Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-26 / 43. szám
j,.. E lolvastam vitaindító cikküket és a házassággal kapcsolatos eddigi hozzászólásokat Is. Egy, szerintem nagyon fontos tényező azonban kimaradt a jó házassághoz szükséges feltételek közül, éspedig a kölcsönös bizalom. Kölcsönös bizalom nélkül nem tudom elképzelni két ember közös életét. Mint katonatiszt megszoktam, hogy bajtár- _ salmban, beosztottjaimban megbízzak, ugyanezt elvárom jövendőbeli feleségemtől is. Legyen megbízható társam jóban-rosszban, tudjon velem együtt örülni, meglátni az élet szépségeit, egyszóval legyen érző ember, nem pedig kimázolt divatbábú, vagy kicsinyes kispolgár. Ha két ember dolgozik, megérti egymást, akkor szocialista rendszerünkben kialakíthatja a megfelelő élet- színvonalat. Nem elérhetetlen sem az autó, sem a külföldi nyaralás. Nem értem azokat, akik hétköznap, ünnep egyre csak hajtják magukat, hogy öregségükre minél többjük legyen. Az életet fiatalon kell élvezni, mert amit fiatal szemmel nem látunk meg, azt középkorú, esetleg fáradt, öreg szemmel már .hiába keressük. 42. sz. levél Hogy mi kell a fó házassághoz, arra nem könnyű választ adni. Elsősorban megértés, szeretet, egymás tisztelete és megbecsülése, józan gondolkodás. Harmincegy éves leszek, korán mentem férjhez. A férjem is nagyon fiatal volt, egyszerűen szüksége volt valakire, mert az édesanyját gyerekkorában elveszítette, a nővérei nevelték.- Eleinte nagyon igyekezett, hogy a családjának mindene meglegyen, de később sajnos az italnak adta a fejét, s a család réme lett. Az utóbbi években szinte ünnepnapnak számított az a nap, amikor nem volt részeg. Idegkimerülésben szenvedek, orvosi kezelésre járok. „0“ bolondnak tart. Én vagyok a bolond, én^ aki munkába járok, három gyereket nevelek, mindennap főzök, rendet tartok a . lakásban és a ház körül is minden munka az enyém. öt az otthon nem érdekelte, állandóan csak a veszekedést kereste, mindenben hibát talált. A gyerekeket sem tűrte meg maga mellett, rengeteget veszekedtünk. Kértem őt, hogy kezeltesse magát, de az orvosról hallani sem akart. Ehelyett engem küldött orvoshoz, hogy én vagyok a bolond, nekem van szükségem kezelésre. Sokszor összetörte, ami a keze ügyébe került, föllökte az asztalt, ütlegelt, kikergetett, és ha nem, hát magunktól is elmenekültünk otthonról. Rossz visszagondolni arra a rémítő sikoltozásra, amit olyankor a gyerekek rendeztek. Egy alkalommal megmondtam neki, hogy ha még egyszer elűz otthonról, többet vissza sem megyünk. Megtörtént. Most már több mint egy Sfe külön élünk, őt a kosz eszi, züllik tovább, én meg a gyerekekkel nyugodtan vagyok a szüleimnél. Nem kell az italra kidobni a pénzt, jut mindenre, sőt még spórolni is tudok. Szeretnék lakáshoz jutni, mert bizony itt szűkösen vagyunk. A gyerekeknek is jobb így, habár látom, hogy hiányzik nekik az apjuk. Néha álmukban vele vannak, aztán reggel elmesélik, hogy mit álmodtak. A legkisebb az egyik reggel nagyon boldog volt, azt álmodta, hogy „az apuka eljött hozzánk, és labdázott velünk az udvaron, és amikor elfáradtunk, bementünk és tovább játszottunk, anyuka tudod, milyen jó volt?“ Sajnos ez a kép csak álom. A törvény előtt továbbra is férj-feleség vagyunk. Nem tudom, hogy meddig, mert én abba az életbe, amit vele éltem, nem megyek vissza soha! Most már tudok mérlegelni, hogyan jobb: vele vagy nélküle-e. Sokat jártunk a házassági tanácsadóba, ott már évekkel ezelőtt megmondták, váljunk el, a férjem már rendes nem lesz soha. Nem adtam fel, még három évig kínlódtam vele. Gondoltam, a csonka családoknak sem könnyű, egyedül kell majd nevelnem a három gyereket. De most már látom, hogy így jobb, egy ilyen apa nem érdemli meg, hogy tovább is szeressék, és hogy a feleség önzetlenül gondoskodjék róla. Házasságom történetét figyelmeztetésnek szánom azoknak, akiknek iszik a választottjuk. Bújjanak el előle, míg nem késő, mert ha egy ilyennel családot alapítanak, döntésükkel esetleg az apától fosztják meg a gyerekeket. 