Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-02 / 44. szám
7 MYKOLAS SLUCKIS: A NAPOS OLDALON *— Ha vársz egy pillanatot, én Is veled megyeki • — Sietek, szívem. A „szívem“ türelmetlenül, hidegen hangzott. Vitautas sehova sem sietett. — De hát már kész is vagyok! Egy perc az egész... Várjál egy picikét! Vitautas nem jelelt. Dana különben még sokáig könyörögne. Aztán fésülködik egy óra hosszat, közben el- hullajtfa a hajtült. és mikor már lemennek a lépcsőn, az utcán kap majd észbe, hogy otthon hagyta a sálját vagy a kesztyűjét. Mindezek tetejében még a harisnyáján is leszaladhat a szem. Akkor tipegni kezd lábujjhegyen, gyámoltalanul, közben minduntalan hátrakapja a fejét, mint akinek kést döftek a hátába. Végül pedig térdét behajlítva lépked, mintha nem is széles járdán, hanem rugalmas kötélen táncolna, amelyről minden pillanatban lezuhanhat ...A hibás persze 0, csakis 6, és a legrosszabb az egészben az, hogy hangosan nem tesz neki szemrehányást, csak boldogtalan, feldúlt képével adja értésére. 0 pedig a végén megsajnálja, amiért nem képes arra sem, hogy kiöntse a mérgét... — Jó — egyezett bele kelletlenül. 'A vasárnapi sétának mindenesetre befellegzett. Dana ezúttal gyorsan belebújt az utcai cipőjébe, meglepő gyorsasággal rúzsozta ki az ajkát, és púderozta be az orrát is. A sálról lemondott, és — csodák csodájára — a harisnyáján sem szaladt le az az átkozott szem 1— egyelőre. Vitautas elbámult felesége fürgeségén, az pedig majdnem bocsánatot kérőén mosolygott és elpirult. Jólesett neki férje csodálata. Vitautas hangsúlyozott udvariassággal előre engedte. Vidáman kopogtak a vékony cipősarkak a lépcső cementjén, mintha örültek ■ volna, hogy gazdájuk megszabadult attól a kis gondtól, hoo'i bezárja maga után az ajtót, és kipróbálja, jól be van-e zárva. Az utcán csodálatosan mámorító meleg őszi napsugár, bíborszín juharfák és az olvadt aszfalt Izgató, nyárt illata rohanta meg őket. — Nézd csak, milyen a nap, VI- tuka! Szép, ugye? A szavak, a hang homályosan valamire emlékeztette Vitautast. Dana ajkát és szemét mintha kifényesítette volna a nap. Az arc és a homlok bőre pedig elevenen lélegzett a púder alatt. „Vituka“ — azt mondta neki. Máskor egyszerűen csak: „Vitautas“ vagy legfeljebb „atya“. 0 meg, miközben az járt az eszében, hogy milyen különösen cseng most az asz- szony hangja, fel sem fogta azonnal szavai értelmét. Egy percig hallgatott, majd a szokásos „igen, igen“ vagy „aha“ helyett megérintette Dana köpenyének az ujját, és bólintott: — Nagyon szép, Danute. Az asszony elpirult, mintha a bók nem a városnak meg a szép időnek, hanem neki szólt volna. Pedig Vttau- tas tudott volna neki is kedveset mondani: milyen dallamosan kopog most a cipőd sarka, mint egy hangszer, amelyen rég nem játszottak már, de most előszedték, és gondosan felhangolták .1. Vitautas nem mondta ki, amit mondhatott volna. De megtoldotta valami kedvessel, amitől az asszonynak kipirult az arca: Többet kellene a friss levegőn lenned, Danute! — Ugyan, füst én sokat mászkálok. Még vásárolni is többször megyek < i v, Ha Dana nem értette meg, azt jelenti, hogy nem azt mondta, amit akart — valami egészen mást, még a maga számára sem világos dolgot akart mondani. Az asszony szavaiból a hétköznapok prózája áradt, és újra nem találtak visszhangra benne, csak hangjának remegése késztette rá makacsul, hogy emlékezzék valamire. De