Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-16 / 7. szám
< ix „BUTA VOLTAM“ A kárhág folyosftja mórt kihalt. rscndes. _____________________ ; — Hosy micsoda «»ifiléV vb- naki - - mondja a kdzäpkorft Bd- vérke. miközben a félhomályo» fol)'nsőn a hármas azánUl szoba felé kisér. Bizonyára, ha kérdez- néni, még folytatná véleményét kis betegük ügyében, de ag esetnek niár annyiféle változatát hallottam, hogy nem vagyok egy fljahbra kívánegi. ______________ — Ne férass/a ki télságosan — Iftgyzi meg már az ajtőban, majd bemutat a szobában egyedfll fekvő fekete hajé, vékony, aipadt arcfl, de azért még így is cainot. megnyerő tekintetű lánynak. ban megsérültem. Kiültem hát a pálya szélére, és néztem a Játékot, de közben-közben minduntalan megakadt a szemem egy tőlem nem messze ülő lányon: mintha csak tükörbe néznek, jutott e- szembe, mikor ránéztem. Hamar észrevett ő Is, s odajött hozzám. Előbb csak nézett, megfogta a hajamat, a vállamat, a karomat, körbejárt, nem szólt egy szót se, csak nézett és nézett. Aztán fölrántotta hátamon a mezt, s a lapockám alatt meglátta az anyajegyet. Ekkor magához ölelt, csókolgatott, a váltamra borult és sírni kezdett. Akkor még nem értettem semmit, az égvilágon semmit. Később felfedte az igazságot: az ikertestvérem. A hátam mögött nyikordul az ajtó, a nővérke lép be rajta. — Beszélgessenek csak! — mondja, majd óvatosan becsukja. — Az Ikertestvérem tudott árban élő, jól szituált, köztiszteletben álló szülök pedig kétségbeesetten keresték „lányukat“. Amikor megtalálták, első kérdésük az volt: „Miért?“ — Miért, miért? Akkor már annyira gyűlöltem őket, hogy válaszolni sem voltam hajlandó, nem tudtam a szemükbe nézni. Végül is, hogy könnyítsék a feszült helyzeten, kiböktem: mert hazudtatok, nem mondtátok meg, hogy nem vagyok Igazi gyereketek, hogy nem ti vagytok az igazi szüleim! Látom rajta, hogy szinte újra átéli a helyzetet, hiszen szinte lángol a fekete szempár. Próbálom csltítanl, nyugtatni, mert az Ilyen izgalmaknak valóban nem szabad alávetnie legyengült szervezetét. Míg. összeszedi magát, én hangosan gondolkodva folytatom az eseményeket: tacslkkeket nyomott el a karján... Látod — mutatja a karját, melyen nyolc égési sebhelyet látok —, így csináltuk. Az utolsó kettő már nem is fájt annyira. — És miért lett vége? — Megtudták a dolgot a nevelőszülőim, s utánam jöttek, hazavittek. Most már nem kényeztettek, mint korábban, már nem a- karták szép szóval megoldani az életemet, hanem felpofoztak, közben pedig nyomták a dumát: hogy „ezt érdemeltük ml?“, meg hogy „ha tudtuk volna, ott hagyunk a cigánytanyán“, s effélékkel ijesztgettek. Bevallom, egy pillanatig Igazat Is adtam nekik, de aztán eszembe jutott a hazugságuk, e- szembe jutottak a srácok, s egyszerre nemcsak ők, a kapcsolatok, hanem az orvosságok, a kábult állapot Is hiányozni kezdett. Magamhoz szedtem minden gyógyszert, és egyiket a másik után lenyeltem. Arra nem Is gondoltam, hogy túladagolhatom, hogy ebből öngyilkosság lehet, csak nagyon kellemes állapot elérését szerettem volna. Arra még emlékszem, hogy egy korty italt is nyeltem az üvegből, majd ... — Akkor csak heazélgessenek —- mondja végül, és magunkra hagy _________________ Hlrtelenében nem Is tudom, tool kezdjem. Talán meséljem el neki a róla keringő változatok egyikét? Vagy kérdezzem meg, hogy érzi magát? Netán mondjak valami vidámat, amitől jobb kedvre derülhetne? — A főorvos úr nem ‘ mondta, hogy meddig tartanak még Itt? — töri meg a csendet, tágra nyitva nagy fekete szemét. — Miért, már mehetnéked van? — kérdezek vissza, s hirtelen az ablakra tekintek: rács van rajta, nem szökhet meg, s ezt bizonyára már ő is észrevette. — Talán azt hiszed, hogy öröm Itt lenni? Egy frászt. Állandóan faggatnak, babusgatnak, egyszerre mindenki velem törődik, egyszerre mindenki jő hozzám. Remélem, te nem jöttél tesztekkel, mint a pszichiáter, aki majdnem megőrjített a sokféle rajzával, ábrájával, kérdésével. Annyi koponya futkározlk Itt körülöttem, mégsem látják, hogy