Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-21 / 51-52. szám
— i* ^ A SEREDI HÚSÁR MÓNIKÁNAK NYOLCÉVES KORÁBAN KILENC CENTIMÉTERREL ROVIDEBB VOLT A JOBB LÁBA A BALNÁL. AZ ORVOSOK NEM BÍZTATTÁK A SZÜLŐKET, ELLENKEZŐLEG: FIGYELMEZTETTÉK ŐKET, HOGY A KÉT LÁB HOSSZA KÖZTI KÜLÖNBSÉG A KISLÁNY ÉLETKORÁVAL CSAK NŐNI FOG, ÉS VÁRHATÓ. HOGY CSAKHAMAR TOLÓKOCSIRA LESZ UTALVA. MÓNIKA SORSA AZONBAN MÉGIS MÁSKÉPP ALAKULT... ÜGY ÉRZEM, NAGYON SOK A DOLGOM T izenkét évig nem volt gyerekünk. Ezt én a férjemnél sokkal nehezebben viseltem el, bűntudatot éreztem, míg a férjem csupán olyasfélét, hogy mit csináljunk, ha már Így van. Amikor aztán legnagyobb volt a keserűségem, akkor kezdett éledezni reményem: gyerekem lesz. Őriztük titkunkat, sokáig legközelebbi barátainknak sem szóltunk, attól tartva, hátha ezzel megszűnik a varázs. Beszélgettem gyerekemmel, Mónikával, énekelgettem neki, úgy éreztem, ismerem ót. Gyermeknevelési könyveket tanulmányoztam és közben nőttek kétségeim: egészséges lesz-e az én Mónikám, mcglesz-e mindkét keze, füle, az ujjak a lábán, éa szép lesz-e. Féltem, de gyereket mindenképpen a- kartam. És megszületett. Igaz, nem nehézségek nélkül, ugyanis a feleségemet egy hónappal a szülés előtt beutalták a kórházba azzal, hogy olyan korban — 34 éves volt — nem ajánlatos kockáztatni sem az anya, sem a magzat egészségét. Kislány lett, mint vártuk, de még mielőtt hazavlttük volna a tVnaval szülészetről, a gyerekorvos figyelmeztetett bennünket, hogy Mónika jobb lábfeje csaknem 90 fokos szögben befelé fordul. A rendellenesség kezelése nem körülményes, legyünk sok, sok türelemmel. A feleségem pityergett szoptatás közben, sírt az utcán, sokáig nem tudott megbékélni a kislány állapotával. Pes Adductus — így szerepelt a betegség a kórlapokon. Akkor ez a két szó számomra teljesen ismeretlenül csengett. Másképp képzeltem első utunkat haza, Abrahámba. Júniusi délelőtt volt, a kórház parkjában betegek sétáltak, a lábadozók a padokon üldögéltek. A trnavai kórház területén van egy kis virágház, teli egzotikus növénnyel, betegek, orvosok gondozzák. Amikor a kislányommal kijöttem a szülészetről, nem tudtam hová lenni a fájdalmammal. Egyszerre csak az Uvegház falánál mindenki szeme elől elbújva egy zokogó fiatalasz- szonyra lettem figyelmes. Ha a szívem nem bánattal lett volna teli, talán meg is vigasztalom. A portán aztán megtudtam, ki a zokogó fiatalasszony. Az emberek hangosak beszélték egymásnak, hogy előző nap a férjét életveszélyes sérülésekkel hozták a kórházba, elgázolta egy részeg teheautó-sofőr. Aznap halt meg. Hogy miért maradandó számomra ez az élmény? Mert ráeszméltem, mennyire kicsi az én bánatom, szerencsétlenségem; fájdalmam szinte eltörpült az övé mellett. Hetente mértük az utat Ábrahám és a bratislavai ortopédiai klinika között. Nem személyautóval — vonattal. Az e- gész szabadságom ráment ezekre az utakra. Mónika jobb lábát 14 napos korában tették először gipszbe, a kötést egy hét múlva levették, megröntgenezték a lábát, egy hétig szabadon hagyták, majd újra gipszbe tették. Ez így folytatódott hetente, kislányunk másfél éves koráig. Mónika mindezt nem tűrte csendben, életrevaló volt nagyon is; ha már nem bírt sírni, órákon át