hát mire, végül is? Egy ilyen tiszta, verőfényes napra, vagy épp ellenkezőleg, borongás, esős időre talán, vagy nem is egy napot és nem valami megtörtént dolgot, hanem egy elillant, szertefoszlott, eltékozolt érzést juttat az eszébe? Már a belváros felé jártak; egyre több volt az autó, az ember és az utcai zaj, s ködösen az is összeolvadt Vitautas ki nem mondott szavaival. A sűrűn épült házak, a lármás tömeg és az ablaküvegek sem bontották meg a nap harmonikus szépségét. Ragyogott az aszfalt, lángoltak a falevelek, a nők szépek voltak és fiatalok. — Beszaladok egy kis kenyérért meg húsért. Megvársz? Na persze, rögtön gondolta! Dana most futkosni kezdett az üzletekbe, aztán cipeli az élelmiszerrel degeszre tömött, teli táskát. Cipeli, féloldalt dőlve súlya alatt, elrontja vele az egész sétát, mikor pedig olyan jó lenne gyönyörködni ezen a derűs napon. Vitautas összeráncolta a homlokát, s csak azért fojtott vissza egy ingerült megjegyzést, mert zavarta a benne rekedt szavak furcsa hatása. Dana pedig, akit a vásárlás gondja kötött le — mivel eszébe jutott, hogy a hűtőszekrény félig üres —, már háziasszonyi gondjaiba merülve, sietősen vetette oda: — Sétálj egy kicsit, vegyél addig újságot. Találkozunk a napos oldalon ... Nem felejted el? — Hol, a napos oldalon? — morgóit szemrehányóan, de Dana szavai váratlanul a leikébe hatottak, és tovább csengtek a fülében. Nem tudott megszabadulni a szavaktól, mintha valami titkos értelem rejtőzött volna mögöttük. De még annál is jobban izgatta Dana hangjának remegése, amit csak ö talált ki talán, vagy valóban hallotta volna a távol csalóka ködéből? — A könyvesbolt előtt? — kiáltott még egyszer utána, hogy megszabaduljon a homályos, nyomasztó érzéstől. Dana nem hallotta szavait, és megismételte: — A napos oldalon! Találkozunk a napos oldalon! Átszaladt a másik oldalra, cipősarkat ismét, mint valami frissen hangolt hangszer, vidám dallamot kopogtak. Most ez a muzsika Ismételgette a csacska szótársítást: „a napos oldalon“. A csemegeüzlet kirakatánál Dana megfordult. Csillogó szemmel pillantott vissza, tekintetével könyörögve, hogy várjon rá a megjelölt helyen. Ez az! Az előbb csak úgy kiszaladt a száján, hogy többet kellene sétálnia, holott nem is ezt akarta mondani. Most, csak most világosodott meg benne, hogy mi az, amit nem mnn- dott el ott a ház előtt. Kedveset akart mondani Danuténak, megmondani neki, hogy szép a szeme, és hogy gyakrabban kellene Ilyennek lennie, kitágult pupillával, mintha többet látna, mint amit látni lehet. Dana eltűnt, már nem lehet utolérni, és már nem mondhatja meg, pedig mennyire örülne neki. Hirtelen beléhasított a gondolat, hogy milyen keveset látja a feleségét, meg is felejtkezik róla, és van úgy, mint most is, hogy nem sikerül megmondani neki, amit gondol. Mindig fmeggátolja valami, amit gondol. Mindig meggátolja valami. S az asszony buzgalma, hogy az 0 kedvére tegyen, s hogy legalább egy kevés dicséretet kiérdemeljen, mint valami láthatatlan kalapács kopácsolt most a férfi túlfeszített idegein. Rég nem szólította feleségét Danuténak, még gondolatban sem nevezte így. Miért? „A napos oldalon“ — Vitautas tgye kezeit emlékezetébe vésni, hogy ezúttal ne bántsa meg az asszonyt. — „A napos oldalon“ ... Tekintetével végigfutott a házakon, az embereken, a gépkocsikon, de nem látta a napos oldalt. Közvetlenül előtte széles, sűrű árnyék