Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-02 / 5. szám

4 IM Elátkozott család a miénk, százszor­ta elátkozott. Mert ötünk közül mind­annyian csak hajszoltuk a boldogságot, a szerencsénket, a Jobb sorsunkat, de a boldogság egy lépéssel mindig előt­tünk haladt. Sokszor tűnt úgy, hogy no, most elérjük, és mégsem sikerült. És most, anyám halála után már tu­dom, hogy nekünk a boldogság csak vágyálom maradt. Talán ö egyedül már boldog, ha az ilyen szerencsétlen te­remtés a sírjában is lehet egyátalán boldog. Tudja, a temetéskor összejött a már régen szétszéledt család: az anyám­tól régen külön élő kelekótya apám, a minket hamar elhagyott nővérem és bátyám, meg én, a szerencsétlen legkl- sebblk. Összejöttünk és sírtunk. És ha kegyetlen is, kimondom: nem is meg­boldogult anyámat sirattuk, hanem a magunk szerencsétlensége fölött hul­lattuk a könnyeket. Mert elmeséltük egymásnak életünk folyását, s abban nem volt egy csepp vidámság sem. Az apám Apám régen talán nagyon jő ember lehetett. Érzem, néha egy-egy pillantá­sában rengeteg jóság, gyöngédség hal­mozódik föl, ami szinte villámként csap bele az emberbe' nem is tudok vele mit kezdeni. Nem, mert amint rám né­zett, hirtelen eszembe jutott minden gyermekkori emlékem: vacsorához ké­szülődünk, kirakva az asztalra a tá­nyérok, a sült krumpli, hozzá aludtej meg kenyér, anyám már pucolja is ne­künk a krumplit, amikor nagy része­gen betoppan apánk, anyámat félrelö- | ki az asztaltól, a bátyámat ledönti a székről, a nővéremnek a hajét cibálja, majd lesöpör mindent az asztalról, a földön darabokra tapos tányért, ételt, s őrült erővel üvölti: „Adj enni meg Innil“. Anyám sír, engem takargat, a legkisebbiket, hogy csak ne bántson, a bátyám már kisurrant az ajtón, le­ment a kert végébe, a szalmakazal odú­jában húzta meg magát, nővérem a falhoz lapul ... S apám üvölt, anyám ! jajgat, zokog, sírunk ml is, ordítunk, remegünk. Anyám bedug az ágyba, a- ludnl nem tudok, mert hallom az ordi- bálást, a pofonokat, az ütlegeléseket... ‘Apám — ilyen átdorbézolt éjszaka u- tán — másnap mindig józanul jött ha­za. Benyitott, köszönt, mi is köszön- j töttük, de anyám néma maradt, hátat fordított neki. Apám Ilyenkor csak le­ült a sarokba, térdére tette mindkét könyökét, tenyerébe temette arcát, s ült órák hosszat. Anyám közben elmond­ta őt mindennek — nem hozzá beszélt, inkább nekünk vagy magának, de min- ! den szavát neki címezte —, kisírta ma- ' gát újra, szidta apámnak minden ősét, ' s élete legnagyobb tévedésének nevez­te, hogy hozzáment. Apám nagy néha fölnézett, de. csak egy-egy másodperc- i re, talán mondani Is akart valamint, de i egyszer se nyitotta szólásra a száját: ' hallgatott. Ha lökött neki anyám vala- { milyen ételt, evett, ha nem, megvárta, míg mindannyian lefekszünk, s csak utána ment aludni. Néhány napig, hé- ' tlg így zajlott nálunk az élet, aztán kö- j vetkezett újra az Italozás, a törés-zúzás, ^ verekedés, ordítozás... Nem emlék- j szem, hogy anyámmal akár egyetlen- ! egyszer is tisztességes hangon szót vál- ! tottak volna, beszélgettek volna. Ök ta- i Ián egész életükben csak haragudtak, | csak gyűlölték, utálták egymást. Aztán egy részeg este után apám elment, és ; se másnap, se harmadnap nem jött ha- i za. Hétéves voltam akkor, ősz volt, épp í második osztályba kezdtem járni. El- i ment, s a neve többé nem hangzott el | a házban. Mi gyerekek se kérdeztük, | hol van apánk. Anyánk se emlegette öt. Csak hallgattunk. Minden este csak ültünk és hallgattunk, meg rettegtünk. Rettegve ültünk minden este a vacso- | rához, kapkodva, sietve ettünk, titok­ban az ajtót lestük, s