Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-14 / 37. szám
m 7 4 kovács váratlanul halt meg. De mégsem a halála döbbentette meg az embereket, hanem az, hogg éppen a kováccsal valahogy nem fért össze a halál. Negyven évéhez képest még nagyon jóvágású ember. volt. • Bozontos üstökében ugyan ezüstös pókháló fénylett, szája sarkánál mély árok ült, tág orrlyukai mindig remegtek, de fekete szemében olyan tűz égett, hogy sok kislánynak forró lett a szíve a tekintetétől. Játszva lendítette a tűzböl a kalapács alá a súlyos főtengelyt, s úgy látszott, meg sem kottyan neki. A gyárban a következő esetet rríesélték aí .erejéről. Egyszer, amint kilépett a műhelyből, látja,, hogy az üzemi vágányon egy kocsitengely robog kétkeréken. 0 csak kapja a-tűzoltó. szerszámok közül a feszítővasat, a vasúti talpfa alá hajlítja a homokba, a másik végét meg a válSZERGEJ NYIKITYIN A KOVÁCS Iának feszíti., A tengely meggörbítette a vasat, mint egy . fűzfavesszőt, de a kovács kiegyenesítette a térdén, és újra visszaokasztotta a helyére ... Valami őserO áradt belőle. A nagyapja meg az apja is kovács volt, és kovács volt ő maga is. Es a nevük is ez volt: Kuznyecov. Most pedig elrobogtak a kováccsal az egészségügyiek, egi/ensapkájukon kokárda., s csak a por gomolyog sötét csóvaként utánuk. Ez .a vasárnap azzal kezdődött, hogy fát hoztak neki egy teherautóval. A sofőr az öklével megdöngette a kapufélfát. és bekiáltott: „Hé, gazduram, mutasd meg, hová szórjam!“ '— és vidáman fütyörészve várakozott. Míg a kpvács álmosan próbált béletalálni lábával a nadrágszárba. Mása, á lánya pongyölát kapott magára, és mezítlábasán kifutott a tornácra. — Hű! — mondta a sofőr. — .{Mert nagy széltoló volt őkelmelj — Hű! A napra'lehet nézni, de magára nem, a szem is helejájdul. Ekkor jött ki a kovács. — A napba csak a saspk' tudnak nézni — mondta MiUa. És behúzva lábujjait, az udvaron át a fészerhez ment a karcsú, könnyed, hosszú lábú lány. . \ .A sofőr jól a szemébe húzta zsírfoltos svájci sapkáját. beült a fütkébe, és a teherautóval a fészerhez farolt. Közben a kovácsra kacsintott. — Szóval, hátrálunk, bátyám, az egész vonalon! — Mér, hát te .mit gondoltál?. — dörmögte elégedetten a kovács. A fa hangos dübörgéssel szóródott le az önkiürítőből, nun funedv illata terjengett a levegőben, savanykás, mint a boré, Nagy kék Jegjyek leptek be azonnal a padlaíot. gi.'sak, ti meg kidöntöttetek egy egész erdőt? — Ju csóaálta .fejét, a kovács. . ^ " A sofőr megint .huncutkodott: , — Tudja, bátyárn, aiért, hogy az erkölcsök el ne romoljanak.. — Hogy értsem ezt? — Hát szóval, hogy a fiatalság ne bujdokoljon any- nyit az erdőben. — Ne járjon annyit a szád! — A kovács dühös lett. —r Ogy .látszik,-.teneked-is'mindig csak ez az egy van az eszedben, te fecsegő. Mikor a koCsí kigördült', a kovács bezárta a kaput, és végigment az összevissza taposott, poros kis udvaron. Az új átcában, ahol lakott, csupa kis családi ház ■ állt. Finn házikóknak nevezték itt őket. Az utca a város szélén épült'. A kiszáradt patak árkán, s a gerendákból összeácsolt hídon túl már kezdődtek a kolhoz- mezők, a' domboldalon melegházak üvegei csillogtak, s mint egy fésű fogat, egy kis fenyőerdő meredezett. Oly jó falusias volt It.t, csend, tiszta égbolt, szabad térség, még ha kopár is, mint ahogy építkezés után, úf helyen mindig lenni szokott. ' ■ — Fákat kell -majd ültetni — mondta a kovács. — Mindenesetre, hogy legyen alma, meggy meg kökény ... Mása ezalatt ürömszárat szaggatott seprűnek a kerítésnél. — Ébreszd csak fel Vaszllljt — mondta neki a kovács. — Vaszllij elment