nyúlt el sötéten és hűvösen, mint egy folyó. Miért nem beszélték meg úgy, hogy az árnyékban találkoznak? Hol at a napos oldal? De hiszen ő egész idő alatt a napsütötte járdán áll! Mellette piros szénsavas-szörpös automata, a ragacsos poharakon dongók mászkálnak. Nem volt értelme megijedni. A napos oldal is egyszerű dolog, még ha rossz is nézni ezeket a dongókat itt, ahogy mászkálnak a poharakon ... A, dehogy is rossz, ellenkezőleg! Hiszen ezek az utolsó őszi legyekaz utolsók ezen az őszön, akárcsak a meleg napsütés, az olvadó, meleg aszfalt illata... Megvárja a könyvesbolt előtt, elolvassa addig a kOnyvcímeket. Még jó, hogy sok a könyv a kirakatban. Tarkabarka ünnepi köntösben vannak, akár az emberek az utcán.., Danute tudja, hogy 6 szereti a könyveket, és mondhatta volna így is: találkozunk a könyvesboltnál. De másképp mondta: „Találkozunk a napos ' oldalon." No jó, hát neki mindegy... s mégis nem egészen ... Ez ugyan csak hóbort, valami bogara Danának, ami persze nyugt'ú.t- nítja az embert; a hangja is olyan szeszélyesnek tűnik ma folyton, de valami rég elfelejtett boldogság rej- tóztk e mögött a szeszély mögött. A meg nem fejtett hóbort izgatta Vitautast. Kényszerítene magát, hogy nézelődjék, újra megbámulja a lassú, bágyadt legyeket, és úgy érezte, hogy szilárdan áll a napos oldalon, amelynek, ügy látszik, se vége, se hossza. ,^o jó, a napos oldalon fogom várni, és nem a könyvesboltnál, ha már egyszer így akarta. .“ Megtetszett neki az asszony szeszélye, de a saját engedékenysége még jobban. Ügy érezte, hogy kiderítette végre, ml hiányzott neki Da nutéban az utóbbi évek során — a szeszély, egy csöppnyi kis hóbort, ami viszonyuk higgadt menetét egy kissé felborzolta volna. Hiszen kívánhatna Danutétól olyasmit is, ami nincs. Persze, csak nagy ritkán. Vitautas összeszedte magát. Tőle akár most is követelhetne. Már nem volt olyan biztos mindabban, amiben mindig olyannyira hitt. Körülvette a napos oldal, szépséggel, ifjúsággal és szeszélyekkel telve, ami itt nem ejtett ámulatba senkit — csak öt magát. Sietve elmosolyodott. Csak i egyszerűen. „Lehet, hogy Danute már rég szeretett volna találkozni velem a napos oldalon?“ Csak jöjjön már minél hamarább, kereken megkérdezi tőle, hogy eltalálta-e kívánságát. Nem. Most azt fogja neki mondani, amit még a ház előtt akart. Amit akart, és amit nem mondott el. Hogy gyakrabban nézzen ilyen szemmel... Nem, nem azt. Most már nem azt... Elszokott tőle. Már nem tud ilyen szavakat kimondani... De lehet, hogy Dana nem szokott el, némán mondogatta magában, valahányszor ő egyedül ment sétálni. Azért is vibrált úgy a hangja, belopakodva a szívnek olyan zugába is, ahová különben nem jutnak be szavak. És ezen a szívbe lopakodó hangon mondta: „ Találkozunk a napos oldalon“. S hogy ő ne ijedjen meg ezektől az ünnepi csengésű szavaktól, hát elszaladt kefirt venni. Pedig tizenhét évvel ezelőtt bizonyára odakiáltotta volna egész egyszerűen: „Találkozunk a napos oldalon!