Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-28 / 39. szám

Ha a gyerekek nem tudnak nevetni, Játszani, az nem az 8 hibájuk, hanem elsősorban a felnőtteké, akik pajkos. Játékos kedvüket szegik. Sokszor csak dorgálással, elnáspángolással, szigorral. Máskor sokkal kegyetlenebbül: fegyverekkel, háborúval. Voltak és vannak országok, ahol a megszületett gyermekek fegyverropogás közepette élnek, és érik meg a kamaszkort, ha egyáltalán megérik vagy túlélik. A New York-1 TIME magazin riportere néhány háború dúlta ország gyermekeinek az életével ismerteti meg az olvasót, s ezt vette át a 100+1 prágai tallózó lap.. Gyermekekről, életekről ír, akik semmiről sem tehetnek, mégis szenvedő alanyai a körülöttük zajló eseményeknek. A riport nem elemzi a háborúk okait, megelégszik a szenvedő gyerekek bemutatásával.

BELFAST

— Júlia a barátnőjével épp az üzletből lépett ki az utcára, ahol tüntetők tömege tartózkodott. Hirtelen katonai teherautók jelentek meg. A tömeg szertefutott. Lőttek. Júliát találat érte. A mentőautóban még eszméleténél volt.

— Anyukám egész éjszaka hívta a kórházat, és jajveszékelt. Az orvosok nem sok jóval biztatták. A golyót ugyan kivették a testéből, de az agyvérzést nem tudták megállítani. Nem érte meg a reggelt. Anyám azóta nem felejt, sír. Apám kendőzi érzelmeit, hallgat, pedig korábban gyakran énekelgetett. Családunkban azóta bánat és szomorúság van — meséli a tizenöt esztendős, katolikus családból származó Bernadette Livingson, húga halálának történetét.

Bernadette egyike azoknak a belfasti családok gyermekeinek, amelyek valamelyik családtagjukat a vallási ellentétek szította, hosszú ideje tartó háborúskodás, fegyveres villongások közepette vesztették el. A gyakori utcai lövöldözések, összecsapások az ártatlan gyermekeket sem kímélik. A gyermekeket, akik természetesen nem értik, mi történik körülöttük. ök még valószínűleg nem tudják ás nem Is akarják megérteni, felfogni: miért létezik, van különbség a katolikus és a protestáns vallás hívei között; hogy csak azért, mert pajtásuk katolikus vagy protestáns, nem játszhatnak, nem találkozhatnak. Nem értik, miért ez a felosztott „világ“l Nem érzi a hétéves Claire sem, miért ölték meg a barátnője, Jonathanem apját.

Stella Maria sírva meséli el élete legmegrázóbb élményét. Stella ugyanis szemtanúja volt, amikor egy protestáns rendőr megölt egy terhes özvegyet:

— Hogyan tehetett ilyen szörnyűséget egyik ember a másikkal?!

Stella katolikus, Keith Fletcher pro- , testáns. Barátok. Jól összeférnek, gyakran játszanak együtt. Közös élményüket így mondják el:

— Egyik barátunknál voltunk, amikor furcsa öltözetű, fegyveresek jöttek be a házba. Barátunk anyja, teával kínálta őket. Amikor hazajött a házigazda, sző nélkül lelőtték ót, és elmentek.

A gyerekek sokszor nemcsak szemtanúi a vérengzéseknek, hanem Jóma- guk is belekeverednek egy-egy ösz- szecsapásba. A tüntetők, a felvonulók ugyanis barikádot alkotnak a gyerekekből, az élvonalba állítják őket. Sajnos, ez az ellenfelet mit sem érdekli. a fegyverek így is eldördülnek Belfastban.

Egy másik megcsonkított család sarja, Elizabeth Crawford így emlékezik vissza az őt ért szörnyűségekre:

— Tízen voltunk, szépen éltünk. Hétéves voltam, amikor az anyám elment a húgommal együtt bevásárolni. A szomszédoknál hagyott. Lestem ki az ablakon. Már csak néhány lépés választotta el öt az ajtótól, amikor egy fegyveres autó száguldott végig az utcán, s rálöttek. A helyszínen, a szemem láttára halt meg.

CISZJORDANIA

A tizenöt éves Hanla sántít. Egy Izraeli katona lőtt bele Jeruzsálem köielében.

— Előbb azt hittem, nem élem túl. Később javult az állapotom, most már járok, de mégsem forralok bosszút. Nem tudnék senkit megölni, nyomorékká tenni.