horgászni, apa — felelte Mása. — Ej, az ördög vigye el! Hisz megmondták neki, hogy ma hozzák a fát. — A kovács belerúgott egy guruló kőbe. — Azonnal fel kéne fűrészelni és berakni, akkor a nyáron kopogósra szárad. — Jól van, apa — mondta Mása —, hagyd már abba... Vaszilij utolsó nyarát töltötte otthon a katonaság előtt, és mindent ráhagytak — hadd mulassa ki magát kedvére a legény. — Mert ti mindent elnéztek neki!... — dohogott a kovács. Nagy kosárral a karján a felesége lépett ki a tornácra. — Mit hadakozol itt? — kérdezte kedveskedve. — Gyere inkább velem. Es azon a reggelen, mint más vasárnapokon, a kovács elment a feleségével a piacra. f 'orró volt a levegő. Lassan és sokára tisztult ki az augusztusi reggel, a lila színű ködben borúsnak, nyirkosnak tűnt az idő, de aiíán felszállt a kőd. Izzó hőség és szárazság tört a városra, a topolyafák száradó leveleinek és a piactérnek az illatával terhesen. » Amíg az asszony bevásárolt, a kovács szokása szerint megivott egy korsó sört a falatozóban: Itt mindig sok ismerőssel találkozott, munkásokkal a gyárból. Egy bajuszos, mozgékony embernek, aki éppen abban mesterkedett, hagy soron kívül a pulthoz jusson, a vállára csapott, és azt kérdezte tőle: — No, Iván Vlaszics, hát te hogif éldegélsz mostanában? • ' Mire az hamiskásan rákacsintott, és azt felelte: — Nem hívnak engem már Iván Vlaszlcsnak, hanem csak Hatna Vlaszlcsnak. Mióta nyugdíjba mentem, egyebet se hallok otthon: „Bevásárolhatna, Vlaszics"; „Behozhatna egy kis fát, Vlaszics“; „Tüzet rakhatna...“ — De azt, hogy „ihatna“ egy korsócskával, azt ugye nem mondják? — kérdezte általános derültség közepette a kovács. A piacról hazavitte a nehéz kosarat, a felesége a má sík oldalán ment. és a karjába kapaszkodott. A házukló! nem messze qőnösen köszöntötte őket a „kőszén!“, ljuszkn Nnhojkova — egy mozdulatlan, hófehér arcú. -telt, s~öt-p szépség. ■ l.jvszka el nem mosolyodon volna, hogy or-mi m^gővfa a ráncoktól, és ezért „köszentnek" csúfolták az utcában. — No, nézd csak! — mondta a kovács félesége. Majd kiesik a szemed, úgy bámulsz utána. — Jól van, mama! — mosolyodott el a kovács, Szabad kezével átkarolva felesége vállát. — Nekem olyan asz- szony kell, amilyen te vagy, eleven, akin zizeg a ruha, mikor futkos a lakásban. Es mivel tudta, hogy mindezt nem pusztán vlgasztfl-: lásképpen, hanem őszintén mondja, az asszony, ez a formás, erős és ügyes teremtés egészen kivirágzott a darabos gyöngédségtől. Otthon, amíg a reggelire vártak, hancú,rozott egy keveset a kisebbik fiával, akinek a manapság ritka Ákszjon nevet adták.. — Es te láttad? — kérdezte a fiúcska. — Hát persze! A doktor lenyisszantotta egy fényes kiskéssel, és beledobta a tálba, aztán meg elásták a kórház udvarán, a szemétgödör mellett. — Brrr... — mondta a kisfiú. m z apja gyornrán ült, és óvatosan tartotta annak MM nagy, barna kezét, amelyen kidagadtak az erek, és a bőr repedéseiben kimoshatátlan piszok rejtőzött. A kisfiút már régen foglalkoztatta ez a história apja kezével, amely először megsebesült a háborúban, aztán sokáig kezelték a kórházban, végül mégis levágták az egyik ujját. — Es ugyanolyan volt, mint ez a másik? — Pontosan ugyanolyan. — Nem sajnálod? — Már hogyne sajnálnám! — Es miért nem nő helyette másik? Miért nő ki a jog, az ujj az meg nem? — Hát azt már nem tudom. Keskeny fűszigeten feküdtek, a kerítés mellett, amely alól fehér szagos üröm bújt elő, de ők mindketten hozzászoktak a szagához, sőt szerették is. Benne volt a száraz nyár fülledtsége, tücsökciripelés, a délutáni álom. és nem lett volna nélküle nyár a