Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-21 / 29. szám
Tüzet adott, de a füstöt fújva ellépö szakállas köszönö bólintására már nem figyelt, mert amikor az apró láng fellobbant, az iskola kapuján Acsné lépett ki, a magyar- tanárnő, és mellette Edit. Beszélgetve jöttek a trafik elé, a szembetűző nap fényében úgy tűnt, mintha nem is jönnének, csak sodródnának az utca teljes szélességében méltósággal hullámzó arany folyón. Mini egy zátonyt, kerülték ki kétfelől a feléjük tartó vagányt, aki visszafordult, mondott nekik valamit. A tanárnő biccentett neki, Edit vissza is nézett rá, megrázta a fejét, aztán lépést sem veszítve továbbhaladt. — Csókolom) — Szervuszt — CsókoTomI — Szervusztok! A tanárnő befordult a sarkon, a villamosmegálló felé tartva. — Szial — Szial A lány így közelről nagyon szép volt, megszólít hatatlan. Most kellene valami, mell, ezer mosoly és nagyvonalú bemutatkozás, és aztán megtnt csak well, ahogy a nagykönyvben meg van írva, hiszen máskülönben minden olyan, amilyennek lennie kell, a kertekben fészkelödve melegszik a párás őszi csend, a levelek — mindegyik ben egy igaz szó áll a világ sorsáról, aki összeszedné őket, kiolvashatná az életet: ezt mondani kéne most valahogyan, — lefelé pillangóznak szépen, és a szemközti járdán tolókocsiban galambősz asszony, ölé ben táskarádió. Kis éji zene a fénylő dél 'liánban, csak az a baj, hogy a naqykOnyv- nek minden lapja csókokkal és Osszehoru fásokkal van teleírva,' hogy azelőtt hogy vannak a dolgok, arról egy szó se, csak csupa well... talán ezek a levelek itt... de ezeket meg ki szedi össze? — Miért félsz te éntölem? — A lány kérdésének vágott az éle. — Miért kelleti mással üzenned, hogy találkozni akarsz velem? 'dég jót hogy ide le jöttél, és nem valómé yik barátodat küldted. Bs ha most nem lőttem volna el? Ezután is lesütnéd a szemedet, amikor rád nézek a folyosón? Meg bírnád tenni? Mondd, hogy nem, mert ha ennyire nem vagyok fontos ... — Nem félek — hajtotta le a fejéi n fiú. A vörös köriben szétrebbentek az ölelkező lángvirágok. — Fontos vagy ... Nem 'élek! — nézett szembe a lánnyal, szigte támadóan. — Csak ... nem voltál soha egyedül, és... — Es nem folytatta, mert másképp akart ő mindent elmondani a szerelemtől a tengerészek világforradalmáig, de gondolatai eltévesztették a képzeletben ezerszer megjárt ösvényt, és érezte, ha még egy szót szól, mindent elront azzal, hogy mást mond, mint amit akar. Mert a baj nem az volt, hogy Edit soha nem volt egyedül, s így nem dughatták össze a fejüket valami hülye kis titok fölött, hanem az, hogy nem volt egyedül, egyedül, mini ő, nem volt néma, könyörgő nyüszítés a tekintete, nem botlott meg a magán érzett piUantá- sókban, s így nem lehetett neki kezet nyújtani, csak elébe térdelni lehetett volna, aki pedig — így tudta ~ ember elé, legyen az jérfi vagy nő, letérdepel, azt csak szemen köpni . lehet, mert arról az is kitudódik, hogy szégyelli megkérdezni az áruházban, hol tartják a fekete bagarolt, inkább köpködi a cipőjét reggelenként, és igyekszik úgy tenni önmaga előtt, mintha csak a történelemszemléletéi fejezné ki ilyen elmés módon, meg azt is mondogatta közben, hogy well, well, pedig utálja ezt a szót, mert úgy érzi, szinonimája a „becsajotnr, „felcsípni“, ,Jeszövegelni“, „megkefélnt", „passzba tenni" szavaknak, melyeket 0, úgy lászlk, nem tud kimondani, mert nem pesti (otthon is beszélnek így a haverok^ de azért ez pesti dumaj, de még attól is megbénul, ha őróla mondják ki ezeket a sza- 'takat, és azért bámulta Editet is csak mész- sztről minden tízpercben, azért nem szólította meg soha, mert