Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-05 / 40. szám

3

i kell a j6

jiázassághoz^

7

, .VITA (6. FOL.YTAJÄSJ

Aj Mi-kell jt jő házassághoz? cííhű rvítaindító cikkünkre

továbbra is számos hozzászólás érkezik szerkesztőségünkbe, SzíveserT'fogadjuk óivásőink leveleit; kérjük, osszák meg velünk és az Oj Ifjúság olvasótáborával jó és rossz tapasztalataikat, hiszen valamennyi tanulságul szolgálhat más -házjastá^aknak és házasság előtt állóknak egyaránt.--------------------j----------^---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------A

| vitat mési.nem zártuk le, bárki hozzászólhat.^ Előre is köszönühk nj^nden levelet.

„Hároméves voltam, amikor a szölelm elváltak. Ennek most már 21 éve. Apa nélkül nőttem fel, anyukám nem ment férjhez, habár nekem egész életemen át nagyon hiányzott az apa, és lehet, hogy éppen emiatt mentem korán, 16 évesen férjhez. Otthagytam az Iskolát annak ellenére, hogy egész életemben egy olyan Iskoláról álmodoztam, arról már nem is beszélve, hogy nem volt könnyű bejutnom. Otthagytam, mert teherbe estem. Most már két gyerekem van, teljesen leköt a nevelésük és a háztartás. Férjem semmiben sem segít, elvárja, hogy ^ körülugráljam, és vendégül lássam a barátait is. Ha édesanyám nem támogatna bennünket egy, kis pénzzel, akkor Igazán nem tudom, miből élnénk, mert a- férjem erős dohányos, és csupa drága cigit szív. Keveset keres, de szereti a divatos holmikat,,ennek is csak ml, a családja látjuk kárát. Olyan, mint egy gyerek, most például a fejébe vette, hogy zenekart alapít, és rengeteg pénzünk lesz. Egyelőre csupa adósság vagyunk. Anyám látja, hogyan élünk. Nem panaszkodom soha, de 6 érzi, mire van legnagyobb szükségem: előttem mindig dicséri a férjemet, azt mondja, nagyon szeret bennünket, nem Issza el a keresetét. Most, érett fejjel már tudom, hogy túl korai volt a férjhezmenésem; akkor köteleztem el magám, amikor a korombeli lányok élték világukat, szórakoztak, kirándulni jártak meg Iskolába, és most szakma van kezükben. Az Is igaz, hogy én közben szültem két gye- ' reket, de hát ez nem túlságosan nagy dicsőség. Fel is kell őket nevelni, és ez apa nélkül nem megy. Elválni nem akarok, jobb egy bohém apa, mint semmilyen“.

33. sz. levél

■„Olvsaom a lapokban a sok-sok furcsaságot: valaki azért kéri házassága felbnjitá-, , sät, mert egyszeriben rájön, hogy a férjé- ' nek „szaga“ van, valaki azért, mert más akadt. 48 éves vagyok, a kisebbik lányom járatja az Oj Ifjúságot, ha időm engedi, én is szívesen átolvasom, szeretném, ha az én véleményem ia bekerülne a vitába. Három gyereket neveltem fel, nagyon nehéz körülmények között, férjem, isten nyugosztalja, nagyon sok pálinkát megivott az életében, gyakran részeg vnlf, éa olyankor ugrani kellett. De megszoktam, mindent megtettem azért, hogy a gyerekeim semminek sem tegyenek, híján. Nehéz volt, mégsem váltam el. Két lányomat már férjhez adtam, hozományul a tapasztalataimat kapták. Amíg alkohol lesz a világon, addig lesznek boldogtalan házasságok is, mert nagyon sok asszony inkább beletörődik a sorsába, minthogy elváljon.“

34. sz. levél

„Huszonegy éves vagyok, eddig sajnos csak nős férfiak érdeklődtek Irántam. Bensőséges kapcsolatom nem volt egyikkel sem, mert amint megtudtam, hogy nősek, nem mentem el a találkára. Igazán nem értem, hogyan kezdhet ki nyugodt lelkitsmerettel nős, családos férfi fiatal lánnyal. Szeretnék mielőbb férjhez menni, gyereket nevelni, csak nem tudom, hol ismerkedhetnék meg korban hozzám illő fiúkkal. A munkahelyemen csupa nős férfi dolgozik, asztalukon a gyerekeik fényképe, táskájukban a gondosan becsomagolt tízórai, miközben nekem teszik a szépet, könnyebb a lelkűk, ha belém csíphetnek. Már az idegeimre megy a szemtelenkedésük, de nem tehetek semmit ellene. Minden másképp lenne, ha férjnél lennéki Persze, ha belegondolok, hogy az én férjem is egyszer így fog viselkedni a fiatal lányokkal szemben.... Lehet az jó házasság, ahol a férfi csak arra a pillanatra vár, amikor félreléphet?“

' 35. sz. levél

„Házasságunk hét év után fölbomlott, hatéves kislányunkat a bíróság, sajnos, a volt feleségemnek ítélte.