nyár. Sőt, számukra valami ünnep is volt ebben a szagban, mivel a ház asz- szonya — a feleség, az anya — minden vasárnap friss ürömvenyigével söpörte fel a befröcskölt padlót, s csak aztán ült ie az egész család az asztalhoz, óriási káposztás kalácsot ettek, és a kovács Ilyenkor engedélyezett magának hozzá egy, sőt olykor még két pohárka vodkát is. — Most pedig Akszjon Fjodorovlcs, tudakold meg, hogy állnak anyádnál az ügyek — mondta a kovács, és felemelte a fiát, hogy letegye magáról, de hirtelen felnyögött, felült, és csodálkozva nézett körül. — Huh, az a régi karcolás de megsajdultl — mondta. Aztán feltápászkodott, kezét mellére szorítva a ház felé Indult, de a tornácon megá''c megvárta Akszjukát. és a konyhába együtt léptek • A kovács eltorzult arccal men. befelé. ■ — Az a régi karcolás sajog bennem — mondta újra. A hálószobában lefeküdt a szőnyegre, a földre, ahol mindig szeretett feküdni a hűvös, tágas szobában. — Nyissatok ablakot... M 'ása az ablakhoz rohant, széttárta a szorosan becsukott ablakszárnyakat, s forró, száraz, föld- és fenyőszagú levegő áramlott a szobába, felkapva a kisasztalkáról Akszjutka cukorkáspapírjalt. Sárgán, pirosán, kéken keringtek, imbolyogtak, szálldostak a levegőben, és lehullottak a kovács arcára. Az pedig feküdt, nyitott szemmel, és a szemhéja se rebbent meg . . .■ Reggel tíz óra körül történhetett. A nap folyamán sok ember fordult rneg a városszéli házban. Es mindenki, aki ezen a reggelen látta a kovácsot, most zavartan, értetlenül emlékezett vissza rá. Az emberek töviről hegyire elmesélték újra meg újra egymásnak minden lépését, minden szavát: hogy hozták a fát, hogy ott volt még most a piacon, hogy Iván Vlasziccsal tréfálkozott, s hogy még az imént hancúrozott Akszjutká- val. Az alacsony kerítés mellett, szomorú borjúszemelt a szomszédék poros udvarára meresztve, értetlenül állt Ljusza Nabojkova, a „kőszent“. Iván Vlaszics, amint nyalta a bajuszáról lecsurgó köny- nyéket, azt mondta: — Bizonyosan engem, az öreget célzott meg, csak elvétette az az átkozott... A széltoló sofőrnek sikerült zsíros svájci sapkáját átcserélni ünneplő sapkájára. Gyászos arccal jelentette ki: — Vendégek vagyunk valamennyien itt a földön. Lehetett vagy tizenkilenc éves. Az asszony. Mása meg Akszjutka nem szóltak semmit. Csak zokogtak, mind a hárman. Este, a horgászásból hazatérve értesült Vaszilij az apja haláláról. Egyetlen csapással tárta ki az ajtót, és kirohant a házból. Sokáig bolyongott a mezőn, üvöltő zokogása átszűrődOtt a fogai között. Sötétség és csend uralkodott a mezőn;. Sem a csillagok fénye, sem a Tejút sugárzása nem érte el a földet, mint máskor augusztusban, és csak a távolban, ahol az országút húzódott, Imbolyogtak az autólámpák fényoszlopai a fekete levegőben. Vaszilij lába alatt szárazon zizegett a tarló. Egy mély barázdába lépett, megbotlott, elesett. Felkelt, és megindult újra, de most meg a krumpliföld gldres-gödrös talaján akadt minduntalan krumpliszárakba a lába. Az erdő mellett tért magához. A kis fenyőerdő, a nap folyamán az ágak között megrekedt, forró, fullasztó hőséget lehelt rá: az erdőszélt érdes fű sziszegve teke- rődzött a csizmája köré. Feje felett zajtalan árnyként, hang és szárnycsapás nélkül repkedett egy kis fülesbagoly. — Hogy kerültem én ide? — gondolta Vaszilij. — ökörnyál tapadt az arcomra. Itt meg egy fatönk mere- dezik... Akár a mesében... Ha a sima tökébe bele- szürja az ember a bicskáját, és elmormolja közben a varázsigét, aztán átbukfencezik rajta, farkassá változik. Ha már kifutkosta magát, a másik oldalról kell vissza- bukfenceznl. Csak a bicskát el ne vigye valaki,- mert akkor örökre farkas marad ...