Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-08-04 / 31. szám
m délutáni nap sárga fénnyel hintette MX be a szobát. A bútorok bágyadtan “ ■ szenderegtek a langymelegben és puhán bóbiskoltak a bolyhos szőnyegen. Do- dó a rekamién hosszan, Idegesen ásított, és bámulta az ablakba hafló, áttetsző fikusz- leveleket. Az üveg sarkított sávokra metszette a fényt, és megröntgenezte vele a sápadt díszcserjét. Bármennyire áhította is Dodó az ajtó nyt- fordulását, a sovány gumifa magára vonta a figyelmét. Nézte, csodálta a szokatlan látványt, elébe tárult a lemeztelenített élet silány csontváza. Aztán megint Henire gondolt, akt mindig pontosan háromnegyed négykor érkezett. Vajon most miért késik? Na végre! Dodó fürgén leugrott a reka- miéról, és az előszoba közepén megállt. Az ajtó szélesre nyílt, akár a belépő nő arcán a mosoly. — Oh, drága kutyukám, ugye nagyon unatkozol már? Ez a te rossz Henriettád elkésett. Dádá csúnya Hent-benll No, ne duzzogjál, picim, máskor majd jobban igyekszem. Hoztam ám neked finom harapntva- lót, szagold csak meg! — Bs Dodó orra alá dugott egy csomag illatos felvágottat. Jaj, de jó lesz ez a kutyáit hasinkójá- ba. Mindjárt kicsomagolom és hambekapja Dodóka. A Dodókának becézett lény visszahúzódott luxusvackára, hogy megvárja, míg Hanike feltálalja mindkettőjük uzsonnáját. — Ugye, jóllaktál egyetlen életem? — simogatta meg Henl Dodóka busa fejét. Egy ideig ültek szótlanul egymás mellett. Henrietta tűzpirosra festett hegyes körmeivel Dodó fejét kaparászta, amit az nyikkantás nélkül tűrt, sőt mondhatni, éllatot hűen imitálta. A nő kacagott és kiabálta: „Bravó, bravó. Dodó okos kutya, szép kutya, jó kutya.“ — Néha fölült a hátára, meglovagolta, majd lefordult róla, és magához rántva élvezettel hempergett vele a szőnyegen. Szinte naponta születtek Ördögi ötletei. Tobzódott bennük, és belelovalta magát Dodót is. B játékról egyébként senki sem tudott. — Ez a mi titkunk — mondta Dodónak közvetlenül a pofájába, miközben marokra fogta két hatalmas fülét. — Jaf, csak nem fáj, édesem? Puszi, puszi. Ne félj, veszek neked egy gyönyörű nyakörvet, olyat, amilyen még senkinek sincs. — A gondolatait nem fejezhette be, meri Dodó közbevágott. — Nem, nyakörv az nem kell! Megteszi a közönséges nadrágszíj is. Vagy talán nem felel meg házi használatra? Ez volt az első eset, hogy Dodó ellenkezett. Eddig még soha nem tette, ezért meglepte vele Henriettát. A nő lehiggadt és mélyen elgondolkozott. — Szóval nem — csücsörítette gúnyosan érzéki ajkait. — Hátha nem, akkor nem. — Bs aznap este nem vakargatta Dodó fejét, nem simogatta a hátszörzetét, nem vet, te két tenyerébe gyűrött pofenyáját, puszii sem nyomott rá, és nem becézte aranyos kutyukámnak. Sokáig maradtak hanyatt fekve a heve- rön. Dodó szépnek tudta az életet, bár álmai néha keveredtek a valósággal, de az asszony játékát a világért sem rontotta volna el. Bit mellette, mint egy lárva a drága selyemtokban. Most hidegen borult rá az éjszaka. Dodó úgy érezte, lassan rászakad a világ. Hiába hízelgett, hiába törleszkedett a CSICSAY ALAJOS NE HAGYJ EL vezettet. Aztán a nő elővette az ugrókötelet, előbb maga próbálgatta, aztán egyik végét az asztal lábához kötötte elég magasra, a másikat pedig kezébe fogta, snagy lendülettel elkezdte hajtani. Előbb halkan, majd egyre hevesebben mondta; — hoppt hopp! Ugrik szépen Dodóka! Gyorsabban, gyorsabban! — A kötél elakadt. — Egy fiatal férfihoz nem illik ám az elhízás. Különben is veszélyes. Megárthat a szívnek — magyarázta édesen. — Folytassuk csaki Ugrik magasai Dodóka, hopp, hopp! — Bs Dodó szófogadóan dobálta magái. Mindent megtett, amit az asszony parancsolt neki. Mikor összekerültek, eleinte nagyon unalmasan teltek napjaik, ám végül Henriettának eszébe jutott DodÓt idomítani. Azzal kezdte, hogy egy kirándulás alkalmával, messziről szalonnadarabokat hajigáit feléje, amelyeket Dodó a szájával ügyesen elkapott, s mint jó étvágyú és jó fogú kutya azon nyomban kaffogva összerágott és