Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-04 / 31. szám

IM s

U

tazásom £lőkészitése több mint egy évvel ezelőtt kezdődött. Az első evezőcsapás után megkönyebbUltem: most már csak az óceánt kell átutaznom.

Nagy megdöbbenéssel olvastam az angol ejtőernyősök, John Rldgway és Chay Blyth 1966-os utazásáról. Fedélzet nélküli, könnyű üléses, lapos csónakot használtak. Idejüknek több mint a felét szivattyúzással töltötték. Bátorságuk és makacsságuk ellenére, a rossz időjárási viszonyok miatt csak kilencven nap alatt értek el az Egyesült Államokból Írországba. A norvég Harbo- és Samuelson viszont — két hónappal korábban — ötvenöt nap alatt tette meg az utat egy bálnavadászhajó fedélzetén. Igaz, mindketten hivatásos halászok voltak, hozzáéd- zödtek a szenvedésekhez. Tom Mac Lean 1969-ben Oj-Fundlandból Indult el egyedül, és hetvenkét nap alatt ért célba.

ElKESZOl A „COOK KAPITÁNY*

Egy vízhatlan, soha el nem süllyedő csónakot képzeltem el. Mindazonáltal kétségeim voltak. Nem lehet biztos az ember abban, amit még soha nem csinált.

Naivul a következőt gondoltam: „Kevés pénzre van csupán szükségem, s míg a felügyeletem alatt építik a csónakot, én kitűnő formába hozom magam, lábgyakorlatokat végzek, s naponta nyolc órát evezek." Ehelyett nyolc ízben voltam Párizsban, hogy kilincseljek, randevúkon várjak, ismertessem elképzeléseimet. Mindez kimerítő és költséges volt.. Időközben a Jobbröl-balról kölcsönkért pénzekből elkészítettem a terveket, amelyek Bruno de la Barre nevéhez fűződnek, akt a hajó - víz alatti részének specialistája: Nem volt Jótállóm, el voltam keseredve, belefáradtam a történetem me- sélgetésébe, mert úgy éreztem, hogy senkit sem érdekel, fis az idő csak múlt..: Végül magam kezdtem a csónak építéséhez.

Az indulásom ■ előtt egy hónappal, találtam kezest, egy konzervcég, a „Cook kapitány“ hajlandó volt támogatni. A csónak minél gyorsabb befejezése érdekében segítőtársammal, Bemard Fournier barátommal együtt hetente hatvan órát dolgoztunk, a fáradtságtól majd összeestünk. Négy órát aludtunk a földön, aztán újra munkához láttunk.

Hajóm a „Cook kapitány“ nevet kapta, hossza 5,6 méter, szélessége 1,5 méter, súlya pedig 180 kg (üresen). Sokkal köny- nyebb, mint az elődeim által használt hajók.

Tehát minden készen állt az induláshoz. Feladtam a hajómat a Seabord World Airline egyik repülőgépére, és Newportba mentem, ahol egy. amerikai, Tom Benson fogadott. A hajó is szerencsésen megérkezett. Fel kellett még szerelnem az evező két, a két rádiókészüléket. (Egyet azért, hogy a közelben levő hajókkal kapcsolatot teremthessek, egy hosszúhullámút pedig azért, hogy az amatőr rádiósokkal legyen összeköttetésem.) Ez a „barkácsolás“ három héten át tartott, s közben a kedvező idő szezonja már megkezdődött.

Még néhány napot vett igénybe, míg megpakoltam a hajót élelmiszerrel és édesvízzel. Egészségileg teljesen összeszedtem magam, lelkileg is nagyszerű formában voltam, mert meg voltam győződve arról, hogy a hajó tökéletesen sikerült, s minden úgy készült el, ahogy terveztem. A masszív, lemezeit fából készült hajótestbe három formás bordát ékeltünk. Elöl volt a kabin, igazi vízhatlan menedék, itt helyeztem el az „éléskamrámat“ is, amelyet felborulásra Is gondolva, hálóval rögzítettem. A hajó közepére került a kormányosülés és az evezők. Guruló székem nem volt, mert egy ilyen kis hajóban a kis evezőcsapásokhoz szükségtelennek tartottam. A kormányos- ülés mindkét oldalára meg a padok alá édesvízzel teli tartályokat tettem.