talán még fohász- : kodtunk is magunkban: csak most ne jöjjön, még ne jöjjön... Évek múltán is így ettünk minden áldott este: seb- 1 tében, rettegve. ' Én már középiskolába jártam, amikor j először hallottam újra apámról. Leve­let írt, megírta a pontos címét, meg hogy hív minket magához, azt Is írta, i hogy meglátogatna minket, jönne öröm­mel, csak anyám tudassa vele, jöhet-e. Anyám nem válaszolt neki. És több le­velet nem küldött. Most, a temetéskor, megtudtam, hogy az ország másik vé­gében él, inni nem Iszik, csak a bűntu­dat, a múlt emészti őt jobban, mint egykor az alkohol. Munkásszálláson él, építkezésén dolgozik, és magányos, ret­tentően magányos. Tudom, éreztem, hogy á történtek ellenére is várta, hív­ja őt valamelyik gyermeke magához, a házába, de mondani nem merte ... Jobb is, nem kellett nemet mondani, bár... Az anyám Szegény asszony — áldozat volt. Mint később megtudtam, két darabka földet adott össze az apja, a nagyapám, s ő, anyám ehhez csak eszköznek volt jó. Megtudtam, hogy mást szeretett, hogy j apámat látni se kívánta, hogy a lako­dalmuk napján is sírt, szótlan volt, szomorkodott. S többé ő már nem is nevetett. Mosolyt sosem láttam az ar­cán. Hozzánk, hozzám jó volt. Sosem bán­tott, nem vert meg, igaz, nem is babus­gatott bennünket, a simogatást, a ked­vességet nagyon szűk marokkal mérte, ha mérte egyátalán. Nem játszót! ve­lünk, nem beszélgetett velünk, épp csak reggelente kiadta az utasításait, és egész nap hallgatott. Esténként, főleg telente nálunk olyan nagy volt a csönd, j hogy a falióra ketyegése szinte sértette a fülünket. Mikor már nagyobb lettem, láttam, hogy egy férfi kerülgeti anyámat, hogy el-elmegy a házunk előtt, lelassítja a lépteit, beles az udvarra, üzen anyám­nak, de anyám feltehetőleg figyelembe se vette őt, mert minden maradt a ré­giben. Vagyis, mégsem maradt a régi­ben, mert anyám csak aszalódott, sová- nyodott, zsugorodott... És sokszor el- ; borzadtam, amikor ránéztem, és gon- j dolkodnl kezdtem sorsa fölött: meg- j szült három gyereket, tisztességesen felnevelt bennünket, de Igazán sosem szeretett. Igazán sosem élt. Igazából ta­lán nem is létezett... Csak befelé for­dult, mélyen önmagába, rágódott vala­min, az emiékek, a gondolatok, a kín átjárta, marta a testét, mint a szú a fát... Majd ez a létező meg nem is élet széthull darabokra: kútba ugrott, talán nem tiszta elmével, talán nagyon is tiszta pillanatában... Fölöltözött, fölvette a legszebb ruháját, szép fe­kete kendőt kötött a fejére s beugrott a kútba — éjnek idején. Nem sírok, nem is sírtam: nem tudok sírni. De valami itt, belül, itt, nagyon fáj. A nyomorúság ez talán, mlndany- nylunk nyomorúsága fáj itt belül, hi­szen jobb sors nekünk, gyermekeknek se jutott: boldogtalanságot örököltünk. A nővérem Szép lány volt, és szép még mindig, hiszen csak harmincéves. Volt annyira szép, hogy szépségével szerencsét csi­náljon. Szerencsét és boldog jövőt, de egyiket se tudta összehozni. Aprópénz­re váltotta a szépségét, adott minden­kinek belőle, aki csak kérte. Vagy tán még annak is, aki nem kérte. Épp csak kijárta az alapiskolát, és megszökött egy fiúval. Falubéll fiú volt, jóval idő­sebb nála, bányász Ostravában. Elvitte őt egyik napról a másikra. Ügy mént el ő is, mint apánk: volt — nincs. El­ment, s számunkra ő is megszűnt létez­ni, az ő neve se hangzott el többé. Anyám nem tette azt, amit egy józan, gyermekét szerető anyának tennie kel­lett volna; nem hozatta haza, nem ke­restette lányát. Talán még örült is, hogy egy szájjal kevesebb, hogy egy gonddal kevesebb. S mintha érezte vol­na, hogy a nővérem már többé nem jön