Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-28 / 39. szám

jelzőtáblánál lepihen, bizonyára gazdagabbnak, boldogabbnak érzi majd magát.

Itt még nem ért véget az utunk. Az egykori Glac erdészház romjainál ebédeltünk, majd lementünk a Klauzyn létesített vízmedencéhez abban a reményben, hogy lubickolhatunk egy kicsit. Sajnos, a tilalom miatt nem maradt más választásunk, mint nézelődni, majd a Fehér-patak mentén folytattuk utunkat.

A természet varázsa mindannyiunkat hatalmába kerített, még a Kolostorhoz vezető megerőltető kaptatön haladva is a csodálatos panorámát habzsoltuk. Sportszerűen viseltük a fizikai megpróbáltatást, amiért a Kolostor környéki fennsík festői szépsége paradicsomi Jutalom volt, csupán a le-lema- radozó Ilit kellett az utolsó néhány tíz méteren „feltolni“ a dombra. A „Kolostori“ pihenő utá»- leereszkedtünk a Hernád völgyébe, ahol a napnyugta sejtelmes fénye tette emlékezetessé a tájat.

Az utolsó nap PÓdlesokban ért. Innen a Hernád völgyébe mentünk. Az előző túrán a „házőrzők“ kivételével az egész tábor -részt vett. A IfÖvetkező napon a feltört sarkak, a vízhólyagók miatt többen otthon maradtak. Kár, mert érdekes volt megfigyelni a korábban napnyugtakor megismert, tájat délelőtti fényben... Érdekes felfedezést

az eredeti napi programot Is megváltoztattuk. A tervezett rozsnyói kirándulás helyett elmentünk a Dobálnál jégbarlangba, majd a Stratená-völgyön át gyalogszerrel tértünk vissza táborhelyünkre. Egyébként szerencsénk volt: erre a vidékre jellemző, hogy szinte mindennap viharos zápor fut át fölötte. Az egyik éppen akkor jelentkezett, amikor mi a jégbarlang szépségeit csodáltuk. tgy szárazon megúsztok azt a napot, annál nagyobb kárát látta a tábori konyhánk.

A vasárnapi „hétalvók“ szerint ismét korán volt az ébresztő, s már reggel hét órakor a buszmegállóban várakoztunk. Oticé- lunk Rozsnyó (RoiSfiava), Krasnahörka és Betlér (Betllar). Verőfényes napsütésben érkeztünk Rozsnyóra, a kisvárost megtekintve elsétáltunk Krasznahorkára. Az ebédszünet előtt érkeztünk az egykori Andrássy- •birtok kapujához, és csak nagy tülekedés után lehetett bejutni. Vagy ötvenen-hatva- nan lehettünk összezsúfolva olyan szűk helyiségben, ahol talán húszán is sokan lettünk volna egyszerre, és az idegenvezető szövegéből édeskeveset hallottunk. Az elhanyagolt, poros, pókhálós termeken haladtunk végig, és kérdésemre igyekeztek velem azt is elhitetni, hogy a Csáky család a trencsénl Csák Máté leszármazottja.

Egy vándortábor jegyzeteiből

A bratlslaval Duna utcai Alapiskola Steiner Gábor Pionírcsapatának felújított hagyománya, hogy a nyári szünidő alatt vándortábort szerveznek. Érdekessége a vándor- tábornak, hogy a pionírokon kívül a rajvezetők, instruktorok is részt vesznek, ami eiósegíti a pionírdolgozók és pionírok baráti kapcsolatainak elmélyítését. E vándor- tábor a turisztikai szakkör egész évi tevékenységének méltó befejezése.

Az idei vándortábor turisztikai szakkörünk szempontjából érdekesnek számít: kilencévi próbálkozás után sikerült ismét 11 napos vándortábort szerveznünk a Szlovák Paradicsomba, (Slovensky raj), ahová csapatunk történetében először a teljes felszerelést magunk vittük a hátunkon.

Hogyan is kezdődött?