“ £ eült a fűbe, ráborult a forró fatönkre, és felzoko gott. Es aztán: reggel a kórboncnok, amikor befejez te dolgát, kiment a folyosóra, hogy rágyújtson. Magas szikár, mogorva tekintetű, hallgatag öregember volt, s mindig mély hangon köhécselt. Tudott mindent a halál ról. Az 6 foglalkozása letépte róla a misztikus fátyolt A kovácsról is tudott mindent, s most, mélyre szíva a füstöt, kinézett az ablakon, és arra gondolt: „Hát befejezte aljas küldetését a fasiszták golyója ...“ A költő szavat tolakodtak emlékezetébe — nevére már nem emlékezett: Nem az aggkortől halunk meg Régi sebektől pusztulunk ... Es amikor saját házi szabályait megszegve a második cigarettára gyújtott, keze könnyen megremegett. Iiénárt Éva fordítása Turcsan László: „Ikarosz“ Variáciá (tusrajz) E három verset három szlovák költő írta, de közülük csak egy hazai, a másik kettő magyarországi, illetve jugoszláviai. Vagyis: több hangon szól a szlovák költészet is, és ha az idő ütőerén akarjuk tartani az Ujjúnkat, nemcsak befelé, kifelé is kell figyelnünk. Ez egyúttal öröm is, hiszen mint a versekből kitűnik, a határon túliak még r/z olyan jelentős és izgalmas költővel, mint Lubomír Feldek egyenrangúan tudnak szólni. ALEXANDER KORfdOS Mikor? Mikor töri fel a madárka a sors kemény héjából mikor nyitja meg csőrét a lélek izzó kemencéjében dús tollazattal benőve? mikor mikor is kopogtatja meg a Vénusz ablakát mint egy viharedzett sas? avagy örökre bennem marad megdermedve?! JÁN LABÄTH Sorsok Sajnálatra méltó mint kivert ablakokkal a ház Fölösleges Mint a drótjaitól megfosztott telefonpózna Gyászos akárcsak annak a vasútállomásnak a peronja amely előtt fölszedték a síneket Kifejezéstelen tekintettel néz a múlt visszahozhatatlanságába Néz és vár A saját vonatára Süketülő fülében még szól a kakukk Tenyerén a határozatlanság aprócska köve növekszik méreteket öli Mint a jóvátehetetlen árulás Enyhét nem talált a nyárfák vallomásában és a hamvadó álmokban sem állt sugárzó remegéssel a várakozás mezsgyéin és remegett attól ami elodázhatatlan és bekövetkeztk a letarolt mező kifejezéstelen kifejezéstelen kifejezésével Az arcán Csak érezte érteni nem értette Az időtlen idő huzatát 3 Még mindig csak az volt a benyomása hogy a ház küszöbén áll és mereven bámulja a felhők közt pírban az est mutatóujjára szúrt napot amellyel távozott egyben a december és vele az év maradéka is és mindez ódáiéit amire annyira vágyott- Amiről le kellett hogy mondjon ha nem akarta hogy elkár- hozzon Mélyen nyakig behavazva guggoltak a fák, ha a fáknak van egyáltalán nyaka és ott lenn a szemhatár alján fénylett a folyó vizszíne Már sehogy sem jutott az eszébe a neve. LUBOMiR FELDEK (Szerelem a mezon) Legalább addig alád terítem ezt a rétet, amíg lapockádból ki nem nő egy-egy szárny. Táncol a nyuszika a dombon s labdázva dobálja füléről fülére az esthajnal csillagát. Fejednél tördel egy letört virág és könyörög, hogy utoljára legalább hozzád szagolhasson. A fák már nem késlelkednek, elvetik színes árnyékukat. Sőt, nagy zöld erdők futnak irigykedve a láthatár feletti Egy ideig még ketten vagyunk, de azután hirtelen egymásba veszünk és a réten át már csak egy kentaur vágtat! Félig paripa — félig nő vágtat itt mosti Félig férfi — félig hal vergődik itt már! Félig férfi — félig nő fekszik itt félájultan és alájuk terítve alul föld — fölül csillag-rét. . .. .Es aztán már megint mind a kettőnknek megvan a salát két lába és a te szíved sem vergődik már a testemben ... ■ Németh István fnrdftá'.Tl