Előttem volt egy lábtámasz, egy Iránytű és egy kilométeróra, amely az ezer századrészeit Is mutatta, ami talán őrültségnek tűnik, de ez a készülék csodálatos módon bátorított. Ha .rz Idő kedvezett, ezer métert nyolcszáz evezőcsapással tudtam megtenni, ha viszont gyenge ellenszél volt, ezerötszáz csapásra volt szükség ugyanilyen távolsághoz. Naponta húsz-harminc mérföldet haladtam, ami húszezer .evező csapással egyenlő.

De térjünk vissza még a fölszerelésemhez: három pár evezőt hoztam. A hátsó kaGérard d’Abouílle 72 nap alatt átevezett az Atlanti-óceánon. Maga építette csónakján egyedül vágott az útnak, a természet „jóindulatára“ és két karjának erejére bízva magát. Míg az amerikai Cape Cod közelében lévő kis kikötőből, Chatham- ból Franciaországba ért, tíz kilót fogyott, keze viszont „kétszeresére nőtt“. Örömeit és szenvedéseit fényképeken örökítette meg, napjai történetét pedig hajónaplójában rögzítette.

CSÓNAKKAL

az Atlanti - óceánon

bin, a fő szálláshelyem nem volt túl nagy, de elfért benne egy ágy, a ruháim — amelyek a hajótest oldalára erősített hálóban lógtak —, egy vízhatlan bőrönd a rádiókkal és más értékes felszereléssel, egy bu- tángázzal működő rnelegítő é& egy szivaty- tyú a ballasztok megtöltésére.

CAPAK, balnak, aranyddrbincsok

Július 10-én indultam el egy kis kikötőből, a Cod-fok közelében levő Chathamból, mintegy száz halász és nyaraló kíséretében. Űtttársam volt 250 liter édesvíz, 50 liter bor (elég volt csak a tartály csapját kinyitni], konzervek és más élelmiszerek. Bíztam a hajómban, de azért nagyon rossz érzés volt eltávolodni a szárazföldtől.

Július 11. Ragyogó idő van, a tenger nyugodt, de aggódom, nehogy vizhólyagok keletkezzenek a kezemen. Nagyon óvatos vagyok, behíntőporozom a tenyerem, kizárólag száraz kézzel fogom meg az evezőket. Kesztyűt nem használok, mert az ráncosodhat. Az kell, hogy bőrkeményedés keletkezzen a tenyeremeni

Július 12—20, Nagyon tetszik az utazás. Spk halászhajóval, találkozom. Meleg van, gyakran tgljgsen gmzteíen vagyok. Kja. ja- .pülőgépek száiíhak. el téléftem, ajándékokat dobnak le, műanyag szatyrokban Süteményes csomagokat. Találkozom egy vetély- társammal, Tom Ryannel. Éjszaka a bálnák egész közel Jönnek a hajóhoz.

Július 22. A Golf-áramban vagyok. A víz hőmérséklete 24 óra alatt 12 fokról 20 fokra-emelkedett. A tenger eddigi szürke színe csodálatos kékre változott. Cápákat, halakat látok a „Cook kapitány“ körül. Egyetlen szigonyszúrással elkapok egy arany- durbincsot. Csodálatos hal, olyan a ténye, mint a lemenő napé, de amint elpusztul, teljesen kifakul. Soha többé nem fogok ilyen halat, mert amíg életben vannak, gyönyörűek, de aztán ...