szepegett, és szorította kis kezeivel a feleségem nyakát. Ml közben lestük az orvosok arcát, vártuk az eredményt — mindhiába. A bratislavai klinika törzspáciensei voltunk, nevükön ismertük az orvosokat, a nővérkéket, és ők is bennünket. Huraj és Cerveüansk^ professzorok sok gyógyíthatatlannak tudott betegen segítettek, Mónikát is ők kezelték. Rendszeres időközökben áttanulmányozták a röntgenfelvételet. Nem bíztattak bennünket, mi mégis reméltünk. Mónika jobb lába a sok gipszelés' ellenére sem fejlődött, és a befordulási szöget is csak kismértékben sikerült enyhíteni. Kislányunk csaknem kétéves korában tette meg az első lépéseket, azt is nagy megerőltetéssel. Ahogy cseperedett, kortársaihoz hasonlóan szeretett volna ő is korcsolyázni, futkározni, de mindennél jobban vágyott egy kerékpárra. Csakhamar rájött, hogy számára mindez elérhétetlen. Gyógyulását egy újabb komplikáció a skoliózis (gerincferdülés) kezdte hátráltatni. Ez lábfejferdfilésének következménye volt; mivel járás közben bicegett, a gerince ehhez a rendellenes testtartáshoz idomult. A férjemmel vigasztaltuk egymást, ja- vulgat már a lábacskája, ismét nőtt másfél millimétert, de ha összehasonlítottuk a vele egyidős gyerekekkel, elszorult a szivünk. Egy alkalommal Huraj professzor mintegy hangosan gondolkodva megjegyezte: lehetne ezen az angyalkán segíteni, csak nincsenek megfelelő műszereink. Megteltem keserűséggel. Hát hogy lehet az, hogy Itt ez a beteg gyerek, szenved, és ml is vele együtt, miközben gyógyítható, csak nincs mivel. Szívtelenség volt részemről, tudom, de akkor kellet- lenséget véltem a professzor szaval mögött. Hazamentünk, Mónikát lefektettük a kiságyba, és leültünk tanakodni. Sereden akkor fejeztem be ezt a kis házat, amelyben most Is lakunk, a kertben féleségem épphogy elültette az első gyümölcsfákat. Nagyon sokat dolgoztunk, míg felépült, de ez akkor nem volt fontos. Úgy döntöttünk, hogy a házat eladjuk, és a pénzt az utolsó fillérig kislányunk gyógyulására fordítjuk. A professzor először nagyon megijedt, azt kérdezte, honnan van pénzem. Mondtam, még nincs, de majd ha eladom a házat, lesz. A megszállott, beteges ember benyomását kelthettem benne, mert azonnal behívatta az asszisztensét, és kérette Mónika kórlapjait Is. Sokáig nézegették a papírokat, leleteket, majd felém fordulva ezt mondták: „Rendben van. Rendben van, elküldjük Mónikát Moszkvába, barátomhoz Volkov professzorhoz. A házeladást pedig verje ki a fejéből, esetleg az első alma- termésükből küldjön Mónikával a betegeinknek.“ Az események ezután filmszerűen peregtek: férjem vásárolt egy orosz nyelvű társalgási könyvet, Mónikával együtt tanultak. Készültek Moszkvába. Azon az októberi napon láttunk először repülőgépet — közelről. En nem utaztam Moszkvába, de amikor a férjem és a kislány felszállt a TU 124-es fedélzetére, aggodalmam csak nőtt: Jól tettünk-e, hogy ilyen akaratosan követeltük az orvosaktól, hogy gyógyítsák ki kislányunkat. Jól tettük-e, hogy felelősségünkben egészen eddig mentünk? És mi lesz, ha nem sikerűi majd a műtét^ Egyáltalán mit szól majd az a híres csontsebész Mónikához, .nem veszi-e tolakodásnak jövetelüket? Ha elutasítja a gyerekünket, akkor én... Nem, nem történik semmi