Az éjféltől reggelig tartó vonatozást a szünidő addigi élményeinek felelevenítése és az előttünk álló tizenegy „paradicsomi“ nap várható izgalmainak a tárgyalása tette elviselhetővé, de azért valamicskét aludtunk is. Persze Sp. Nová Vesböl el kellett jutnunk Podlesokba, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat. Szerencsére a buszsofőr megértéssel viseltetett a turisták iránt, így egy hihetetlenül túlterhelt autóbuszban eljutottunk a betlanovcei útkereszteződéshez, másfél kilométerre táborhelyünkhöz. Jó fél óra nyögés, szuszogás és izzadás után célhoz értünk. Elkezdődött a pezsgő tábori élet: sátorverés, fagyűjtés, totemoszlopállítás, majd egy kis pihenő a fárasztó események után, este pedig tábornyitó ünnepi tűz. Az esti beszélgetés rengeteg kérdése között elhangzott ez is: „És igaz az, hogy a vízesések fölött létrákon kell majd menni?“ Másnap meggyőződhettek róla, hogy igaz.

Első túránk a Szlovák Paradicsom jellegzetességeinek keresztmetszete volt. Pod- lesokból a Suchá Belá-szurdokon át jutottunk fel a Kolostorhoz. Az ebédszünet után Cingovra mentünk, ahonnan a Tű sziklaalakulatot érintve a Tamás-kilátóra kapaszkodtunk fel. Rövid pihenő után a kilátótól leereszkedtünk a Hernád folyó völgyébe, ahol a hegyiszolgálat ösvényén mentünk a folyó torkolatáig, ami a táborba való visz- szatérést is jelentette. Este egészséges fáradtság vett mindannyiunkon erőt, de egyhangúlag az volt a véiemény: megérte, mert meseszép volt. Másnap pihenésképpen rövid túrát tettünk; Podlesok — Piecky — a Ky- sef szurdok felső torkolata — Podlesok. A vándortábornak az is célja volt, hogy a Paradicsom összes jelenleg járható szurdokát megismerjük (sajnos, a Kysef a nemrégi tűzvész miatt nem járhatól), ezért választottuk ezt az útszakaszt, amely során főképpen a szurdok feletti málnaerdö nyerte meg tetszésünket. A délutáni pihenőnek is megvolt a maga hangulata; röplabdáz- tunk vagy a Nagy Fehér Víz nevű jéghideg patakban fürdöztünk. Az est! értékelésnél meglepetés ért bennünket; a táborqrző Ambrus Ilit az előző napi túra élményei versírásra ihlették:

Suttognak a falevelek — vajon mit?

Csobognak a vízesések valamit —

Ha érteném a csobogást és suttogást.

Tán megtudhatnék a világról egyet

s mást...

A negyedik nap ismét barangolással telt el. Nagy sürgés-forgás közpette közösen láttunk neki a vacsorafőzésnek; az üstökben bográcsgulyás totyogott. A vacsoratűz természetesen nem aludt ki az üstök leakasz- tása után, a parázs mellett késő éjszakába nyúlt az a beszélgetés, amikor az eltelt nagy nap élményeit közösen elraktároztuk.

A vándortábori félidőt egy egésznapos túrával tettük felejthetetlenné. A Nagy Fehér Víz mentén érkeztünk a Sólyom erdészlakhoz, ahol rátértünk a Nagy Sólyom-szurdokon vezető útra. Szavakkal szinte lehetetlen ecsetelni az elénk táruló tájat, olyan gyönyörű volt, hogy azt látni kell. Vagy inkább így mondanám: aki teheti, nézze meg, járja be ezt a szurdokot, s ha majd a vízlépcsők, vízesések, létrák, gerendák, sziklák és patakmeder után a Kőkapu feletti

ts tettünk: láttuk az egyetlen szabadon úszó hazai krokodflust, igaz, csak egy tökéletes gyökérutánzat képében, a Hernád vizében. E napon elszenvedtük az első sebesülést. Szilvia a Zöld-völgyben elcsúszott a patak medrében és lenyúzta a térdét. Okulásra jó volt ez a kis baleset. Hazatérve a túráról, még labdáztunk, fürödtünk, majd készültünk a másnapi kora hajnali táborbontásra, mivel utaztunk második táborhelyünkre, Dedlnkybe.

