Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-02 / 5. szám
4 IM Elátkozott család a miénk, százszorta elátkozott. Mert ötünk közül mindannyian csak hajszoltuk a boldogságot, a szerencsénket, a Jobb sorsunkat, de a boldogság egy lépéssel mindig előttünk haladt. Sokszor tűnt úgy, hogy no, most elérjük, és mégsem sikerült. És most, anyám halála után már tudom, hogy nekünk a boldogság csak vágyálom maradt. Talán ö egyedül már boldog, ha az ilyen szerencsétlen teremtés a sírjában is lehet egyátalán boldog. Tudja, a temetéskor összejött a már régen szétszéledt család: az anyámtól régen külön élő kelekótya apám, a minket hamar elhagyott nővérem és bátyám, meg én, a szerencsétlen legkl- sebblk. Összejöttünk és sírtunk. És ha kegyetlen is, kimondom: nem is megboldogult anyámat sirattuk, hanem a magunk szerencsétlensége fölött hullattuk a könnyeket. Mert elmeséltük egymásnak életünk folyását, s abban nem volt egy csepp vidámság sem. Az apám Apám régen talán nagyon jő ember lehetett. Érzem, néha egy-egy pillantásában rengeteg jóság, gyöngédség halmozódik föl, ami szinte villámként csap bele az emberbe' nem is tudok vele mit kezdeni. Nem, mert amint rám nézett, hirtelen eszembe jutott minden gyermekkori emlékem: vacsorához készülődünk, kirakva az asztalra a tányérok, a sült krumpli, hozzá aludtej meg kenyér, anyám már pucolja is nekünk a krumplit, amikor nagy részegen betoppan apánk, anyámat félrelö- | ki az asztaltól, a bátyámat ledönti a székről, a nővéremnek a hajét cibálja, majd lesöpör mindent az asztalról, a földön darabokra tapos tányért, ételt, s őrült erővel üvölti: „Adj enni meg Innil“. Anyám sír, engem takargat, a legkisebbiket, hogy csak ne bántson, a bátyám már kisurrant az ajtón, lement a kert végébe, a szalmakazal odújában húzta meg magát, nővérem a falhoz lapul ... S apám üvölt, anyám ! jajgat, zokog, sírunk ml is, ordítunk, remegünk. Anyám bedug az ágyba, a- ludnl nem tudok, mert hallom az ordi- bálást, a pofonokat, az ütlegeléseket... ‘Apám — ilyen átdorbézolt éjszaka u- tán — másnap mindig józanul jött haza. Benyitott, köszönt, mi is köszön- j töttük, de anyám néma maradt, hátat fordított neki. Apám Ilyenkor csak leült a sarokba, térdére tette mindkét könyökét, tenyerébe temette arcát, s ült órák hosszat. Anyám közben elmondta őt mindennek — nem hozzá beszélt, inkább nekünk vagy magának, de min- ! den szavát neki címezte —, kisírta ma- ' gát újra, szidta apámnak minden ősét, ' s élete legnagyobb tévedésének nevezte, hogy hozzáment. Apám nagy néha fölnézett, de. csak egy-egy másodperc- i re, talán mondani Is akart valamint, de i egyszer se nyitotta szólásra a száját: ' hallgatott. Ha lökött neki anyám vala- { milyen ételt, evett, ha nem, megvárta, míg mindannyian lefekszünk, s csak utána ment aludni. Néhány napig, hé- ' tlg így zajlott nálunk az élet, aztán kö- j vetkezett újra az Italozás, a törés-zúzás, ^ verekedés, ordítozás... Nem emlék- j szem, hogy anyámmal akár egyetlen- ! egyszer is tisztességes hangon szót vál- ! tottak volna, beszélgettek volna. Ök ta- i Ián egész életükben csak haragudtak, | csak gyűlölték, utálták egymást. Aztán egy részeg este után apám elment, és ; se másnap, se harmadnap nem jött ha- i za. Hétéves voltam akkor, ősz volt, épp í második osztályba kezdtem járni. El- i ment, s a neve többé nem hangzott el | a házban. Mi gyerekek se kérdeztük, | hol van apánk. Anyánk se emlegette öt. Csak hallgattunk. Minden este csak ültünk és hallgattunk, meg rettegtünk. Rettegve ültünk minden este a vacso- | rához, kapkodva, sietve ettünk, titokban az