűnni a nemzeti és vallási előítéletek. Ma minden hetedik házasság különböző nemzetiségű emberek között jön létre.

A legtöbb vegyes házasságot Lettországban, Kazahsztánban, Ukrajnában jegyzik, legkevesebbet Örményországban. Ez azonban nem bizonyos fajta nacionalista vagy vallási előítéletek miatt ala kult így, hanem azért, mert ebben a köztársaságban a lakosság etnikailag túlsúlyban van. Több mint 90 százalék az örmény, és korlátozottak a lehetőségek ahhoz, hogy egy örmény vőlegény vagy menyasszouy más nemzetiségűekkel találkozzék. Az iszlám tilalma ellenére a közép-ázsiai köztársaságokban is széles körben elterjedtek a vegyes házasságok.

Különösen nagy a vegyes házasságok aránya az új építkezések nél, ahová az ország különböző részeiből jönnek a fiatalok. Na- berezsnije Cselniben például, ahol az óriási teherautógyár épült, a házasságok ötven százaléka vegyes. Hasonló nagyjából a helyzet a BAM-nál Szibériában és a többi nagy építkezésen is.

A házasság minden esetben komoly dolog, a vegyes házasságban a családi élet kialakítása még inkább. Mindkét fél részéről fon tos, hogy tiszteletben tartsa a másik nemzeti hagyományait, kui túráját, szokásait. A szociológusok megállapítása szerint ugyanakkor a vegyes házasságok rend szerint tartósabbak, mint az egy nemzetiségűeké. Ezt a paradox tényt az magyarázza, hogy a vegyes házasságokat általában jói megfontolják, alaposan átgondolják.

Milyen nemzetiségű lesz a vegyes házasságból származó gyér mek? Ezt a problémát különböző módon oldják meg. A gyermek nemzeti hovatartozásának megállapítása hivatalosan akkor történik, amikor a leány vagy a fiú eléri a 16. évét, és megkapja a személyazonossági igazoiványát. Mindenki önállóan dönthet, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát, az apjáét vagy az anyjáét vá- lasztja-e. A döntést rendszerint befolyásolja az az etnikai környezet, amelyben a család él. A Litvániában élő orosz-litván családok gyerekei rendszerint a litvánokhoz tartozóknak vallják magukat, a köztársaság határain túl élők pedig oroszoknak.

Az élettárs megválasztását a Szovjetunióban, bármilyen nemzetiségű legyen is, az embert megillető szabadságjogoknak tekintik.

J. PERCSENOK