nem tudta volna elviselni, ha új osztálytársai azt látják, azon röhögnek össze, hogy végre ő is „becsajo- zott“, pedig... — Rosszul láttad — mondta Edit. — Egyedül voltam mindig. — S a feltámadó szélben úgy röpködtek szanaszét a mindig körülötte rajzó barátnők, mint az utcán a hullott levelek. Sokáig álltak ott a düledezO trafik mellett. A fái, melyet a fiú most is kitartóan bámult, úgy tűnt, mégsem készül rájuk dőlni. — Menjünk — mondta később a lány. — Oda menjünk, ahol legjobban szeretsz lenni. — Akkor a szigetre. — Akkor oda. — Add a kezedi — Te add, én vezetlek. — Nem, én szeretnélek. A Lehel út gyárépületei között mentek kézen fogva, bámulták a napfény sárgájával elvegyülő füstöt: Edit szinte anyás mo sollyal az arcán, a fiú bele-belefeledkezve a gomolygó formákba, majd Ide-oda ugráló zavart tekintettel, nehezen fegyelmezve testének áramütéses remegését. Amikor a dél utáni csúcsforgalom elsodorta őket egymás mellől, mindig tétovázva nyúlt megint a lány keze után. Az utcán megszorulva remegett a zaj, közöttük mégis megnőtt a csend. A lány nem bánta most ezt, de a fiú megijedt tőle, percről percre erősödött benne az az érzés, hogy ha nem szólal meg azonnal, Edit a következő sarkon faképnél hagyja. — Ml dolga volt veled Acsnénak? — kérdezte sokkal élesebben, mint szerette volna. A lány arcáról eltűnt a mosoly. — A testvéremről beszéltünk — mondta. — A bátyámról. Tanítványa volt, most hülye életet él, és tönkremegy bele. Méghozzá büszkén, forradalrriár-öntudattal. — Hogyhogy forradalmár? — A fiú hangját mintha az tette volna érdessé, hogy ezt a címet a maga számára tartja fenn. Galeritag. Nagyfás. A mellére keresztet tetovált, és elissza az eszét, pedig elég sok van neki. Vagyis volt. Most betörésekkel akarja megdönteni a kispolgárság társadal mi hatalmát. — S hogy jön ehhez Acsné? — Otöle kapta a keresztet, amit aztán körbeszurkált egy tüzes tűvel a .szíve fölött. Dante-elöüdás volt az iskolában, a bú tyám volt a Dante, azt a keresztet fogta a kezében, úgy szállt le a pokolba, hogy azt tartotta maga elé. Aztán Erzsi néni neki adta ajándékba, mert nagyon jó volt az előadás, főleg a bátyám miatt. Én nem láttam, de állítólag nagyon jól átélte a pok lot. Erzsi néninek el lehet hinni. Ritka jó nő. Aha — mondta a fiú. — Aha. Sokáig némán mentek, most már a Váci úton zajgó gyárépületek közöli, melyekre lassan leereszkedett a szürkület. A fiú érezte, hogy megizzad a tenyere. Galeri. Well. Galcsi. A szó ismerős volt. öt választották vezérnek. Tíz fiú az osz- tályból, egyhangúlag, tengerészbecsszóra. Elöl ment mindig a kavicsos szigeti sétányokon, ha a kolostor romjaihoz tartottak. Ez ugyan mindegy volt, hiszen akár így, akár úgy, aztán ők énekeltek Attilával, a többiek hallgattak csak, ültek a fal tövében. De azért jó volt mégis. Pár napig magabiztosan járt-kelt. Vezér. Nem sokáig. Egy délután a bokszoló Kismolnár előadta a tervét, melyből sok pénz ígérkezett a galcsinak. „Abszolút tiszta munka. Pájszer és álkulcsok nélkül. Semmi kockázat" — mondta Kismolnár, aki erős volt, de gyáva és sunyi, mert az apja is bokszoló volt, rengeteg rumot ivott, és edzőkesztyűben kétnaponként dagadtra vert >. a fiát. „Színtiszta zsarolás." Egy asztalos dolgozott a házuknál, ipar- engedély nélkül, nagy pénzeket keresett, őt akarta zsarolni a Kismolnár. A többieknek tetszett a dolog. 