Július 25. Erősödik a szél. Egy hajónál a vihar a 7-es erősségnél kezdődik. Levetem az úszóhorgonyokat, felvonom a vitorlát, hogy a csónakot nehogy felkapja a hullám, és bezárkózom a kabinba. Rémisztő a zaj. Hallgatom a hullámcsapások erős moraját. Kisebb a csend, majd ismét erős dübörgés következik. Arra gondolok, hogy a következő hullám engem kap el. Hirtelen hatalmas lökést érzek, amitől az egész alkotmány megrázkódik. A csónak a hullámok hátán folytatja útját, az orra az égnek áll, csak a horgony közepesen vastag kötele tartja vissza. A kormányosülést ellepi a víz. Kezdek aggódni. Semmit sem tehetek, hacsak azt nem, hogy nyugtatom magam: a hajó erős és nem süllyedhet el. 18 óra 40 perckor azonban felborul a hajó. A falához tántorodom. A „Cook kapitány“ szerencsére nagyon gyorsan „feláll“. Zúzódásalm ellenére is élveztem ezt a borulást, most már biztosan tudom, a hajó valóban nem süllyed el, automatikusan talpra áll. A nyitva maradt hajóablakon át azonban vagy ötven liter víz ömlött a kabinba. És elsüllyedt a kis számológépem, amely nélkülözhetetlen a földrajzi hollétem megállapításához. Két órával később szerencsére megpillantom a langyos vízben. Megszárltom. Csoda: ismét működik, A szél a kijelölt utamról északra sodort.

EGY ÜJABB BORULÁS TÖRTÉNETE

Augusztus 3. Hajózásra alkalmas idő köszöntött rám. Az egyik tartályban megsa- vanyodott a bor. Ihatatlan. Szomorú, de kénytelen vagyok kiönteni. Nem maradt más hátra, a citromporból kell innivalót készítenem.

Augusztus 5. Egy vitorlás bukkan föl. A fedélzetén nincs senki, automata kormányozza. Ügy irányítom a csónakomat, hogy a vitorlás közelébe kerüljek. Ahogy egymás mellé érünk. Jelzést adok. Egy ember jelenik meg a kormányosfülkében. Meglepődik, nem számított látogatóra. Átmegyek

a vitorlásra, amelyről megtudom, hogy „Sa- manhta" a neve és a fedélzetén egy német házaspárral Európába tart. Tulajdonosai kávéval kínálnak.

Augusztus 11. Teljes sebességgel jó irányba haladok, hála a kedvező szélnek. És hála a kormánynak meg a hátsó uszonynak, a csónak tara Jól tartja magát a hullámokon. De hirtelen a hajó másfél fordulatot tesz, felborul és a hátán marad. Az ablakon keresztül megpillantok egy halat, ahogy a szemembe „nevet.“ Megsérültem, az arcomon folyik a vér. Azt hiszem, a kukta eshetett a fejemre. Mindenem elázott, a mennyezeti lámpa is víz alatt van, de ég. Kitépem a biztosítékot.' A haló csak nem áll talpra. Okoskodni próbálok. Tudom, hogy előbb utóbb visszafordul, csak egy kicsit várni kell. Múlnak a percek. Megpróbálom egyenesbe hozni a hajótestet, nem tudom, rákényszerülök-e arra, hogy klmenjek a kabinból, s kívülről próbáljak meg egyensúlyozni. Nincs-sok kedvem hozzá, Ha kinyitom az ajtót, a kabint is elönti a víz. Húsz perc telik el. Mint' egy örült szivattyúzok, hogy megtöltsem a ballasztokat Végre a hajó feláll. (Később még három borulást élek át.)

Augusztus 22. Az út felénél tartok. Nagyon, de nagyon hosszúnak és monotonnak érzem a hajózást. Ma nem túl Jó a lelkiállapotom. Mindennap számolom, hogy hány mérföld van még -hátra. Az evező- csapások lassú ritmusa lehangoló. Kinyitom a könyvet, amelyet Cornéliától kaptam az indulás előtt, kimondottan az ilyen hangulatra ajánlotta.

Egy teherhajót veszek észre, rádión hD vom:

— Itt egy csónak, amelyik evezőkkel szeli át az Atlanti-óceáni

— Maga viccel?! A kapitány Itt áll mellettem, s nem hisz saját magának.

— jöjjenek ide, s győződjenek meg rólal

A norvég „Bergljot“ hajó volt. Megálltak csónakom, a „Cook kapitány“ mellett:— Szüksége van valamire?