Egyesek szerint hátborzongatóan korán keltünk, hiszen hajnali öt órakor már a tábort bontottuk. Szerencsénkre sikerült a tervezett időbeosztáshoz tartani magunkat, így nem késtük el a buszt, és simán megérkeztünk Sp. Nová Vesbe. Sajnos, ugyanezt nem mondhatjuk el utunk további szakaszáról. A Dedinkybe Induló busz, holott nélkülünk félig üres lett volna, a vezető az előzetes bejelentés ellenére sem akart minket elszállítani. De aztán mégiscsak jobb belátásra tért, így a legnagyobb déli melegben megérkeztünk a nyolcvanhat hektáros vízduzzasztó feletti táborhelyre. A délután itt Is táborveréssel, új totemoszlop állításával, fürdőzéssel és labdajátékokkal telt el. Az éjszaka kellemetlen meglepetést Is tartogatott: más tábortársak egész éjjel alko- holmámorosan őbégattak, teli torokkal. Így nem sok örömünk telt az új táborhely fogadásából. E kényszerű virrasztás miatt reggel későbbre halasztottuk az ébresztőt, és

Krasznahorka büszke vára idegenvezetői forgalma csalódást okozott, annál inkább iel- kesedtünk a vár alatt elfogyasztott ebéd tő fogásáért, a hihetetlenül nedvdús, édes vö- rösdlnnyéért.

A betlérl kastélyban sem leltük örömünket, mert a helybeli idegenvezető szakmai rutinja teljesen mellőzte az esetleges érdeklődést, de egy rűvld „eszmecsere“ után az eredetileg mintegy hatvantagú csoportot kettéválasztották, így aztán már egy Üs élvezet is kijutott nekünk, de még akkor sem merném mindezt megfelelő idegenvezetői szolgáltatásnak nevezni...

Másnap későbbre toltuk az ébresztőt, majd a szokásos reggeli tennivalók utáni sorakozókor fnegkérdeztük, ki mer résztvenni az idei vándortábor utolsó nagyobb túráján. Végül négyen indultunk útnak. A többiek pihenni, fürödni, csónakázni, labdázni maradtak otthon.

Eddig minden vándortábornak megvolt a maga különleges túrája, amely valamiben (természeti szépség, igényesség, rendkívüli élmény) a tábor legemlékezetesebb eseménye lett. Hazatérve mind a négyen egyhangúlag úgy vallottuk, s nem csupán az otthonmaradottak bosszantása végett, hogy ez a túra volt az idei vándortábor legfelejthe- tetlenebb kirándulása. Otirányunk Dedlnky- ből a Holló-sziklához, tovább a Kis Sőlyom- -szurdokba, majd a Nagy Sólyom-szurdokon át Geravyra és Dedinkybe vezetett. Ügy érzem, ez az útszakasz mindenkiben felejthetetlen élményt hagyna ... Rendszerint az ilyen nagy túrákon születnek meg a jövő tervei is; nem volt ez másképp most sem. E kirándulásunk alkalmával beszéltük meg a legközelebbi nyár nagy haditervét; csapatunk kiválasztott, legrátermettebb turistáival 1983 augusztusában az SZNF hőseiről elnevezett, az egész országot átszelő, piros jelzésű turistautat tesszük ' meg: Devintől egész Dukláig. Álmodozásra, merész tertrre sok alkalmat nyújtó túránk megszépítette az esti záró tábortüzet és a másnapi táborbontót.

Néma igyekezettel csomagoltunk, majd kényelmesen elsétáltunk a vasútállomásra, ahonnan hétórás vonatozás után Bratislavé- ba érkeztünk. Vidám hangulatban búcsúztunk a nagyállomáson, ahol a korábban hazatért tábortársunk. Cséplő Zsuzsa ígéretéhez híven frissen sült palacsintával várt bennünket.