0 letette a gitárt, és pofon vágta a bokszolót. Az nem mert vlsz- szaütni, megijedt a tekintetétől. — „M! van?" — fogták közre őt a többiek. — „Majrézol? Beszart a Főnök?" Nem mondta, hogy nem szart be, azt hitte, ez látszik rajta. Arról beszélt, hogy Ok mind melós srácok. Meg hogy az asztalos is melós. Valószínűleg tisztességről is beszélt, szocializmusról, tengerészbecsszóról: ez szokása volt. Kiröhögték, ő megint ütött, nagy verekedés lett. Ketten maradták a földön Attilával, egyikük véresebb volt, mint a másik. Mosolygásnak szánt vlgyorral ösz- szenéztek, aztán felkeltek, felvették a gitárjukat. Dadogva énekeltek a kolostor romjai között. — Welll — mondta egyszer csak hangosan. — Welll — Nem értem — nézett rá a lány. — Semmi. Nem érdekes. A kormos falak közelében szinte a bőr pórusai is érezték a bent folyó munka nehéz szívverését, s a fiú füle ismerősen válogatott a tompa zajban, képzeletének olajos, nagy csarnokában helyére került a légkalapács, a csúszódaru hídja, az esztergasor s a próbapad, melyen épp leállt egy nyolchengeres láng-motor, meg a lakatosok padjai a sarokban, ahol reszelő sikongott egy rosszul befogott lemezen, de a műhelyről nem akart beszélni Editnek, nem akar! olajos melegítőben, vesszőseprővel a kezében megjelenni sem a lány, sem önmaga előtt. Abba pedig, hogy miért tartja 6 is ritka jó nőnek Acsnét, nem tudott belekezdeni, pedig azt érezte megtnt, hogy azonnal meg kell szólalnia. Sok van, ml csodálatos, well, de az embernél semmi szánalmasabb, az istenit, well, well... csak legalább tudná, mit jelent. — Mit keresel te ebben az osztályban fiam? — kérdezte tőle Acsné, egy héttel azelőtt. — ...ide járok...- — Szeretett volna elsüllyedni, amikor egy pillanattal később rájött, mekkora marhaságot mondott. — ... úgy értem ... — Ügy értem... — mosolygott a tanárnő. — ügy értem, miért 'jársz szakközépiskolába? Elintézném neked, hogy átjöhess gimnáziumba, inkább oda való volnál. Nagyon szépen felégetsz magyarból, kár lenne érted. Meg látom, a szaktantárgyakból ketteseid vannak. Kinek az ötlete volt, hogy ide ejlentkezz? — ... ŰZ enyém ... — fis nem bántad meg? — De ... én... nem ... Nemi El lehetett volna mondani, el lehetne me sélni most az arcát még napfényben fü- rösztő, cipőjével már sötétséget lábaló Editnek is, hogy 6 már volt egy évig gim- riaztsta. Jó történet, talán élvezné a lány. Lehetne mesélni először a tengerről, meg hogy milypn érzés elképzelni a pillanatot, amikor az ember áll a hajó orrában, nézi a kergetöző delfineket meg a fölöttük vitorlázó' repUlöhalakat, aztán egyszerre csak megpillant egy szigetet, és felkiált: „Földi", meg amikor elhajózva á kikötőből, felsóhajt: „Tengeri", így, egymás után, és még azt is hozzámagyarázni, hogy a föld csak úgy ér valamit, ha ott van körülötte a ten ger. Aztán azt kellett volna mondani — Editre pillantott, és a lány mozdulatlan arcát látva megörült annak, hogy mégsem kezdett bele a történetbe —, hogy ö már jelentkezett egyszer tengerésznek, de miután kitűnően felvételizett, kiderült, hogy abban az iskolában csatornatervező technikusokat képeznek, és akkor gimnáziumba iratkozott. Előtte két napig sírógörcsben dobálta magát az ágyán — ezt akkor sem mondta volna el sem a tanárnőnek, sem a kezét most már egyre lazábban fogó Editnek, ha a többit mégis elmeséli —, de aztán jópofa srác lett belőle, és mire megjelent az újsághirdetés, melyből megtudta, hogy Pesten hajózási szakközépiskola indul, már egészen beleszokoft a gimnáziumba. Hogy miért küldte el mégis azonnal a jelentkezési lapját, honnan. vette az erőt arra, hogy szülei elé álljon: „En ezt akarom, és nem szólhattok bele, mert -tizenöt éves vagyok, felnőtt férfi. Hiába akartok mást, nem tudok csinálni semmit", hogy miért épp a szentestén tette ezt, gyertyagyújtáskor, és hogy miért volt végig egészen biztos abban, hogy apja perceken belül úgyis felállítja a karácsonyfát, melyet első dühében a sarokba rúgott, azt nehéz lett volna megfogalmaznia a ta- hárnő előtt, ott az üres osztályteremben, Európa rongyos térképe előtt álldogálva, de tény, hogy neki lett igaza, és apja aznap esti néma kózszorítására most is emlékszik a tenyere. Arról az augusztusi délutánról viszont, a- mikor megkapta a sikeres felvételiről értesítő levelet, jó lett volna beszélni valakinek. 