Két évig gyönyörű volt minden, azután egy szép napon a feleségem kijelentette, elege van belőlem, unatkozik mellettem. Nagyon elkeserített, amit mondott, mert őszintén szólva addig semmit sem vettem észre. De mert feleségem a hangulat embere, vártam, arra gondolva, hátha csupán női szeszély az egész. Vártam, és nagyon figyelmes voltam hozzá, őt ez is idegesítette. A dolgok olyan messzire fejlődtek, hogy a szeretőjével telefonon az én jelenlétemben egyezett meg a találka időpontjában. Akkor megütöttem; lehet, hogy rosszul tettem, de nem tudtam türtőztetni magam. Csupán any- nyit mondott: durva pokróc, és egy hétig életjelt sem adott magáról. Egy hét múlva aztán hazajött, tudomásomra hozta, hogy

beadta a válópert. A válóperünk másfél évig húzódott, nem akartam elválni, az igazság az, hogy még most is 'szeretem a feleségem. Abban bíztam, majd csak megjön az esze, ha kitombolja magát, vagy otthagyja őt az a másik. Nem akartam megérteni, hogy a gyerekünktől el akarja szakítani az apját csupán azért, mert unatkozik velem.

Feleségem kitartott szándéka mellett, ráadásul a bíróság minden igyekezetem ellenére neki ítélte a kislányunkat. Most itt lakunk a közösen vásárolt lakásban, én az egyik, ők hárman (a szerető isi), a másik szobában. A kislányom nem jöhet bármikor hozzám, mert még rossz hatással leszek rá, csupán a megszabott időben, szombaton lehetek vele.

Ne kérdezzék, mi kell a jó házassághoz, ha tudnám, akkor most nem ilyen tartalmú levelet írnék. Csak annyit tudok, hogy a jó házassághoz az egyik házastárs jó akarata, megértése, segítsége, igyekezete nem elég.“ ’ 36. sz. levél

nem volt szegénynek egy vidám pillanata sem.

Férjem jelenleg elvonókúrán van, de borzasztó körülményes az ilyesmi elintézése. Ö meg akar gyógyulni, és én kitartok mellette. csak az orvosok segítsenek rajta, mert ha nem, akkor Igazán nem tudom, mihez kezdek.“

37. sz. levél

„Ötéves házasok vagyunk, két kislányunk van. Katonáskodásom ideje alatt ismerkedtem meg a feleségemmel, nagyon szerény, csendes asszonyka. Mivel szüleim már idősebbek, nem' hagyhattam őket egyedül, feleségemnek kellett otthagynia szülővárosát, munkahelyét, szüleit. £s talán egy kicsit szomorúan és félve, de jött. Szüleim hamar megkedvelték, mert nagyon dolgos. Igazán ritkaság manapság az ilyen lány. fin naponta 9—10 órát is dolgozom, de nagyon szépen keresek, és feleségem olyan ügyes gazdasszony, hogy öt év alatt nemcsak a ház megjavításának a költségeit, hanem

ö azonban esténként a férje után siránkozott, a ruháit sem volt hajlandó kidobni a szekrényből, pedig *nion8tam neki, ha kidobja, és rendesen göndosRodtk rólam, akkor elveszem feleségül. De ő csak egyre sírdogál. Gondoskodik rólam rendesen, főz, most, vasal rám, és azt se bánja, hogy a falu megszólja, mert nős emberrel él egy fedél alatt. Nem hiányzik nekem Itt az égvilágon semmi sem, nyugalmam is van, de ha mindezt megtalálom a feleségem mellett, akkor öt ökörrel sem húznak el tőle. De hát változtatnom kellett az életemen, még ha hatvanéves is vagyok, hiszen Ilyen korban van az embernek legnagyobb szüksége a nyugalomra. Elválni nem akarok, nevetne rajtam az egész falu meg a gyerekeim, unokáim.“

39. sz. levél

„Hároméves házasok vagyunk, nagyon szeretjük egymást, mégis úgy érezzük, hogy ha problémánkra nem találunk sürgősen orvoslást, akkor teljesen elhidegülUnk egymástól.

Férjem elektropiériiOk, én jogász vagyok, mindketten az idén fejeztük be tanulmányainkat. Férjem azonnal kapott állást szülővárosunkban, ahol á szüleimnél élünk, engem azonban csak három hónapra alkalmaztak egy nagyüzemben. Sajnos, ez alatt az idő alatt sem találtam képesítésemnek megfelelő állást. Egy hónappal ezelőtt hívott egy volt évfolyamtársam, hogy látogassam meg, mert tud egy intézményről, ahol jogászt keresnek. A munkahely nagyon tetszik, perspektivikus, ráadásul belátható időn belül lakást is ígértek. Boldog voltam.

i'i >. n

liíí:

„Véleményem szerint a házasságok legnagyobb veszedelme az, ha a házastársak egyike az alköhol rabja. Hűtlenséget, félrelépést meg lehet, és meg is kell bocsátani, de ha valaki rendszeresen leissza magát a sárga földig, soha sincs eszénél, azt már a saját anyja sem bocsáthatja meg.