vissza, haza, az ágyát felrakta a pad­lásra, a dunnáját, párnáját elégette, ru­háit úgyszintén. Bár mondják a szomszédok — én ak­kor épp kórházban voltam —, hogy járt itthon a nővérem, de anyám ajtót se nyitott neki. Megaludt a szomszédok­nál és másnap visszautazott. Náluk meg­hagyta a címét is, mondva, ha akarom, menjek utána. Néha még gondoltam is rá, kedvem is lett volna elmenni, de az elhatározásig, a tettig sosem jutot­tam el. S most, hogy már tudom, ismerem a nővérem életét, nem bánom. Elzüllött... Egy garzonlakásnál többre nem futotta a pénzéből. Szakmát nem tanult, ha dolgozott is néhanapján, csak trógerolt. Hol egyik, hol másik erőben lévő su­hanó vagy kivénhedt szaki tartotta el őt, bár volt időszak is, hogy egy tányér kettőhuszas gulyáslevesért adta tes­tét... Beszélgettünk, a vállamra hajéit és sírt. Mikor elbúcsúztunk, csak eny- nyit mondott: „Anyának már jó.“ Azóta, hogy elment, készülök az újabb temetésre. I A bátyám Mindhármunk közül a bátyám volt a legokosabb. Ha más körülmények kö­zött, jobb családban nő föl, sokra vi­hette volna, mérnök, orvos, talán még diplomata is lehetett volna belőle. De 6 a ml családunkba pottyant bele, ebbe a nyavalyás, átkozott családba, ahol mindig csak csend volt meg szomorú­ság, ahol sohasem volt szabad nevetni, mosolyogni, csak komornak lenni, bú­sulni, szomorkodnl. Az Iskolában mindig jeles volt. Még a tanító is eljött anyámhoz, adja a gye­reket gimnáziumba, mondta neki, de anyám csak a fejét rázta: nem. Elküld­te öt a szövetkezetbe, az állatok közé, s hát nem csoda, hogy a bátyám az ő lángeszével menekülni akart a bezárt világból. Berukkolt, és többet nem jött haza. ö volt a harmadik, aki csak egyik napról a másikra elment: volt, s nincs többé. Anyánk pedig — mint a jövőbe látó — azonnal, hogy a bátyám elment, elégette az ágyneműjét, a ruháját, az ágyát felvitte a padlásra. Már akkor, amikor a bátyám hűvösen elbúcsúzott, megérezte volna, hogy többé nem ta­lálkoznak ...? Nem tudom, anyám er­ről se beszélt. Hallgatott. Szóval, a bátyám berukkolt, megtet­szett neki a katonaság, elvégezte az is­kolákat, s ma már mérnök, főhadnagy. Mondta, nem nősült meg, és nem is akar megnősülni. A család számára ö- rökre visszataszító, megrázó élmény marad. Magánosán kíván élni. Négyünk közül neki volt a legszenv­telenebb arca a temetés alatt: semmifé­le érzés nyomai nem látszottak rajta. És én És itt vagyok én, aki legtovább éltem anyával, egészen a halála órájáig. Engem már engedett tanulni. Talán azt hitte, elvisz majd tőle engem is az Iskola, talán más volt a terve, nem tu­dom. Tanultam, könyvelő vagyok és szánalomból magatahetetlenségem vagy I fene tudja, mi miatt, anyámmal marad- j tam. Nem szeretetből, mert szeretni so- I sem szerettem őt, hanem inkább szána­lomból tartottam ki mellette. Sokszor el akartam menni, nagyon sokszor undo­rodtam már magától az otthon puszta gondolatától is, de akkor mindig anyám képe jelent meg előttem: meggyötört, sovány, csontos, sápadt arca, remegő keze, erőltetett mozdulatai... Sírtam és maradtam. Végül is én szenvedtem mindegyikük közül a legtöbbet. A temetés alatt is én zokogtam csak egyedül. Összejött a család, az elátkozott, a szétzilált csa­lád, s elsirattam mindegyikünk átkát, szerencsétlenségét. A magaméra már - könnyek se maradtak. I Temetés. A ml családunk már csak temetéseken fog találkozni. Temetése­ken, ahol majd megint mesélünk, ahol majd megint sírunk. És emésztjük ma- I gunkat ahelyett, hogy felejtenénk, él- I nénk. I Huszonöt éves vagyok. Talán nincs veszve még semmi sem ... Lejegyezte ZOLCZER JÄNOS TEMETÉS

Next

/
Thumbnails
Contents