“ Vitautas úgy érezte, hogy a nap vakítja a szemét. Tizenhét év után újra találkoznak a napos oldalon, jóllehet ők maguk sem azok már, akik voltak tizenhét év előtt. Távolról sem azok. Legalábbis 6 valóban nem az... És Dana? Dana sem ... Mit mondjon neki annyi év után? Vitautas nemrégen várt. De egyre jobban elfogta az izgalom, nehogy az asszony túl gyorsan és váratlanul bukkanjon fel, mielőtt ő kiismerné magát saját gondolataiban, és el tudná határozni, hogy mit mondjon neki. Lehet, hogy ugyanígy izgult tizenhét évvel ezelőtt is, de csak akkor, ha késett Dana. Ahogyan késik ma is. Akkor is szórakozott volt, de 6 akkor nem haragudott. Tetszett neki a lány szórakozottsága. „Nem tesz semmit, kivárom. Egyenest megörül, hogy nyugodtan várhat. Már szalad is Danute zihálva. Akkoriban is alig tudta kifújni magát, mivel rendszerint elkésett. De finom kis alakját nem húzta oldalra a táska súlya. A nap most is beragyogta a haját, a szemét, az ajkát, mint akkoriban ... — Te most épp olyan vagy... — mondta tompán a férfi. — A cukor... Azt hinné az ember, tudod, hogy egy kiló cukrot kimérni, az semmi, de hát ezek a kiszolgálók ... Vitautas kivette kezéből a táskát, amit pedig soha nem tett azelőtt, és úgy pillantott az asszonyra, mint tizenhét évvel ezelőtt: — Te most is épp olyan vagy. Mindig elkésel! Danutét szinte megrémítette férje jeltndult hangja. Mivel bánthatta meg vajon? — Értsd meg, nemcsak én vásárolok. A háztartási cikkeknél is tömeg van. Szappant, fogpasztát is kellett vennem ... A férfi nem is hallotta a magyarázatot. — Értsd meg, olyan régen vártalak... Vitautas hangja egészen körülfonta az asszonyt, és ügy érezte, mintha megölelné a vállát, és maga felé fordítaná. Valósággal elámult, milyen szép és fiatal a férje, itt, a napos oldalon. — És én mennyit vártam rád! — Tizenhét évet.., Danutét megütötte a gyors és engedékeny válasz. Szinte jólesett volna hallani, hogy egy kicsit morog. A hosszú évek alatt még a dörmögését is megszerette. Mentek a napos oldalon, és olyan volt az egész, mintha így mennének már tizenhét év óta együtt: egyre vágyakozva egymás után. Lénáit £va torditása A dombokon megállt, ráplllan- — megint ásított egyet, tenyéré* tott Zlna házának fehér fa- vei eltakarta a száját. — Hogy ém Iára, elképzelte a lányt, amint milyen álmos vagyok, alszik, és ettől megint Ideges lett. — A házat rég vetted? „így utazzam el? — gondolta, és odament az alacsony ablakhoz. — Felébresztem, most már senki sem zavarhat meg.“ Zlna csak kisvártatva dugta ki a fejét, mérgesen. — Ki van Itt Ilyenkor? — £n. — Az meg kicsoda? — Hát én, én! — Várj, felöltözöm. Még taVasz előtt. Hogy rám jött az ásítást. Hallgattak. VaszlllJ nem így képzelte el az ásítást. Mintha semmi sem történt volna közöttük. Mintha nem Is suttogtak volna tegnap, nem nézték volna lopva egymást, és Zlna nem ígérkezett volna el szemérmesen. VaszlllJ szerette volna átölelni, de csak elmaradt az ölelés. — Nem mész még? El kell ét„Blztosan elkerültük egymást tegnap — gondolta magában Va- ned a buszt, szili], és elhatározta, hogy Inkább — Mindjárt, mindjárt megyek, ma sem utazik el. Úgy látszik, — Elkísérlek — mondta Zlna, és Zína örül neki, mintha sajnálná felállt. a tegnapi elmaradt estét. Kimentek a ház elé. Vaszlllj a VIKTOR LIHONOSZOV \ VALAMI KÉSZÜL... (Részlet) Zlna elhúzta a reteszt, kinlytot- cigarettájával bajlódott, nem akart ta az ajtót, és hangtalanul a kü- meggyulladni. szöbre lépett. Miközben beengedte Vaszllijt, mellével hozzáért — annak elállt a lélegzete. De a lány hirtelen kicsúszott öleléséből, előre ugrott, é smegszólalt: Olyan sötét van, semmit sem találok... Már második napja nincs villany. — Hol vagy? Még eltörök Itt neked valamit,.. ebben a sötétben. — Itt vagyok... — és odanyűj- totta Vaszilljnek meleg kezét. Vaszlllj magához húzta, Zlna eltolta. — Vár]... — mondta óvatosan -, meggyújtom a lámpát. — Maradjunk egy kicsit így. — Na-a-a... — mondta Zlna, és már sercent Is a gyufa. Meggyújtotta a kanócot, rá akar— Nem nősültél meg? — kérdezte őt Zlna, és karonfogta. — Még nem. — Pedig már Ideje.