lenyelt. — Elbűvölte vele a nőt. A második lépés volt, hogy DodÖ két felé dobott falat között ugatott: „Vau, vau“. Henrietta szerint istenien csinálta. Ezeket a mutatványokat aztán jó ideig otthon, a lakásban is Ismételgették, míg végül az asszony bele nem unt. Egyébként is Henrietta nagyon mozgékony természetű volt, neki mindig tennie kellett valamit, valami ötleteset, érdekeset, merőben mást, mint amit mások csinálnak, eredetit. Bs támadt az a kiváló ötlete, hogy DodóbOl elsőrendű idomított kutyát farag. Ha sikerült valami jellegzetesei produkáltatnia, gyerekes boldogsággal tapsikolt, élvezettel síkongatott, és szüntelen azt hajtogatta „még, Dodóka, még!“. — Bs Dodónak lógott a nyelve a szörnyű fáradtságtól, de ismételte a gyakorlatokat szinte a végkimerülésig. Heni hűségesebb és odaadóbb társat nem talált volna. Sem állatot, sem embert nem ismert Dodóhoz hasonlót. Nem is fukarkodott hái a jutalommal sem. H elborult Dodó tekintete, akkor két tényé’ be vette a képét és gügyögve megpuszllga ta. — No, ki szereti igazán Dodókát, no ki szereti az ő édes Dodókáját? Henike. Do dóka egyetlen Henriettája — és a komor fejet két buja melle közé szorította, hogy Dodó majd belefulladt. Ezek a gyönyörű keblek izgatták rettentően a férfiakat mindenütt, ahol Heni elhaladt. Dodó ezt nem tudhatta, de érezte, ösztöne megsúgta, hogy vigyázni kell az asszonyra. Henrietta szeretett kacérkodni, de fennhangon hirdette magáról, hogy megközelíthetetlen. Senki nem tudta róla, milyen szövevényes a lelki alkata, mi lakik benne belül, az egyszerű, de érzéki arcvonások mögött, a koponyájában a dús fekete haj alatt. A dentritek és neuritek tekér- vényes rétegei között miféle szikrák pattognak, milyen szörnyű feszültségek halmozódnák fel, és elektromos kisülések rajzanak, hogy még a bőre is belebtzsereg. Ha társaságban ült, ártatlan szemével elbűvölően tudott nézni, okosan, megnyerőén. Nem mintha gyermekes játékai Dodóval 'durvák, elrettentőek lettek volna. Hiszen éppen ezzel tudott célt érni. Így tudta rákényszeríteni Dodót arra is, amire még a legintelligensebb kutya is képtelen lett volna. Pórázon vezetgette a szobában, s minden saroknál visszarántotta és ráparancsolt erélyesen; „Szimat!" Bs Dodó úgy tett, mint á kutyások szoktak a parkban, a mozduKiss Péntek József versei Hegedíífutamok I. Laurának hold-tükörben fésül ködtél nap S2emébe térdepeltél szivárvánnyal ölelkeztél szél feszíti válladat várok rád hisz visszajönnél hold-tükrömben fésülködni nap-szemembe térdepelni szivárvánnyal ölelkezni Etűd III. minden csupa víz meglékelt álmaim gurulnak a réten szürke csipkés szemfödőként száll a város hajnali füstje mellettem megvillan a kés az égre csillagkötélen felkúszik a hold Autózás Az út mentén nyárfák lobognak A hátsó ülésen Halál dudorászlk Akár az álom: szárnya leng a tájnak Lassan a hegy mögé bukik a vasárnap 1976 április Téged már a lepkesúlyű versek is agyonnyomnak Már minden dalt megtanultam: hopp ááá barlangfalra rajzoltalak kőlapokra megírtalak hold porába temettelek így pörög a hinta veled tillárom tlllárom Félek egyszer még agyonnyom egy lepke-könnyű vers Mit hoztál, apa? Nem hoztam semmit Csak szikrázd fekete holdat Nem hoztam semmit Csak szívemben verdeső madarat Nem hoztam semmit Csak fekete szívemben szikrázó madarat Megjöttem Semmit sem hoztam Csak szavakat HENRIETTA! Nagy Zoltán tosrajza nő lábaihoz, Heni rideg maradt és kimért. Végül megkérdezte: — Kell a nyakörv vagy nem? Dodó bánatosan bólintott. — No látod, tudtam én, hogy szót fogadsz a te egyetlen Henlkédnek. Gyere szépen, és kapsz egy puszit. Holnap meg is veszem neked. Jó? A sportüzletben kedvesen szólt a kiszolgáló. — Hogyne, hogyne, kutyaörvet, kérem. És milyet, ha szabadna kérdeznem? — Negyveneset — válaszolt a nő. — Drága nagyságos asszonyom, inkább azt mondaná meg, milyen fajta kutyára óhajtja; puli, pumi, foxi vagy valamiféle vadászeb? Bár tanácsolhatom, a mozgékonyabb fajtát csak ritkán tartsa kegyecskéd pórázon. — Nem kell engem