2juhogott az eső, minden száraz levelet levert a gesztenyefákról, de közben a nap is sütött, és senki se járt az utcákon, felszegett fejjel lehetett rohanni, úgy kiabálni, hogy ,földi Földi", és ő rohant és kiáltozott, és amikor a jég is verni kezdte az utcát, felnevetett, átugrott egy gyémán- tosan fénylő tócsát, és attól fogva azért is azt kiabálta, hogy ,(Tengerl Tengeri", és azután amikor felbukott is, tovább nevetett, és tovább kiabált fektében,,. — Tetszik tudni, én tengerész akarok lenni — mondta. — Hát te tudod, fiacskám — bólintott a tanárnő. — Ha tudod. — Es a fiú, hiába felelt másnap jelesre az Antigonéból, azontúl úgy érezte, őrá is vonatkozik a keserű és megvető mondat, amelyet a magyaróra végén rendszerint felcsapó zajban, röhögésben is meghallott, akt akart: „Hát kell ezeknek irodalom?" — Tudod — mondta —, én tengerész akarok lenni. — Persze, hogy tudom — a lány hangja türelmetlen volt már addigra, idegesen remegő. — Azért jársz hajósiskolába. Ezen gondolkodtál ennyit? — Már azt hittem, elfelejtetted, hogy én is itt vagyok. — Nem... nemi Éppen ezért hallgattam, mert nagyon is itt vagy, mert... — Igazán? — állt meg Edit, és kihúzta a kezét a fiú Izzadt tenyeréből. — Akkor megteszem neked azt a szívességet, hogy nagyon Is itthagylak a fenében. Majd holnap üzend meg a barátoddal, miket mondtál nekem a szigeten. En már előre azt üzenem rá, hogy nem érdekel, nem érdekeli Szial A fiúval fordult egyet az Blmunkás tér, s úgy meghintáztatta a gyomrát, akár egy ciklonba keveredett hajó. Hiába hunyta le a szemét, a szemhéja képernyőjén tömör sötétség terpeszkedett, melybe hasztalan fúrta a tekintetét, és hiába nyitotta kt újra sietve, a tengeribeteg-érzés nem múlt el róla. A lány pedig, mintha nem tudna arról, hogy lába alatt tarajos hullámokat vet az aszfalt, egyre távolodott. — Edit! — kiáltott a fiú és futni kezdett. — Edit! A lány nem fordult vissza, és nem állt meg akkor sem, amikor a fiú melléje ért. 0 elmondta, amit akart, ezután semmi dolga ezzel a szemforgató, bámész kölyökkel, aki úgy vitte a kezét másfél órán át, úgy lóbálta, mint egy aktatáskát vagy egy kalapot. Inkább haza, inkább a főzelékszaaú konyha a huszonötös égőből töltekező fénytócsában, inkább az asztalkendőt ma este is az apja nyaka köré, s kanalanként tneg etetni vele a kelkáposztát, francba külden' a bátyját, aki persze ráüvölt majd megtnt a teli szájjal is egyre beszélő öregemberre: „Ha még egyszer azt a kurva gépet emlegeti nekem, becsület istenemre levágom a másik karját is, ezzel a rohadt bugyiival, látja, csak még egyszer emlegesse azt a kurva gépet, amelyik a fél karfát za- bálta meg, hogy kiszarhassa az aranybillt a polgárgyerek segge alá...