Hanla barátja, Nabll szemrebbenés nélkül azt mondja, képes lenne emberre lőni, ha arra kényszerítenék. Azután azt is elmondja, hogy az ö szemében nem minden zsidó ellenség, hogy nem tartja magát antiszemitának. Arra a kérdésre, hogy ml a véleménye a zsidó gyerekekről, így válaszol:

— Nem lenne velük semmi bajunk, de már a szüleik arra nevelik őket, hogy lenézzenek bennünket.

— És titeket a szüléitek hogyan nevelnek?

— Nem, a mi szüléink nem szítanak ellenségeskedésre, ők csak azt mondják: gyűlöljétek a megszállókat!

Arra a kérdésre, hogy majd a saját gyerekeit mire fogja tanítani, kapásból válaszolja:

— Szeretetrel ^

Hanta ugyanerre a 'kérdésre más^ '.(éppen reagál:

— Nekem nem lesznek gyerekeim.

LIBANON

A libanoni dráma — részben — végéhez ért, bár azt ma még senki sem tudja pontosan, hogy az izraeli politika milyen meglepetéseket tartogat. A TIME riportere néhány hónappal korábban járt Libanonban, s gyermekekkel, felnőttekkel beszélgetett.

A pld Palesztina legendás körül- rö'ények között született, ö még senkit sem Ismer, de őt már ismeri egész Libanon, sőt a fél világ.

Palesztina édesanyja bejrúti házukból az utcára futott, miközben támadtak az izraeli repülőgépek. A kilencedik hónapban volt, önmagát is, születendő gyermekét is féltette. A repülőgépek jöttek, bombáztak, majd dolguk végeztével elhúztak. A^ utcán halottak maradtak. Köztük Halabi asz- szony Is: mellette ott feküdt újszülött gyermeke. A kicsit megmentették.

A Tel az-Zatar-i gyermekotthont, ahol 313 árva gyermekről gondoskodnak, szintén támadás érte. A gyerekek és a környék háromezer palesztin lakója életét vesztette: többnyire nők és gyermekek.

Egy másik gyermekotthonban 160 kisfiú és kislány él. Egymás között nagyon gyakran emlegetik, szüleik, testvéreik halálának a körülményeit, éjszaka felsírnak álmukból, az átélt szörnyűségek talán egész életükön keresztül végigkísérik őket. Butrusz története hallatán ez nem is csoda:

— Egy házban volt a családunk, amikor a falangisták támadtak. Elájultam. Másnap tértem csak magamhoz. A látvány megdöbbentő volt: az egyik helyiségben apám, anyám, a másikban a nővérem és a bátyám feküdt vérbe fagyva.

Amikor a riporter azt kérdezi But- rusztól, hogy szeretne-e majd családot alapítani, így válaszol:

— Igen. A gyermekeimet erősnek, bátornak és Igaznak nevelem majd. Megtanítom őket arra, hógy saját erejükre, tudásukra támaszkodjanak.

kamÍödzsa - Kim Seng szerencsésnek is nevezhető: Kambodzsa azon kevés gyermekei közé tartozik, akik túlélték a Pol Pot- -rezslm népirtását. Sajnos, orvos apját és édesanyját Pol Pót katonái brutálisan meggyilkolták, s neki ezt a vérengzést végig kellett néznie. Nyolcéves volt akkor. Aztán egy gyermekosztagba került. Különös szerencsével sikerűit megszöknie az országból. Most legfontosabb feladatának a tanulást tartja. Mondja, ő nem hagyományos módon szeretne bosszút állni szülei gyilkosain, hanem úgy, hogy tanulással, becsületes munkával felépíteni az országot, ahol szabadon élhetnek gyermekek, felnőttek egyaránt. Kim ma sok társával együtt a Khao I Dang-i táborban él. Fokozatosan küldik őket családokhoz, új otthonukba. Sokan szeretnék megtalálni elveszett családjukat. Mások még mindig félnek, egy lépést sem mernek tenni a táboron kívül. Emlékezetükben még túlságosan elevenen élnek a borzalmak, s félnek, hogy a tábor biztonságos világán túl újra veszélyek leselkednek rájuk.

Nop Narlth családját szinte a szeme láttára félholtra verték, majd elhurcolták. Valószínűleg már sosem látja őket viszont.

— Szerencsére apámról őrzök egy fényképet — mondja. — Szegény, mennyire félt, hogy egyedül majd nem boldogulok. De én nem hagytam el magam, már csak azért sem, mert álmomban mindig megjelent és bátorított. Azt mondta, vigyáz rám, és arra biztatott, tanuljak, hogy bosszút állhassak érte.

— Tehát bosszút esküdtél?

— Igen.