oktatni, kérem! Az én kutyám fegyelmezett és szófogadó, maga a mlntáhűség. Adjon valami nagyobb fajtára valót! A kiszolgáló csodálkozva nézett, ám nem tett megjegyzést, csupán azt mondta még, a legnagyobb kutyafajta a bernáthegyi. — Akkor adjon bernáthegyire valót! Este Henrietta felcsatolta Dodónak a cifra nyakörvet. KörUlnyargalászták a lakást, különféle tornamutatványokat végeztetett vele, és cukorkáért plttztette. Csacska gyerekes játék. Gyönyörű estéjük volt. Hancúroztak, nevettek, s ahogy csak bírták, élvezték az életet. Dodó boldog volt, hogy Ilyen hamar kiderült fölötte az ég, ám mégis félt. Félt nappal és félt éjfel is. Mindjárt az elején elkezdett félni, hogy egyszer elveszíti ezt az istennőt, és akkor neki meg kell halnia. Inkább hagyta föltenni az ingben negyvenes, cifra nyakörvet is, csak ne dobja el őt magától ez az asszony. Kísérte a nőt mindenüvé bamba állati hűséggel, várt rá órák hosszat az utcasarkokon, otthon nyüszített bezárva a négy fal között, s ha megengedte a gazdi, hogy hangot adjon, szolidan és szerényen csak annyit mondott: u, ul Bs tűrte az otthoni dresszúrát, s ha az asszony durcásan ellökte magától, fájdalmasan nyikkantott a lába alatt. — Ne hagyj el, Henrietta! Kár volt kimondania e bűvös mondatot, mert a nőnek esze ágában sem volt megválnia Dodótól, de ezáltal egy olyan adu került a kezébe, amivel Dodót minden bohóságra rá lehetett bírni. — Fedd fel, kérlek, a nyakörvedet, és lemegyünk a parkba — parancsolta Henrietta. Dodó állt, mint a gutaütOtt, valamit hebegett, aztán mikor látta, hogy az asszony szeme borzasztóan megvillan, megint eszébe jutott, hátha elhagyja őt. — Kérlek szépen, drága Henrietta, ne most menjünk le a parkba, csak este, sötétben, mikor nem láthatnak az emberek. Hiszen te mondtad, hogy a kettőnk titka... Mászkálok neked négykézláb, fölemelem a lábamat minden karónál, kertipadnál, csak ne az emberek előtt, könyörgöm, ne előttük! — Tudod, hogy unalmas vagy? — Édes egyetlen, Henriettám... — Ne közeledj! Különben is, éppen ideje, hogy itt hagyjalak — és nyúlt a telefonért. — Ne, ne! — kiabálta a férfi. — Inkább menjünk. A parkban felcsatolta magára az Orvét, négykézlábra állt, és hangosan csaholni kezdett. A járókelők megbotránkozva nézték, majd felbuggyant belőlük a jókedvű indulat. — Micsoda jópofa emberek! Ezek aztán szerethelk egymást. — Szeretjük bizony — és Dodó is nevetett. Kitűnően alakított, lazán, mint aki az előadó művészetben megközelíti a csúcsokat. A körülállők megtapsolták. — Gratulálok, fiatalember, pazar ötlet, csodálatos, amit produkált. A hölgy, ugyebár, a neje? Persze, így már érthető. S e naptól kezdve Dodó és Henrietta délutánonként szabadtéri előadásokat rendeztek. Viszont valami rejtett hiba folytán megbillent bennük az egyensúly. A férfi fantáziája kimerült a szüntelen improvizálásban, s egy napon rádöbbent, hogy már képtelen magasabb szinten pltiznl. S ekkor az őgyelgők között zűrzavar támadt. — Megharapta a gazdáját! Látják, megharapta szegényt! Vérzik is! Vérzik a lábal Mentőt, mentőt! — kiáltozták. — A pasas megbolondult, hozassanak kényszerzubbonyt neki! — Nem, nem — tiltakozott Dodó. — Nem vagyok őrült — hadonászott és dobálta magát az ágyon. Ogy érezte, meg akar fulladni. Rángatta, szaggatta magán az átlz- zadt pizsama gallérját. — Ml bajod, édes? — hajolt föléje Henrietta. — Hol haraptalak meg? Mutasd, hol haraptalak meg! — és huzigálni kezdte az asszony hosszú hálólngét. — Ne butáskodj, ébredj már fel, Dodó! Ejnye no, mit csinálsz, te csacsi? — Ne menjünk többet a parkba! — Miféle parkba, te butus? A férfi feje az asszony ölébe hanyatlott. — Ugye, rosszat álmodtál, kicsikém? —^ simogatta a kócos hajat és a borostás gyűrött arcot a nő. Addig simogatta, cirógatta, míg azt nem érezte, nedves a tenyere. Dodó sírt mint egy védtelen kölyök, Henrietta megcsókolta a homlokát, és most érezte először, hogy már nem szerelmes. Sőt, ügy vélte, hogy már régen nem az, és ez a bő- glcselö lién kamasz szörnyen a terhére van.