Amikor összeházasodtunk, férjem megígérte, nem látom öt Részegen, mindene én leszek meg majd a család. Akkor ez olyan szépen hangzott, nagyon jólesett, hogy valaki ilyen .áldozatra hajlandó értem, most már nem hinném egy, szavát sémi Részeges embernek egy szavát sem szabad elhinni. Nálunk is minden maradt a régiben, továbbra is ő volt a falu legrészegesebb embere, azzal a különbséggel, hogy én voltam a felesége, tehát az ő szégyene már az én szégyenem Is volt. Ráadásul állapotos lettem, terhesen szinte minden áldott nap kétkerekű kordén toltam öt haza a kocsmából. Nem is értem, hogyan bírta a szervezete a sok italt. Pokol volt az, nem házasság. Eleinte majd lesült a bőr a képemről, de amikor láttam, hogy az anyós és a sógornő kárör- vendőn lesnek a függöny mögül, belém szállt a dac, és azt mondtam, csak azért Is megmutatom, hogy ember lesz a férjembőll Nem sírtam, nem Is dühöngtem, de nem Is csüggedtem el. Ameddig bírtam, csináltam.

Sajnos, az anyám is megjárta ezt az utat. Amikor az apámat- beletettük a koporsóba, lehúzta a papucsát, és azzal arcul csapta a halott apánkat: vjNésze, te büdösl Míg éltél, ütöttél-vertél, hát most visszaadomi“ Él bennem ez a tragikomikus jelenet; akkor 15 éves voltam, láttam, anyám mit szenvedett.

egy Trabant árát is összehozta. Nem divatozik. a kislányokat is szerényen öltözteti, ő meg festék és fodrász, nélkül is csinos.

Egyöntetű választ nem tudok adni arra a kérdésre, hogy mi keli a jó házassághoz. A mi házasságunk tökéletes, és azt hiszem, hogy ha a házastársak nem hagyják, hogy kapcsolatuk > eldurvuljon, egyhangúvá váljon. hogyha 40 éves korukban is megfogják egymás kezét, akkor a házasságuk kibír minden megrázkódtatást.“

38. sz. levél

„ötvennyolc éves vagyok, sokat tapasztaltam már az életben. Kétszer nősültem, de elég volt. Az első feleségem szinte megállás nélkül beszélt. Mindenben kikérte a véleményemet, még abban is, hogy a levesbe egy vagy két kanál sót tegyen, és az bosszantott a legjobban, hogy ha valamit elrontott, éli voltam a hibás, mert rossz tanácsot adtam neki.

Eleinte ez nem zavart, nagyon szépen éltünk, de amikor a gyerekek már felnőttek, elmentek otthonról, végképp lehetetlenné vált a viselkedése. Nem volt egy nyugodt percem sem tőle. Ha vasárnap délután ledőltem egyet szundítani a meccs előtt, felébresztett, hogy verjek habot a süteménybe. Gyámoltalansága egyre gyakrabban kihozott a sodromból, míg egy nap mérgemben otthagytam, elmentem egy Ismerős özvegyasszonyhoz, akinek néha szoktam segíteni a kertben meg a ház körül.

és csak akkor kezdtem búsulni, amikor otthon a férjem kijelentette nézetét az egészről. A nekem annyira imponáló munkahely lakhelyünktől 140 kilométernyire van, és ez a távolság kizárja a napi ingázást. Lakást ugyan ígértek, fél évet mondtak, tehát legfeljebb egy év múlva számolhatok valamivel. Addig marad a munkásszálló, amelyet a férjem ellenez. Azt mondta ugyan, hogy megpróbálhatjuk, de láttam rajta, jobban szeretné, ha maradnék. £n viszont imádom a hivatásom, szeretnék végre rendesen dolgozni. Türelmes vagyak, de hát itt a környéken még kilátás sincs üresedésra. Dolgozni szeretnék, de úgy látszik, előbb szülök egy vagy két gyereket, időközben, reméiem, minden megoldódik, sőt az is meglehet, begy megtetszik az otthoni élet...“

48. sz. levél

„Ahol ennyire sok a válás, mint nálunk, ott valami nincs rendben, hiszen az apróhirdetések társkeresőinek 70 százaléka kisgyermekes, elvált asszony. Tény, hogy ' sok nőnek égig érő igényel vannak, de ez nem 'általános jelenség, és nem szabadna, hogy ezek miatt szenvedjenek azok, akik csupán emberi elismerésre vágynak. Egy asszonyt ne úgy kezeljen az ura, mint egy házi szolgát, szakácsot, dadát, takarítónőt, hanem mint a társát. Ha másért nem, hát azért, mert naponta 12—15 órát is dolgozik, és csupán egy fizetést kap.“

41. sz. levél