LEHEL ZSOLT A szerző felvételei

[gy arc a divatlapból

Az évszakhoz képest hideg idő van, a hőmérő higanyszála alig éri el a húsz fokot, ráadásul a szél is fúj. Az utcán mindenki meleg pulóverben, nyakig begombolkozva jár, kivételt képeznek a Dievöa divatlap maneken- jei, akik könnyű nyári ruhában, rövidnadrágban, vacogó fogakkal próbálnak mosolyogni a fényképezőgép lencséjébe. A fotós egykedvűen kattintgatja a gépét, a két divattervezőnő megállás nélkül igazgatja a maneke- nek ruháit. „Siessetek, lányok, sürget az idői“ És a lányok sietnek, perceken belül átöltöznek, mosolyognak, néha lopva fázósan összedörzsölik a kezüket, hiába, egy klcsis hűvös van.

Két hónap telt el ettől a júliusi naptól, és azóta már megjelent a DievCa legújabb száma is. Zorka Ra- blnová, az egyik maneken elégedetten lapozgatja az újságot. Egészen jól sikerültek a felvételek, állapítja meg. Valóban, a lap hasábjain mosolygó nyári ruhás lányok meleg, napsütéses napokat idéznek az olvasóban.

— Hogyan is lesz egy tizenhat éves diáklányból maneken?

— Én az alapiskola elvégzése után a bratlslaval művészeti középiskolába kerültem. Itt az egyik tanárunk a Dievöa divatlap fényképésze. Másodikos koromban megkérdezte, nem lenne-e kedvem a lapnak dolgozni. Már hogyne lett volna! Örömmel mentem, de őszintén szólva az első alkalommal egy kicsit csalódtam. Minden ruhában légalább ötször kellett beállni, de már lassan egy éve maneken- kedek, es egyre jobban tetszik. Adódnak azért kellemetlenségek Is, például amikor 30 fokos hőségben őszi ruhákban lseil a fényképezőgép elé állnom, vagy éppen fordítva. Hidegben lenge nyári ruhákat mutatunk be. Ilyenkor igyekszem magamat meggyőzni, hogy izzadok a hőségben, és nem fázom, egyszerűen nem szabad, hogy fázzak.

— Az NDK-ban és Magyarországon manekenképző iskolák működnek. Nálunk van ilyen vagy hasonló intézmény?

— Tudomásom szerint kimondottan manekenképző iskola nincs, de a női textilipari középiskola ruhatervező szakán tanítják a ruha bemutatás mö- vészetét Is. Szerintem a jó manekent a gyakorlat, a divatbemutatókon való részvétel, a rutin teszi. Meg aztán ezt nem lehet a végtelenségig művelni, csak addig, amíg fiatal ez ember. Nálunk, a Dievöában az átlagéletkor 16 év, és mindenki iskolába jár. Legtöbben pályázat útján kerültek a laphoz. Lényeges feltétel az egyenes testtartás, és persze a 170 cm feletti magasság. Én 180 cm magas vagyok, ős mégis a legalacsonyabbak közé tartozom.

— Említetted, hogy a divatbemuta- tás nem tartós állás. Van valami elképzelésed, mihez kezdesz a középiskola elvégzése után?

— Mindenekelőtt szeretnék bejutni a főiskolára. Kiskoromtól kezdve minden vágyam, hogy grafikus legyek.

— A lányok többsége irigykedve nézegeti a divatlapok hasábjain a jó alakú manekeneket. Van valami jó recepted az elhízás ellen?

— Én mindent eszek, édességet Is, és szeretem a fűszeres ételeket, arra az egyre azonban vigyázok, hogy evés után ne igyák sok folyadékot, mert ez hizlal a Itghamarább. Ezenkívül igyekszem sokat mozogni, augusztustól lovagolni járok. Egyébként az a véleményem, ha az ember mkat mozog, sportol, kizárt dolog, hogy problémái legyenek a testsúlyával.

Beszélgetett: Kamoncza Márta