ajtót lestük, s talán még fohász- : kodtunk is magunkban: csak most ne jöjjön, még ne jöjjön... Évek múltán is így ettünk minden áldott este: seb- 1 tében, rettegve. ' Én már középiskolába jártam, amikor j először hallottam újra apámról. Levelet írt, megírta a pontos címét, meg hogy hív minket magához, azt Is írta, i hogy meglátogatna minket, jönne örömmel, csak anyám tudassa vele, jöhet-e. Anyám nem válaszolt neki. És több levelet nem küldött. Most, a temetéskor, megtudtam, hogy az ország másik végében él, inni nem Iszik, csak a bűntudat, a múlt emészti őt jobban, mint egykor az alkohol. Munkásszálláson él, építkezésén dolgozik, és magányos, rettentően magányos. Tudom, éreztem, hogy á történtek ellenére is várta, hívja őt valamelyik gyermeke magához, a házába, de mondani nem merte ... Jobb is, nem kellett nemet mondani, bár... Az anyám Szegény asszony — áldozat volt. Mint később megtudtam, két darabka földet adott össze az apja, a nagyapám, s ő, anyám ehhez csak eszköznek volt jó. Megtudtam, hogy mást szeretett, hogy j apámat látni se kívánta, hogy a lakodalmuk napján is sírt, szótlan volt, szomorkodott. S többé ő már nem is nevetett. Mosolyt sosem láttam az arcán. Hozzánk, hozzám jó volt. Sosem bántott, nem vert meg, igaz, nem is babusgatott bennünket, a simogatást, a kedvességet nagyon szűk marokkal mérte, ha mérte egyátalán. Nem játszót! velünk, nem beszélgetett velünk, épp csak reggelente kiadta az utasításait, és egész nap hallgatott. Esténként, főleg telente nálunk olyan nagy volt a csönd, j hogy a falióra ketyegése szinte sértette a fülünket. Mikor már nagyobb lettem, láttam, hogy egy férfi kerülgeti anyámat, hogy el-elmegy a házunk előtt, lelassítja a lépteit, beles az udvarra, üzen anyámnak, de anyám feltehetőleg figyelembe se vette őt, mert minden maradt a régiben. Vagyis, mégsem maradt a régiben, mert anyám csak aszalódott, sová- nyodott, zsugorodott... És sokszor el- ; borzadtam, amikor ránéztem, és gon- j dolkodnl kezdtem sorsa fölött: meg- j szült három gyereket, tisztességesen felnevelt bennünket, de Igazán sosem szeretett. Igazán sosem élt. Igazából talán nem is létezett... Csak befelé fordult, mélyen önmagába, rágódott valamin, az emiékek, a gondolatok, a kín átjárta, marta a testét, mint a szú a fát... Majd ez a létező meg nem is élet széthull darabokra: kútba ugrott, talán nem tiszta elmével, talán nagyon is tiszta pillanatában... Fölöltözött, fölvette a legszebb ruháját, szép fekete kendőt kötött a fejére s beugrott a kútba — éjnek idején. Nem sírok, nem is sírtam: nem tudok sírni. De valami itt, belül, itt, nagyon fáj. A nyomorúság ez talán, mlndany- nylunk nyomorúsága fáj itt belül, hiszen jobb sors nekünk, gyermekeknek se jutott: boldogtalanságot örököltünk. A nővérem Szép lány volt, és szép még mindig, hiszen csak harmincéves. Volt annyira szép, hogy szépségével szerencsét csináljon. Szerencsét és boldog jövőt, de egyiket se tudta összehozni. Aprópénzre váltotta a szépségét, adott mindenkinek belőle, aki csak kérte. Vagy tán még annak is, aki nem kérte. Épp csak kijárta az alapiskolát, és megszökött egy fiúval. Falubéll fiú volt, jóval idősebb nála, bányász Ostravában. Elvitte őt egyik napról a másikra. Ügy mént el ő is, mint apánk: volt — nincs. Elment, s számunkra ő is megszűnt létezni, az ő neve se hangzott el többé. Anyám nem tette azt, amit egy józan, gyermekét szerető anyának tennie kellett volna; nem hozatta haza, nem kerestette lányát. Talán még örült is, hogy egy szájjal kevesebb, hogy egy gonddal kevesebb. S mintha érezte volna, hogy a nővérem már