— S mit értesz azon: „bosszú“?

— A bosszú számomra annyit jelent: megváltoztatni a rossz embert, hogy jobb legyen, mint tegnap volt.

Hogy ezt Nop és társai meg is tudják valósítani, békére, nyugodt élet- körülményekre van szükségük. Békére és élelemre: rengeteg felnőtt, józan ember munkájára, akik a harcterek pokla helyett a gyárak monoton világát választják. Felnőttekre, akik előteremtik a játékokat és a játék feltételeit: lövészárkok helyett játszótereket építenek, s esténként szép történeteket mesélnek kicsinyeiknek. Mert a világ jövője nem más. mint gyermekeink jövője, élete. Hogy az 6 holnapjuk milyen lesz, az teljes mértékben rajtunk múlik: sorsuk a kezünkben van! (Feld.: V, É l

ORÚK

érmékéi

HETED

Leonyid Brezsnyev, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke személyes üzenetet küldött Reagan amerikai elnöknek Izrael újabb kegyetlen bűntettével kapcsolatosan, amely Nyu- gat-Bejrútban olyan tömegmészárláshoz vezetett, amelyet a második világháború idején a hitleri nácik kegyetlenségeihez lehet hasonlítani.

Az üzenet aláhúzza; a libanoni vérfürdőért azokat is felelősség terheli, akik megakadályozhatták volna, de elmulasztottták Tel Avl- vot megakadályozni abban, amit tett. Az izraeli hadsereg által rendezett vérfürdőt nemcsak a palesztinok, hanem más népek sem fogják soha elfelejteni és megbocsátani — hangzik az üzenet.

Leonyid Brezsnyev határozottan állást foglal amellett, hogy vessenek véget annak a helyzetnek, amelyben az izraeli vezetők az ENSZ-szel szembeszegülve, rendszeresen és durván megsértik a világszervezet alapokmányának legfőbb elveit és az ENSZ határozatait, köztük a Biztonsági Tanács döntéseit. A szovjet államfő egyben felszólította az amerikai elnököt, hogy a Szovjetunióval közösen lépjen fel a Biztonsági Tanácsban Izrael megfékezéséért és a BT-ha- tározatok megtartásáért.

Leonyid Brezsnyev Jasszer Aratathoz, a Palesztinái Fel- szabadltásl Szervezet végrehajtó bizottságának elnökéhez intézett válaszlevelében az izraeli agresszorok által rendezett bejrúti vérfürdő kapcsán felháborodásáról és együttérzéséről biztosította a palesztin népet.

Hogy a bonni szociáldemokrata-szabaddemokrata koalició felbomlásával egy korszak zárult le (feltétlenül az NSZK politikai életében, de feltehetően szélesebb: nyugat-európai, európai, sőt talán világpolitikai értelemben is), ebben eléggé egyetértenek az első külföldi kommentárok. Nagyon eltérőek viszont a vélemények arról, hogy ezt a fordulatot miként kell értékelni. Nyilvánvaló, hogy azok az országok, kormányok és pártok, amelyek az eddigi koalícióra úgy tekintettek, mint az ,,új keleti politika“ kezdeményezőjére és letéteményesére, aggodalommal kísérik a fejleményeket, s nem tartják azt sem üdvösnek, hogy a viszonylag kis koalíciós partner, az FDP vezetőségének jobboldali csoportja döntse el, hogy Nyugat-Európa e nagy befolyású országa merre vegye az irányt. Akik így gondolkodnak, azok indokoltnak tartják azt a követelést Is, hogy ne a kulisszák mögött szülessen meg a döntés — Herbert Wehner szókimondó fogalmazásával: „összeesküvéssel“ —, hanem nyíltan, a választópolgárok részvételével. Egészen másképp reagálnak azok az erők, a- melyek a nemzetközi viszonyok romlására spekulálnak, és a koalíció széthullásában lehetőséget látnak arra, hogy az ENSZ-t — külsőleg és belsőleg — az amerikai elképzelésekhez igazítsák.

Svédországban a szociáldemokraták meggyőző fölénnyel megnyerték a parlamenti és községi választásokat. A polgári pártok hatéves kormányzása ezzel véget ért, a főként gazdasági gondok miatt nem könnyű helyzetben ismét a szociáldemokratákra vár az ország ügyeinek az irányítása.

A svéd hagyományoknak megfelelően ezúttal is a választópolgárok több mint 90 százaléka, osaknem hatmillió ember, járult az urnákhoz. A nagytőke teljes támogatását élvező konzervatívok — éppen a nyugat-európai fejlemények alapján — áttörésre számítottak.