sem. Ha elúiasítía Mó níkát, ő akkor is a mi kislányunk marad. Féltem, hogy Mónika állapota már annyira menthetetlen, hogy a profesz- szor nem vállalja. A klinikán leültettek egy hatalmas karosszékbe, miközben az orvosok egy csoportja két órán át tanulmányozta a kísérő kórlapokat, a legfrissebb röntgenleleteket, vizsgálta Mónika lábfejét. Tanácskozásukból — annak ellenére, hogy nyolc év alatt sok mindent megtanultam lányunk betegségéről — csak Itt-ott sikerült valamit megfejtenem. — Talán nem is kell elvágni a sípcsontot ... — Szerintem igen, így gyorsabb lesz á gyógyulás... Számomra a végszó volt a fontos: — Búcsúzzon el a kislányától, és üdvözölje otthon Cerveűansky professzort. Higgye el, csak az ő megfeszített munkájának köszönhető, hogy kislánya ilyen állapotban van. Mónika egy évig volt Volkov profesz- szor klinikáján. Ez alatt az idő alatt számtalanszor láttam álmomban, amint kerépárján száguldozik az utcánkban, fut és ugrándozik, semmiben sem tér el a társaitól. Amikor hazajött, alig ismertem rá. Szilárd, egyenes testtartással, csillogó szemmel, úgy járt mint egy hercegnő. Zuhogott az eső, de előhúztuk a vadonatúj biciklijét, amelyre any- nyira vágyott, és az apja csurom vizesen utca hosszat futkározott utána, ta- nitgatta, közben nem állta mag, hogy valamennyi szomszédunknak el ne mondja, hogy ez a kislány, aki kerékpározni tanul, a mi lányunk. A Húsár család aznapi boldogsága kihatott egész életükre, és ami a legfontosabb, maradandó értékű volt: jelen van ma is mindenütt a házukban, de leginkább a szívük mélyén, magatartásukban, Mónika ma is olyan, mint azon az emlékezetes napon: csillogó szemű, hosszú, szőke haja a derekáig ér, lábán ortopédcipő, de csupán elővigyázatosságból, „Húszéves vagyok, ép, egészséges. Megtörténik, hogy munkába menet az autóbuszban vagy az utcán mozgássérültekkel találkozom. Ml, egészségesek képtelenek vagyunk felfogni, mi játszódik le bennük, ha közénk kerülnek. Bántja őket szánalmunk, de előzékenységünk, segítségünk is. Sokan rossz néven veszik félénkségüket, bizalmatlanságukat. Húszéves vagyok, és csak most tudatosítom, milyen kévésén múlott, hogy ma itt ülünk ez alatt a diófa alatt az udvarunkon, és nem valamelyik intézetben. Aiiiit a szüleim értem tettek, az felbecsülhetetlen. Tudom, hogy csakis nekik volt erejük és kitartásuk végigjárni gyógyulásom hosszú-hosszú útját. Pedig mindketten egyszerű falusi emberek, most már nyugdíjasok, és ha nincs a betegségem, akkor az ő életük is sokkal gazdagabb és főleg nyugod- tabb lett volna, és meglehet, még egy klsöcsém is lenne. Velem átélt gyötrelmeik ellenére magatartásukkal engem arról győztek meg, hogy nem a szenvedés az élet sója, hanem az öröm, a boldogság, azt keressem. Ezért úgy érzem, hogy hosszú út előtt állok, nagyon sok a dolgom ... Mindenekelőtt nagy adósságaimból szeretnék legalább valamit törleszteni.“ Mónika két évvel ezelőtt érettségizett villamossági szakközépiskolában, jelenleg a Laborában, orvosi műszereket gyártó vállalatban dolgozik. Tavaly részt vett az országos spartakiádon, most dzsesszgimnasztikára jár. Legutóbb két évvel ezelőtt járt Moszkvában; a bratislavai Mélyúti ortopédklinikán gyakori vendég. De csak vendég. ZÄCSEK ERZSÉBET