43. sz. levél Feleségem másodikos gimnazista volt, amikor korengedéllyel összeházasodtunk. í' :■fát Mi keli a jó ,há2assásHo^= 7 Kilenc éve vagyunk házasok, kislányunk nyolc-, fiunk hat és fél éves. Az esküvő előtt megígértem az anyóso- méknak, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy feleségem leérettségizzen, neki Is kenyér legyen a kezében. Erre az idén sor is kerül, feleségem a helybeli gimnázium esti tagozatának a diákja. Az Iskola meg az otthoni társaság azonban nagyon megváltoztatta az én szerény feleségemet, nagyravágyó, sokat költ magára, állandóan másutt jár az esze. Az osztálytársaitól hallottam, hogy az irodalomtanár különösen kedveli. A feleségem ezt nem is tagadja, de mindig hozzáteszi; ő igazán nem tehet róla. Mindketten szeretünk olvasni, volt egy olyan szokásunk, hogy elbeszélgettünk minden elolvasott regény hőseinek a sorsáról, de egy Idő óta semmi kedvem hozzá. Észrevettem, hogy a feleségem gyakran színészkedlk, nem őszinte, csupa idegen szavakkal dobá- lódzik, én pedig csak egy egyszerű gyári karbantartó vagyok, aki szeret moziba járni, könyveket olvasni. Az alkalom szüli a tolvajt, tartja a közmondás, és ez érvényes nőkre, férfiakra egyaránt. Véleményem szerint, ha egy nő férjhez megy, gyermeket szül, akkor éljen nekik, nevelje őket becsülettel, gondoskodjék a férjéről, és ha az kedvetlen, akkor legalább kérdezze meg tőle, mi okozta a bánatát. Haragszom „arra“ a társaságra, mert megváltoztatta a feleségemet. 44. sz. levél Férjem hosszú szenvedés után 10 évvel ezelőtt hált meg. Két gyermekkel hagyott itt, és akkor azt hittem, hogy soha nem lábalok ki a nagy bánatból. A rengeteg munka meg a gyerekek visszaadták életkedvemet. Különmunkát is vállaltam, csak hogy mindent megadhassak nekik, de megérte a gürVITA (VII. FOLYTATÁS] A Mi kell a jó házassághoz? című vitaindító cikkünkre továbbra is számos hozzászólás érkezik szerkesztőségünkbe. Szívesen fogadjuk olvasóink leveleit: kérjük, osszák meg velünk és az Új Ifjúság olvasótáborával jó és rossz tapasztalataikat, hiszen valamennyi tanulságul szolgálhat más házastársaknak és házasság előtt állóknak egyaránt. A vitát még nem zártuk le, bárki hozzászólhat. Előre is köszönünk minden levelet. cölést, a sok munkát, mély érzésű, nagyon okos gyermekeim vannak, igazán sok örömöm telik bennük. Az a néhány év, amit a férjemmel leéltem, annyira szép volt, hogy amikor már mindketten tudtuk, hogy meghal, tettem neki egy ígéretet: bármi történjék is, többé nem megyek férjhez, rajta kívül nem kell senki. Nyolc évig ezt ki is bírtam, de két évvel ezelőtt megismerkedtem egy korombeli férfival, és még kimondani is szégyellem, de beleszerettem. Az ő unszolására vetettem le a fekete gyászruhát, kezdtem a koromnak megfelelően öltözködni. Ismerősöm már az első találkán bevallotta, hogy nős, és nagyon szereti a családját. Lehet, hogy más asszonynak ennyi elég lett volna, de én nem tudtam uralkodni magamon, elveszítettem a fejem. A férfi hasonlóképp, s már-már úgy volt, hogy elválik a feleségétől és összeházasodunk, amikor az egyik serdülőkorú gyermekem — nem dühösen, nem • is ingerülten, csak úgy szó között — azt kérdezte tőlem, boldog leszek-e azzal a tudattal, hogy miattam egy másik asz- szony és két gyermeke lesz boldogtalan. Szerencsére még időben rájöttem, hogy a gyermekeim elutasítanák a gyerekeit elhagyó apát, és vele együtt elítélnének engem is, aki a saját szerelmén kívül semmire sem vagyok tekintettel. Akkor jöttem rá, hogy a fiaim erkölcsösebbek, műveltebbek nálam. Most, pár hónappal a végleges válásunk után, teljesen kiegyensúlyozott vagyok és levelemben tulajdonképpen arról akartam írni, hogy a jó házasság nem minden esetben csupán két ember ügye, valamennyiünk erkölcsi kötelessége tisztelni ezt a kis közösséget, nem átlépni annak szimbolikus határait, ellenkezőleg, vigyázni rájuk. 