— Nincs... talán egy kis borra .. j

Nagyon szerény vagyok, de már csurog

a nyálam, ha a borra gondolok, s azokra a friss ételekre, amelyekkel bizonyéra meglepnek majd. Gyümölcsről álmodozom. S miért is ne gondolnék egy szelet angol bélszínre? Egy ajándékcsomag ereszkedik le a hajó oldalán. Megköszönöm, majd elhúzok a hajó mellől, nehogy a propeller elkapjon, ök folytatják az útjukat, én meg gyorsan kinyitom a csomagot. Konzerves dobozokkal van tele, norvég szardíniával és tonhallal. És hat üveg bort is kaptam. Néhány nappal később két francia halászhajóval találkozom. Tonhalat akarnak adni ök is. Már megint az a tonhal.

Egybefolynak a napok. Egyre hasszahb- nak tűnik az út. „Hülye vagyok“ — gondolom. Azután kezdem magam cslllapl*^anif „Jól érzem magam a tengeren, az élet szép, könnyű és egyszerű a vízén. A szárazföldön sokkal több gondom van.“ Elképzelem, hogyan fogok megérkezni. Látom magam, ahogy kikötök, fölveszem a telefont, s közlöm, hogy befejeztem az utamat.

Érzem, végéhez közeledik a nyár, s lassan megyünk az őszbe. A víz sokkal hidegebb, s a tengeri élet sem olyan élénk már. Egy madár keres menedéket a fedélzeten. Teljesen át van ázva, nem tud repülni. Megszárítom, s megpróbálom etetni. Hamarosan úgy gondolja, hogy már meg Is száradt, felszáll, de újra beleesik a vízbe, tíz méterre a csónaktól. Ódaevezek hozzá, még négy alkalommal kimentem a vízből és megszárítom. Végül sikerül elszánnia.

AZ EVEZŐS CÉLBA ÉR

Augusztus 31. Az északi á?“ 30’-nél és a nyugati 27® 40’-nél halászhajót vettem észre. Füsttel Jelt adok. A hajó megáll. Odaevezek mellé, íölmegyek a fedélzetre. Kiderül, hogy egy szovjet hajó. A tengerészek nagyon kedvesek. Megszárítják a ruháimat, étellel. Itallal kínálnak, felajánlják, hogy küldhetők táviratot a családomnak.

Szeptember. A csónak most már sokkal könnyebb. Jó iramban haladok a cél felé.

Közeledik a megérkezés napja. Már a kikötés helye kezd foglalkoztatni. Végül Ts az Ouessant-szlget mellett döntök. A rádióamatőrök segítségével kapcsolatba léphettem a barátaimmal, akik várnak majd. Azt is tudora, hogy Ouessant-ban az apálynak köszönhetően kedvező áramlatba kerülök. Sokkal rövidebb lenne az út, ha Írországban kötnék ki, de Franciaországot választom.

A szelek északi irányba sodornak. Mindössze 25 mérföldre, még egy napra sem vagyok Ouessant-tól, de -két napot kell vesztegelnem lehorgonyozva. A tengerészet egyik hajója felajánlja, hogy felvesz vagy bevontat a kikötőbe. Udvariasan elutasítom a meghívást. Számomra még nem fejeződött be az út. Tudom Jól, hogy Brestben várnak rám. Nagvon kényelmetlenül érez- ném magam. Az éjszaka kellős közepén, a délnyugati ellenszél darára útnak Indulok. Ogv házom az evezőket, ahogy egész úton egvszer sem. Huszonnégy, óra alatt még az evésre sem szakitok időt.

Szeptember 20., 16.00 óra: átlépem az. ouessant-l délkört.

Csónakkal áth.ajóztam az Atlantl-óceántI

Kiköthettem volna Anglia partjainál is, de Jobb érzés volt hazajönni.

Szeptember 21. A fogadtatás elhódít. Teljesen meg vagyok hatva. Ügy érzem, a hatalmas ünneplés nincs arányban azzal, a- mlt tettem. A szárazföldre érve egy tengeri halász fog velem kezet. A keze nagy bőrkeménvedésekkel és Sebhelyekkel teli, sokkal többel, mint az .enyém. ’

A Magyar Ifjúság nyomán