többé nem jön vissza, haza, az ágyát felrakta a padlásra, a dunnáját, párnáját elégette, ruháit úgyszintén. Bár mondják a szomszédok — én akkor épp kórházban voltam —, hogy járt itthon a nővérem, de anyám ajtót se nyitott neki. Megaludt a szomszédoknál és másnap visszautazott. Náluk meghagyta a címét is, mondva, ha akarom, menjek utána. Néha még gondoltam is rá, kedvem is lett volna elmenni, de az elhatározásig, a tettig sosem jutottam el. S most, hogy már tudom, ismerem a nővérem életét, nem bánom. Elzüllött... Egy garzonlakásnál többre nem futotta a pénzéből. Szakmát nem tanult, ha dolgozott is néhanapján, csak trógerolt. Hol egyik, hol másik erőben lévő suhanó vagy kivénhedt szaki tartotta el őt, bár volt időszak is, hogy egy tányér kettőhuszas gulyáslevesért adta testét... Beszélgettünk, a vállamra hajéit és sírt. Mikor elbúcsúztunk, csak eny- nyit mondott: „Anyának már jó.“ Azóta, hogy elment, készülök az újabb temetésre. I A bátyám Mindhármunk közül a bátyám volt a legokosabb. Ha más körülmények között, jobb családban nő föl, sokra vihette volna, mérnök, orvos, talán még diplomata is lehetett volna belőle. De 6 a ml családunkba pottyant bele, ebbe a nyavalyás, átkozott családba, ahol mindig csak csend volt meg szomorúság, ahol sohasem volt szabad nevetni, mosolyogni, csak komornak lenni, búsulni, szomorkodnl. Az Iskolában mindig jeles volt. Még a tanító is eljött anyámhoz, adja a gyereket gimnáziumba, mondta neki, de anyám csak a fejét rázta: nem. Elküldte öt a szövetkezetbe, az állatok közé, s hát nem csoda, hogy a bátyám az ő lángeszével menekülni akart a bezárt világból. Berukkolt, és többet nem jött haza. ö volt a harmadik, aki csak egyik napról a másikra elment: volt, s nincs többé. Anyánk pedig — mint a jövőbe látó — azonnal, hogy a bátyám elment, elégette az ágyneműjét, a ruháját, az ágyát felvitte a padlásra. Már akkor, amikor a bátyám hűvösen elbúcsúzott, megérezte volna, hogy többé nem találkoznak ...? Nem tudom, anyám erről se beszélt. Hallgatott. Szóval, a bátyám berukkolt, megtetszett neki a katonaság, elvégezte az iskolákat, s ma már mérnök, főhadnagy. Mondta, nem nősült meg, és nem is akar megnősülni. A család számára ö- rökre visszataszító, megrázó élmény marad. Magánosán kíván élni. Négyünk közül neki volt a legszenvtelenebb arca a temetés alatt: semmiféle érzés nyomai nem látszottak rajta. És én És itt vagyok én, aki legtovább éltem anyával, egészen a halála órájáig. Engem már engedett tanulni. Talán azt hitte, elvisz majd tőle engem is az Iskola, talán más volt a terve, nem tudom. Tanultam, könyvelő vagyok és szánalomból magatahetetlenségem vagy I fene tudja, mi miatt, anyámmal marad- j tam. Nem szeretetből, mert szeretni so- I sem szerettem őt, hanem inkább szánalomból tartottam ki mellette. Sokszor el akartam menni, nagyon sokszor undorodtam már magától az otthon puszta gondolatától is, de akkor mindig anyám képe jelent meg előttem: meggyötört, sovány, csontos, sápadt arca, remegő keze, erőltetett mozdulatai... Sírtam és maradtam. Végül is én szenvedtem mindegyikük közül a legtöbbet. A temetés alatt is én zokogtam csak egyedül. Összejött a család, az elátkozott, a szétzilált család, s elsirattam mindegyikünk átkát, szerencsétlenségét. A magaméra már - könnyek se maradtak. I Temetés. A ml családunk már csak temetéseken fog találkozni. Temetéseken, ahol majd megint mesélünk, ahol majd megint sírunk. És emésztjük ma- I gunkat ahelyett, hogy felejtenénk, él- I nénk. I Huszonöt éves vagyok. Talán nincs veszve még semmi sem ... Lejegyezte ZOLCZER JÄNOS TEMETÉS