nekem nincs semmi bajom: épelméjű, egészséges vagyok, csak ... A bátran, magabiztosan kiejtett szavak, mondatok után egyszerre elbátortalanodik, elcsuklik a hangja. Lehunyja a szemét, hátrahajol párnájára: — ... csak hazudtak nekem, becsaptak, rászedtek. Becsaptak, és én nem tudtam egykönnyen lenyelni a hazugságot. Ez minden. Lényegében valóban ez minden: tömören fogalmazva. Ám a teljes képhez, amíg eljutott az öngyilkossági kísérletig még sok-sok részlet tartozik. Minden azzal kezdődött, hogy Anna tizenhat évvel ezelőtt egy cigányputriban megszületett. Alig volt kéthetes, amikor a járási kórházba került, majd „ottfelejtették“, így vette őt gondjaiba az állam. Szerencséjére — vagy szerencsétlenségére?, ezt ma már nehéz lenne megmondani — hamar új szülőkre talált, egy fiatal házaspárra. Nem lévén gyermekük, örökbe 'fogadták Annát. Megvolt mindene, amit szeme-szá- ja megkívánt, a tanulás Is jól ment neki, s tisztelte, szerette szüleit, akikről nem tudta, nem is sejtette, hogy nem vér szerinti szülők. — Hogyan jöttél rá, hogy nem ők az Igaziak? — kérdezem Annát. — A véletlen segített az Igazság megismeréséhez. Tavaly a tanév elején a röplabdacsapattal kerületi versenyen voltunk, jól ment a játék, de egy óvatlan pillanatról, hogy neki él valahol egy testvére, de hát a részeges anyjától — jobban mondva anyánktól — nem sok részletet tudhatott meg, sőt, gyakran, ha kérdezősködött, azt a feleletet kapta, hogy én ,a szülés után meghaltam. Annát tehát egyszerre két megrázó hír érte: anyja, a szülőanyja részeges, eldobta őt magától, s az édesanyja, akit mindig édesanyának szólított, nem az édesanyja, nem az Igazi anyja. A harmadik hírnek, az örvendetesnek, hogy van egy nővére, nem is tudott ö- rülni igazán. Már a csapat győzelmének sem tudott örülni, hazamenni se volt kedve. A nővéréhez se mehetett, hiszen ő diákotthonban lakott. Hová menjen hát, hová? — Volt egy osztálytársam, eljárt egy társaságba, egymásközt csöveseknek hívtuk őket. Így a versenyről nem haza, hanem hozzá mentem, és megkértem, szerezzen a barátai révén valami átmeneti kéglit, ahol egy ideig meghúzhatom magam. Az volt az e- gészben a legjobb, hogy nem kérdezett semmit, hogy nem lelkizett: csak segített. Segített? Lehet, a pillanatnyi lelki válság elviselésében Igen, ellenben az a bizonyos „segítség“ újabb lökés volt a már-már végzetes katasztrófához. Ugyanis a csöves barátok valóban elbújtatták őt egy lakótelepi ház egyik pincehelyiségében. A kis városká— A szülők erre belátták hibájukat, s hogy enyhítsenek a helyzeten, hogy elkerüljék a botrányt, hogy jó szülők módjára gondoskodjanak jövődről, elhelyeztek egy távoli, de ugyanolyan középiskolában, ahol tiszta lappal indulhatsz, ahol senkinek se kell tudnia múltadról. — Igen ám, csak ők azzal nem számoltak, hogy én már más ember vagyok, hogy az egész életem megváltozott. S ott voltak a csöves barátaim is. Miután csalódtam a felnőttekben, teljesen megrendült bennük a hitem, megutáltam őket, az új barátaimat pedig megszerettem, közvetlen, őszinte kapcsolat alakult ki közöttünk, Hiányoztak. Az új Iskolából azonnal írtam nekik levelet: jöjjenek utánam. Hárman eljöttek, és csakhamar megtalálták a kapcsolatot e másik kisváros hasonló fiataljaival, akiknek jó kis kéglijük volt egy bérház pincéjében. Remek bulikat lehetett ott csapni, s az volt az egészben a legjobb, hogy mi, a ml kis társaságunk testben-lélek- ben egymáséi voltunk. Nem választottak el bennünket semmiféle Illemszabályok, gátlások: azt csináltuk, ami jólesett. De hát ennek Is hamar vége lett. Elhallgat. Elmélázik, szinte a semmibe mered: — Talán jobb Is. Ugyanis jött egy új srác, aki egy új szokásnak hódolt: orvosságokkal kábította magát meg bennünket is, cigaret... majd az apja, nevelőapja talált rá, szerencséjére még Időben. Orvosai alapos gyomormosással megmentették az életét. — S mi lesz ezután? — kérdezem, mintha hinném, hogy Anna erre biztos választ tud adni. — Hogy mi lesz ...? Két dolgot biztosan tudok: se a nevelőszü- leimhez, se