45. sz. levél Szüleim, de ml fiatalok is kedvvel olvassuk a Ml kell a jó házassághoz? című vitát, hiszen valamennyi hozzászóló tapasztalatai közreadásával segíti megőrizni jónak és boldognak a házasság intézményét. Én elégedett vagyok a férjemmel, és azt hiszem, ő is jó feleségnek tart engem. Amikor az újságban azt olvasom, hogy a férj nem törődik a gyéreitekkel, vagy hogy a feleség nem szeret mosni, főzni, vagy naphosszat csak tré- csel, akkor megmozdul bennem valami, és azon vagyok, hogy az én házasságom sose legyen ilyen,' rólam sohase mondjon ilyet a férjem. Elgondolkozom a vitatkozók hozzászólásain, és ha magamra ismerek a férjek panaszkodásaiban, elhatározom, hogy nekem azt a hibát már nem szabad elkövetnem, és azon vagyok, hogy még jobb és gondosabb anya legyen belőlem. Biztos, vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan sokan találnak a hozzászólások között olyan rájuk illőt, amiről eddig nem is sejtették, hogy társukat zavarja, foglalkoztatja. Igyekezzenek ezeket kiküszöbölni, mert a saját hibák belátása Is többek között a jó házasság záloga. 46. sz. levél Nagy érdeklődéssel és derültséggel olvastam a vita egyik idős hozzászólójának az esetét. A férjem 48 éves, én 35 vagyok, annyit aznoban mondhatok, hogy a férfiak „kapuzárás“ előtt nagyon megváltoznak. Ha nem így lenne, akkor meglehet, hogy én máig is pártában vflgyok. A férfiak az ötvenhéz közel nagyon érzékenyen reagálnak a fiatal nők érdeklődésére, és talán nem is a fiatal nő személye a fontos, hanem a saját férfiúi értékük igazolása. Az öregedés valóban nem öröm, de szembe kell nézni vele, mint minden realitással. Minden idős férfi csak egy ideig bírja az iramot, aztán kifullad. Még így is sokan kockáztatják a versenyfutást, nem gondolva arra, hogy közben elvesztik életük legbecsesebb szerzeményét, öregségük igazi menedékét, az élettársukat. 47. sz. levél Első feleségemet két évig Ismerget- tem, míg összeházasodtunk. Két évig sem éltünk együtt, eleinte nem akart gyereket, később kiderült, hogy nem <s lehet neki. Én viszont mindenáron gyereket szerettem volna, meg a szüleim is állandóan azt kérdezgették, kinek építettem a nagy házat, a feleségemmel akarok fogócskázni benne, vagy ml? Bárhogy is sajnáltam szegény feleségem, azt ajánlottam, jobb lesz, ha elválunk, még mielőtt az én férfiúi rátermettségem venné szájára a falu. A vagyonjogi tárgyaláson, mivel gyerek nem volt a családban, a feleségemmel fele-fele alapon osztozkodtunk, egy éven belül a szüleim jelentős hozzájárulásával, meg a rokonság összefogásával sikerült kifizetnem a 125 ezer koronát. 29 évesen másodszor nősültem, mint ahogy ma szokás mondani, muszájból, „úgy“ maradt a kislány. Részemről ez tudatos volt, nem akartam az első házasságom hibájába esni. Második feleségem nagyon körmönfont természetű, nem hiába mondták a szüleim, hogy kisbíró ivadéka. Szült két gyereket, nagyon szép mind a kettő, de egyre gyakrabban fájt a feje vagy a hasa, vagy mindkettő, ha eljött az este. Eleinte hittem neki, habár furcsállottam gyakori panaszait. Egy este aztán nagyon mérges lettem, elmentem a kocsmába, leittam magam, és állítólag nagyon csúnyákat mondtam a feleségemről. Én ezt nagyon megbántam, de a feleségem nem hajlandó megbocsátani, bezárta előttem a házam ajtaját, és a fiunkkal kiüzent, hogy goromba paraszttal nem hajlandó tovább élni. Akkor kezdtem inni, akkor lettem kocsmatöltelék, engem napközben is bárki megtalált a kocsmában. Megvolt a válóper, a vagyonjogi tárgyaláson a feleségem ügyvédje azt mondta, tízezer korona készpénzt kapok a házért meg mindenért, klköltöz- hetem. Akkor ez számomra nagyon nagy pénz volt, persze hogy beleegyeztem, a kocsmáiian egész évben én voltam a bőkezű. Ma 38 éves vagyok, és elszállt felettem az élet. Öreg vagyok, mindenem csak volt: feleségem, gyerekeim, házam. Az ember néha nagyon bután viselkedik, pedig nem vagyok én rossz ember, még részegen sem ütök meg senkit. 48. sz. levél
