Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-18 / 20. szám
M 3 — Meglehetősen fonák helyzet alakult ki a szakmunkástanulókkal. Most csak olyan diákokat vehetünk fel, akik elvégezték a nyolcadik osztályt. Persze szakmunkásnak nem a kitűnő tanulók jelentkeznek, így az alapiskolából hozott tanulmányi átlaguk 2,8—3,2 — mondja az Igazgató, majd fölsorolja, milyen szakmákat tanulhatnak az Ipolysági (Sahy) városszéli iskolában: mezőgazdasági gépész (korábban még „traktoros-gépész“ volt az elnevezés) vagy állat- tenyésztő. Ez az utóbbi szak elsősorban a lányoknak nyújtana tanulási lehetőséget, de a három osztályban mindössze harminc lány tanul, tehát nemigen érdeklődnek ez iránt a szakma iránt. I— A szakmunkásképzőben két nyelven folyik az oktatás — mondja az igazgató. — A tanulók magyar, illetve szlovák tanítási nyelvű osztályokba jelentkezhetnek. Az előző évek során egy-egy osztályt nyitottunk,' idén azonban annyi volt a jelentkező, hogy két magyar tanítási nyelvű osztály nyílhatott. A szakmunkástanulókról hadd mondjam még el, hogy sajnos velük sokkal inkább nevelési problémák adódnak, mint a tanítás során. Ezek a fiúk, lányok a gyakorlatban nagyon ügyesek, szeretnek és tudnak is dolgozni, többségük azonban nem szívesen tanul. S ezt a helyzetet az új előírások még inkább kiélezték, a korábban alkalmazott egy hét tanulás, egy hét gyakorlat helyett most már csak a tanulmányi idő egynegyedét töltik az Iskolán kívül. új szakról van szó, még az elnevezéssel is bajlódnak. — E szakon az első végzős osztály az idei tanévben érettségizik. Hogy milyen munkakörben tudnak majd a szövetkezetekben elhelyezkedni? Nos, több gazdaság azt hajtogatta, hogy ők ezeket az érettségi bizonyítvánnyal kikerülő diákokat csak mint traktorosokat tudják alkalmazni. Én az ilyen szövetkezeti vezetőkkel folytatott beszélgetés során azt hangsúlyoztam: ne fomerkednek a traktorok, mezőgazdasági gépek gyártási, szerelési folyamatával. Hogy mennyire jók, hasznosak ezek a gyakorlatok? Erről a diákok nyilatkozhatnak a legtárgyllago- sabban. Megfogadva az igazgató tanácsát, leülök a IV. O osztály négy diákjával beszélgetni az imént taglalt témáról. Csongrád Tivadar, Fógel János, Mészáros József és Skollár Géza régi ismerősök, hiszen másodikos korukban ugyanebben a tanteremben, ugyanezekben a padokban ülve beszélgettünk. A srácok elmondják, hogy a 33-as létszámú osztályuk a szakmai gyakorlatok során öt csoportra osztódik. Az idén tavasszal a földeken a gépek nyergében dolgoztak. Általában azzal kezdődött számukra minden nap, hogy kora reggel elmagyarázták nekik a gépek működésének elvét, használatát, majd egy-egy fordulóra melléjük ült az oktató, aztán már egyedül szántottak, boronáltak, vetettek, ami éppen soron volt. Télen a környező gazdaságok műhelyeiben dolgoztak. — Dolgoztunk? Már amikor adtak valamilyen munkát... — mondják. — Ugyanis gyakran megtörtént, hogy lekezelően bántak velünk, semmit sem bíztak ránk, szinte tiltottak az önálló munkától. Megtörtént, hogy az egyik öreg mestertől, aki szóba sem akart velünk állni, kikönyörögtünk néhány kulcsot, szerszámot, és megjavítottunk egy gépet. Jó érzés volt látni, hogy a mester időről időre odajött, és munkánk látán oldódott irántunk a bizalmatlansága, másnap pedig már tanácsokkal látott el bennünket, megkedvelt, bizalmába fogadott. — Az a legszörnyűbb, hogy a műhelyekben sokan azt hiszik, mi annak örülünk, ha nincs munkánk, ha Danis Ferenc: „Meglehetősen fonák helyzet alakult ki a szakmunkástanulókkal." Az iskola mindennapos, megszokott életét éli: az egyik tanteremben a növényvédőszerek használatáról ad elő a tanár; a másikban a szarvasmarha-legeltetés módfairól felel egy izguló diák; kinn az udvaron a szakoktató a traktorok körül foglalatoskodik diákfaival; a műhelyben egy lánctalpas motor fának szétszerelésével baf lódnak a fiúk ... Érkezésem pillanatában épp becsengettek, a diákoktól már több évtizede hemzsegő folyosók gyorsan elnéptelenednek. Az igazgatói irodában Danis Ferencet iratok, könyvek fölé hafolva találom. Nem panaszként mondfa, csak megfegyzi, hogy az utóbbi években megszaporodott az igazgatóság munkáfa, pontosabban azóta, hogy az egykori mezőgazdasági szakközépiskola fellege megváltozott. Korábban csak négyéves, érettségivel végződő osztályaik voltak, most azonban már negyedik éve mezőgazdasági szakmunkásokat is képeznek, hároméves szakmunkástanuló-viszonyban. S épp ezekkel a szakmunkástanulókkal adódik meglehetősen sok gond, baf. Legutóbb például két lányt kellett kizárni a diákotthonból, mert vétettek a kollégium házirendfe ellen. Skollár Géza: „Szeretnénk a szakmai gyakorlatok során minél többet