“, aztán belevágja a bicskáját az asztallapba, a penge becsukódik, a bátyja véres ököllel veri az asztalt, az apja hörög, szájából fröcsög a kelkáposztafőzelék, hát inkább, még ezt is inkább, mint az izzadó tenyérrel sóhajtozó szépelgést. A fiú lihegve sietett mellette, háromszor is a keze után nyúlt, de még mielőtt elérte volna, fennakadt a mozdulata, s így a lány későn és feleslegesen rántotta el a karját mlndháromszor. Erezte, hogy rögtön elneveti magát emiatt, aztán váratlanul sírva fakadt. — Menj már, hagyjál márt — kiabálta a fiú arcába. Minden szó után hangosabban sírt. — Értsd meg, hogy nem... — Editl EditI — a fiú nem tágított az oldala mellől, olyan közel volt hozzá, a- mennyire csak lehetett anélkül, hogy a karjához ért volna, s szinte .nyüszítés volt a beszéde, akárcsak a lány sírása. — Edit... állj meg hát, így nem lehet... hát szeretlek, én, el akartam mondani, csak hülye vagyok... eltévesztek mindent, a szót, az iskolát, a barátságot, a lépcsőházban a la kásajtót, színházban a pillanatot, amikor tapsolni kell... Edit, várj, állj meg .... hát nem akartalak én bántani, csak azt nem akartam mondani, hogy ha belefeszülök, akkor se lehetek tengerész, mert megint rossz iskolába jöttem, olyan iskola nincs is, ahol tengerésznek lehetne tanulni, itt gépész lesz, aki végez, én két hónap alatt csak annyi vizet láttam, amennyi abba a rohadt akváriumba belefér a műhelyablakban .. . de megdöglenek benne a halak... különben ábrák meg gépek vannak mindenhol, minden fal mögött azok berregnek vagy ketyegnek, és egyetlen álkozott helyen sem... Edit, állj meg, szeretlek ... sehol ebben az egész városban, ebben a rohadt országban semmit se lehet megtalálni, igaza van az öregapámnak, az a baj, hogy nincs tengerünk, pocsolyák, posványok az agyak, az életek, és téged se lehet megtalálni, akkor hagysz itt, amikor végre meg tudok szólalni előtted ... Edit... még az is lehet, hogy osztálytársak leszünk nemsokára, Acsné, az Erzsi néni, tudod, az szeret engem, a múltkor megmondta, te, én úgy tudom az Antigonét, olvastad az Antigonét? ... Edit... A lány nem nézett rá, és nem állt meg. Szinte már futottak egymás mellett. A fiú a lány könnyes, mozdulatlan arcát nézte beszéd közben, s mindenkibe, akt nem tért kt előle, beleütközött. Olyankor hátrakapta a fejét, bocsánatot kért hebegve, de márts tovább hadart, mert úgy érezte, amíg nem esik közéjük megint a csend, valahogy azért egymáshoz tartoznak, Edit meg ő. — .. az Antigoné az pontosan olyan, mint te vagy, olvastad?... Meghal a két testvére, megölik egymás!, és az egyiket tilos eltemetni, de ... Miközben beszélt, érezte, Edit arcán is láthatta, hogy hamisan hangzik a szájából ez a történet, itt a zajtól remegő gyárfalak között, de abbahagyni nem tudta, nem merte, mondta, mondta, és közben szédülten járt az agya: milyen szó érinthetné meg ezt a mozdulatlan szentképarcot. Már földszintes, apró házak között haladtak, a düledező trafikot, majd az iskolát is elhagyták. Az utcáié sötétek és egyhangúak voltak erre, fal, kerítés, fal, kerítés. Antigoné, Halmon, fal, kerítés. Egy nyitott ablak, a fiú benézett rajta. Nyomorék öregembert látott aki bal kezében tartva a kanalat, kelkáposztát evett egy piros lábasból, meg egy hosszú hajú, szakállas vagányt, amint a véres ujjaival épp cigarettát húz elő a füle mögül. A cigaretta papírján — emlékezett rá délutánról, hogy így van — átütött a mosdatlan bőr zsírja. A konyhaasztalon félig becsukódott a bicska. A fiú elszoruló torokkal nézett a lányra, de az nem fordult be a nyitott kapun. Te vábbsiettek, fal, kerítés, fal, kerítés ... — ... is Antigoné ott volt Halmonnal o sziklabörtönben, és mire a katonák odaér lek ... ' •— Ne ezt monddi — nézett rá váratlanul Edit, anélkül, hogy lassított volna. — Azt mondd... ott hagytad el, hogy tenge rész akarsz lenni. A fiú megállt, fáradtan, merev arccal el mosolyodott, s ahogy lehunyta a szemét, vibráló fekete köd koromnövényeit látta oi rágokká ölelkezni tengerparti hegyvidék fö lőtt. öreg este volt. CSENGEY DÉNES RÖVID SÉTA ANGYALFÖLDÖN RÉSZLET)