-- Miért sietnék? — Az Is igaz. Mire Jő sietni? Csak nekünk rossz pártában maradni. Leértek az elhagyottan sötétlő mezőre, valamit mondani kellett búcsúzóul. Vaszlllj megállította Zlnát, minden teketória nélkül magához szorította. A lány előbb félénken, majd mind bátrabban, erősebben simult hozzá, vállára tette karját. — Csak nehogy azt hidd..» hogy... — Hátha már el is hittem. Még semmit sem tudok ... Vaszlllj a derekánál fogta ta tenni a lámpára az üveget, de lányt, az Imbolygott, és hátradől- VaszUiJ gyorsan elíújta a lángot, ve térdével megérintette a fiút. — Ne rosszalkodj — mondta a Sokáig álltak így. Zlna szemét lány szelíden. Vaszlllj átfogta a olborította a könny — nem íöröl- vállát. Zlna újból meggyújtotta a lámpát, rárakta az üveget, leült egy székre, és elgondolkozott. — A buszhoz mégy? — A buszhoz. Zlna a vekkerre nézett. „Biztosan sajnál“ Vaszlllj. — Nem késel el? — Ráérek. Zína megdörzsölte az arcát, ásított egyet. — Olyan álmos vagyok, most elrontottad az egész éjszakámat. Korábban kell lefeküdni. Az este elcsavarogtál. Miért nem Jöttél? — Csak. — De mégis. ~ Érdekel? — Igen. — Elkéstem. — És mikor jöttél haza? — Egykor, azt hiszem. ..Fél egykor még az udvaron ücsörögtem. Nem vártam megl“ — Befejeztük a munkát. Válj a megterített, aztán Ittunk elüldögéltük az Időt. — Szólt neked a kölyök? — Szólt. El akartam jönni, de gondolkoztam... — Min? — Sötét volt már, aztán kellemetlen volna eljönni — mondta Zlna, és Vaszlllj hitt neki. — Késő... „Mintha semmi sem történt volna ... Én meg azt gondoltam ... te el, lassan száradozott, magától, — Mégis, mondd, miért nem jöttél?. — Minek? Úgyis elutazol. — Szoktál a városban Járni? — Betakarítjuk a répát, aztán gondolta majd bemegyek. — Nézz be hozzám. Megadom a címemet. Eljössz? — Anyáddal laksz? —• Albérletben. Tamanszkaja utca 61. Gyere, elmegyünk operettbe Is. — Majd megpróbálom. A magaslatról, az akácok közül világított Zlna ablaka. — Elfelejtettem eloltani a lámpát — mondta Zlna. — Menj, mert elkésel. — Kísérj még el egy darabon. — Nem lehet, szanaszét hagytam mindent. A lámpa Is ég. — Gyere, eloltjuk együtt. — Még mit nem ... — Mindjárt viasza Is Jövünk, majd megint elkísérsz. — Már virrad. Három rövid csókot adott Vaszilljnek, mintha megáldotta volna. — írjak? — Nem tudom. — Válaszolsz? Zlna a villát vonogatta. Vaszlllj állt, nézte, ahogy a lány távolodik, megy fölfelé, feje eléri Szaladgáltam tegnap mint a fj- ^ ^ kegyelmű. Most eljöttem, ő meg u\ ül és ásítozlk, tegnap meg hogy nézett ráml“ — Hogy élsz? — Csak úgy lassacskán. — Egyedül? — Láthatod. És te, hogy kerültél Ide? első pásztáit, majd eltűnik. „Ml van velem?“ — háborgott magában Vaszlllj. — „Nyugodtan éltem eddig, eszembe sem jutott, véletlenül eljöttem, és most minden ..." Lentről látta, hogy Zlna beKiküldetésbe. Erre jártam, niegy a szobába, nagyot Iszik a Látni akartalak — tette hozzá tré' fásán'és átölelte a lány derekát. Zlna lefejtette a fiú kezét, és elmosolyodott. Hogy aztán a mezőre hívjál? korsóból, leül az asztalhoz és elgondolkodik. Aztán a lány eloltotta a lámpát. Raáb György fordítása