a srácokhoz nem megyek vissza. Apámékhoz azért nem, mert az ő hazugságuk zökkentett ki a mindennapi életből; a srácokhoz meg azért nem, mert mindenféle hülye orvossággal nem akarom teljesen kikészíteni magamat. Élni szeretnék, élni. Tizenhét éves leszek, és már tudom, ml az újjászületni. Sokszor, itt az á- gyon fekve mindent olyan szépen tisztán látok; máskor meg minden annyira bonyolult, homályos. Azt már tudom, mit nem fogok csinálni, és azt Is, hogy élni akarok, jő lenne befejezni az Iskolát, jó lenne valahol, valami teljesen Ismeretlen helyen új életet kezdeni, jó lenne mindent elölről kezdeni. Talán most már okosabb lennék! Talán. Elbúcsúzok. Mondanék Annának valami szépet, okosat biztatót, de egyetlen épkézláb mondat sem jut az eszembe. Már az ajtóban vagyok, amikor pld mosoly kíséretében int, és azt mondja: — Buta voltam, s erre csak Itt jöttem rá. Z.J. Losonc [LuCenecj. Hideg este, könyvesbolt a főúton. Néhány perccel zárás (18.00 j előtt barátaimmal bemegyünk az üzletbe. Mln- . den fel arra mutat, hogy a j személyzet útra kész — ha- : za. Nem tehetek róla, de én ' Ilyenkor már nem szeretek 1 vásárolni. Kinézik az embert i az üzletből, az elárusttónők ; minden mozdulatukkal tudtára adják, hogy a jenébé kívánják. Meg aztán az ilyen gyors vásárlásoknak általában nem kívánatos következményei is vannak. A vevő, látva a már felöltözött elárusítókat, sebtében — anélkül, hogy tüzetesebben megnézné, megveszi azt, ami épp a keze ügyébe kerül, és csak otthon derül ki, hogy a záróra előtt vásárolt cipő egyike néhány centiméterrel hosszabb a másiknál, vagy hogy a teasüteményes doboz félig üres. Mondom, nem szeretek Ilyen Időben vásárolni, de bementem a könyvesboltba, mert barátaimat épp abban a pillanatban kerítette hatalmába a betűk utáni éhség. Láttuk az üzlet személyzetének a fűtőtest mellé kikészített lábbellfét, zoknifát, családjuk aznapi vacsoráját vagy reggelijét a szatyrokban — ha rajtam múlik, azonnal megfutamodom. Hát lehet ttt nyugodtan könyvet választani? Egy könyvesboltba azért ne másfél percre térjen be az ember.., — Nem is másfél percre megyünk, hiszen még csak 17.53 az Időt — válaszolta a műszakiak pontosságával az egyik barátom. Kedvem lett volna elsom- fordálnl, de már nem lehetett. — Segíthetek valamiben? Van Végh Antalunk, néhány új könyvünk a rare sorozatból. Vagy inkább egy Szabó Magdát parancsol? A hölgy, mert még ma is sértésnek tartanám elárusí-. tónak nevezni őt, mellém szegődött, és már-már úgy látszott, hogy néhány perccel a záróra előtt Is a legnagyobb gondja az, hogy rábeszélje a vevőt a vásárlásra, méghozzá nem is a- kármilyen szerzők műveinek megvásárlására. Kínálatának sokrétűsége — ha nem ez, akkor amaz —, kedvessége rendkívüli tapintatról, a vevő lelkivilágának ismeretéről tanúskodott. Vajon hol tanulta mindezt ez a 45 év körüli asszony? A barátom motyogott valami elnézésfélét, mire a hölgy: — Nem tesz semmit, majd hazamegyünk a következő autóbusszal, válogassanak csak nyugodtan ... Bs válogattunk is vég nélkül: már-már azt vártam, hogy barátaim annyira belemelegednek, hogy még a fotelba is beleülnek. Levettem a polcról két könyvet, kifizettem, és az órámra mutogatva sürgettem az egyszeriben könyvszakértőkké vedlett két társamat. — Tegnapelőtt olvastam a Jennifer Jonstont, egy szuszra. Helyenként nem egészen világos a történet, ezzel számoljon... Rájövök, hogy az egyik általam megvásárolt könyvecskéről van szó, de nincs rá idő, hogy végiggondol ■ jam kettőnk közül ki siet jobban. Mindenképpen nagyon jólesett váltani néhány mondatot a szimpatikus elárusítónővel. Közben barátaim is kifizették a kiválasztott könyveket, és mehettünk. Könyvesbolti ismerősünk nem is sejti, milyen fontos szerepet játszott három ember aznapi jó közérzetének kialakításában. Nem sejti, hiszen csupán azt tette, amit a hivatásából kifolyólag tennie kellett — de aminek nagyon sok üzletben az ember a nyomát sem látja: kínálta az árut, szakértelemmel, tapintattal és kedvvel. Zácsek Erzsébet