megtanulni." w KOMOLYAN FOGLALKOZZANAK VELÜNK“ Mészáros József: ..Sokkal fobban ki lehetne h-i^znólni a heti két nap gyakorlatot." Csongrád Tivadar: „Itt, az isk.i'ihun szerettem meg a mezőgazdasági munkát, s jelentkeztem főiskolára," ellenben fél évvel meghosszabbodott a tanulmányi idő. Nem nyár elején végeznek, hanem decemberben, s januártól kezdenek el dolgozni. Az Igazgató nagyot sóhajt, majd az asztal papírhalmazából égy iratot előhúzva, ezt mondja: Hogy érzékeltessem munkánk bonyolultságát, jegyezzen föl néhány adatot: a szakmunkástanulók számára szinte létszükséglet, hogy megtanuljanak traktort vezetni, és megszerezzék a járművezetői jogosítványt. A tapasztalatok pedig azt bizonyítják, hogy egy-egy osztály második nekifutásra is csak 30—70 százalékban felel meg a követelményeknek. Aztán: ml nem válogathatjuk meg a tanulókat, hiszen minden olyan gyereket tanítanunk kell, akinek az egészségi állapota megfelelő, tehát az orvos engedélyezte a tanulást, s aki valamelyik szövetkezettel vagy állami gazdasággal szerződött. Most már érthető, miért gondterhelt Danis Ferenc. Nem a mi feladatunk ennek a problémahalmaznak a megoldása, mégis el kellene gondolkozni, hogyan változtatni ezen. Talán alaposabb válogatással el lehetne érni, hogy a tantestület energiáját ne annyira a nevelési, hanem inkább az oktatási feladatok kössék le. Bár jól tudjuk, a „pedagógia“ címszó alatt mindez együtt szerepel, mégsem szabadna egyiknek vagy a másiknak túlsúlyba kerülnie. Danis Ferenc lát egy megoldást: — Jelenleg Iskolánk 390 diákjából mindössze 150-et tudunk a diákotthonban elhelyezni. Szeretnénk elérni, hogy néhány éven belül minden diákunk kollégista legyen. Egyrészt azért is, mert így több idő jut a velük való foglalkozásra, másrészt azért, mert tarthatatlan állapot, hogy több diákunk hajnali tél ötkör kel, és naponta 3—4 órát utazással, várakozással tölt. A szakmunkástanulók ügyes-bajos dolgai után a négyéves, érettségivel végződő osztály diákjainak helyzetéről kérdezem az igazgatót. — Az 6 szakképesítésüket, szakmájukat így nevezhetjük: a növénytermesztési gépek operátora ►- mondja kicsit bátortalanul az igazagtó, mivel gadják ezeket a fiúkat lekezelően, bizalmatlanul. Ha kell, ültessék őket gépre, de he féljenek szervezési munkákat is rájuk bízni. Hiszen mi azt szeretnénk, ha ők kezelnék a mezőgazdasági gépek második, harmadik nemzedékét, és azon munkálkodnának, hogy a gépeket minél jobban kihasználják a gazdaságok. A gyerekeknek pedig mindig azt mondom: rajtatok múlik, hogy milyen munkakörben fogtok dolgoznll A jobbakból, a rátermettebbekből lehet irányító, vezető, erre a képesítésük is megvan, a gyengébbek pedig szakavatott, hozzáértő traktorosok, gépkezelők lesznek. Diákjaink a négy év során rengeteg gyakorlati tudnivalót elsajátítottak, az első évfolyamban heti egy napot, a további évfolyamokban már két napot töltenek a műhelyeinkben és az egyes gazdaságokban. Sőt, évente egy-egy hónapot Brnóban a Zetor és Zbrojovka gyárakban, ahol szalag mellett dolgoznak, aprólékos pontossággal meglslóghatunk. Egyszerűen nem akarják megérteni, hogy nem lófrálással, tétlenséggel, ücsörgéssel akarjuk eltölteni az időt, hanem munkával, tanulással, hogy minket érdekel a szakmánk, hogy szeretnénk minél többet megtanulni, minél több tapasztalatot átvenni. — Persze, ha látjuk, hogy bizalmatlanok velünk szemben, ha leereszkedően viselkednek, ha még szóra se méltatnak, érthető, hogy odébb- állunk, meghúzódunk valahol és lógunk. — Sokkal jobban ki lehetne használni ezt a heti két napot. Jobban, ha mindig olyan mestert, szakoktatót kapnánk, aki példamutatóan viselkedik, aki dolgozik, foglalkozik velünk, bízik bennünk, s nem azt akarja, hogy azonnal mindenhez tökéletesen értsünk. — Sok a fiatal szakoktató, akinek nincs tapasztalata, így nincs is mit átadniuk. Tőlük nem sokat tanulunk. Ezekről a problémákról mi egymás között rengeteget beszélgetünk. Nem akarunk beletörődni ezekbe az állapotokba, nem akarjuk elfogadni. Ha kikerülünk az életbe, erőnkhöz és lehetőségeinkhez képest szeretnénk ezen az áldatlan helyzeten javítani. !— Igen. Javítani a munka kulturáltságán, a munkakörülményeken, a környezeten. Megdöbbentő, hogy mennyire el vannak hanyagolva a gazdasági udvarok, épületek, munkahelyek. így aztán nem csoda, hogy nagyon sok fiatal idegenkedik a mezőgazdaságtól, elsősorban az állattenyésztéstől. Kinek van kedve bűz- ben-mocsokban dolgozni? Talán, ha sikerülne legalább részben változtatni, valamivel vonzóbbá tenni ezt a nagyon szép, érdekes, szakmailag sok érdekeset tartogató munkát. ZOLCZER JANOS Fógel János: „Ha szóra se méltatnak, persze hogy odébbállunk.“
