Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-21 / 51-52. szám

Edit mindössze húszéves; mögötte egy válúper, ölében pedig a kétéves Attila, akire a közvélemény születése pillanatában ráütötte a bélyeget: za- bigyerek.

— Valóban az? — kérdezem a vézna termetű, zárkózott, halk szavú Editet, aki mielőtt akár egyetlen szót is kiejtene, hosszan töpreng, gondolkodik. Most is hiába a hosszú, percekig tartó csend, nem válaszol; nem tnd vagy nem akar, még korai lenne eldönteni.

Vegyük hát a történteket, Edit tragédiáját sorjában. A keleti végekben van a szülőfaluja. Az onnan jó kétszáz kilométerre lévő L.-be járt Iskolába, ahol már nem számított fehér hollónak, ha a harmadikos-negyedikes középiskolás lányok jegygyűrűt húztak az ujjúkra, gömbö- l^dnl kezdett a hasuk.

Editre csupán azért néztek kicsit ferde szemmel és csodálkozva, mert környezetében senki sem feltételezte róla, hogy a roppant zárkózott, magányos, hallgatag lánynak kapcsolatai lehetnek. Harmadikos volt és május, amikor kimondta a számára akkor még valóban boldogító Igent.

— Tényleg az volt — mondja al- csnkló hangon —, mert nagyon szerettem Imrét, s azt hittem, legalábbis ezt mondta, ő is engem.

Májusban tehát megtartották a szűk körű esküvöt, júliusban Edit szült, és ugyanannak az évnek a decemberében a járásbíróság már ki is mondta a válást.

De ne vágjunk az események elébe.

Editet július tizenkettedikén bevitték a kórház szülészetére. Másnap egészséges, közel négykilós kisfiúnak adott életet. Boldog volt, mint még soha máskor, és ujjongva várta e férjét, gyermeke apját.

— Bejött hozzám, s ahelyett, hogy virágot hozott volna, megsimogatott volna, kedves lett volna, durván, nagyon szemtelenül viselkedett, s azt mondta: elválik, mert nem ő a kisfiú apja. Megdöbbenve haligattam őt, utána napokig csak sírni tudtam.

Edit szerint volt férjének a bátyja és szülei a ludasak mindenben. Azok biztatták föl őt, heccelték, váljon el. Korábban Imrééknél laktak, egyetértésben, jó viszonyban. Mégis: miből eredt a gyanú?

— Imre azt mondta, hogy az-anyja kiszámította, ha én december végén kezdtem járni a fiával, akkor júliusban még nem szülhettem gyermeket.

E mellett az érvük mellett kitartottak, s Edit a kórházból már nem a- nyósáékboz, hanem a szüleihez ment, ami ugyan nem nagy küiönbség, mivel egy faiuból vaiók, sőt, szinte szomszédok.

— Otthon újra eijött utánam Imre, anyókámat kiküldte a szobából, s azt mondta nekem; elválik, már beadta a válókeresetet. Én próbáltam neki magyarázni, mondani, hogy övé a gyerek, de ez már cseppet sem érdekelte. Mondta, ha együtt Is maradnánk, pokol lenne az életünk. Nem könyörögtem hát, láttam, úgy sincs értelme.

Edit tehát a két nyári hónapban otthon volt kisfiával, majd szülei tanácsára, szeptemberben folytatta az Iskolát. December elején a bíróság kimondta a válást.

— Állítólag a bíróság megállapította, hogy nem Imre a gyermek apja, bár én arról nem tudok, hogy vettek volna vérmintát Attilától. Igaz, a kórházban ez lehetséges volt.

Edit aztán arról mesél, hogy szeretne szülőfalujából elköltözni a közeli kisvárosba, mivel a szomszédság miatt egyre áldatlanabb a helyzete. Korábban volt férje még köszönt neki, de akkor már a fejét is eiforTuza Éva vagyok, óvónő

Nagyon sokat voltunk együtt, sokat csavarogtunk, tervezgettünk: jövőről, családról, gyerekről. Eljött Ide hozzánk is, nagyon tetszettek neki a szüleim, azt mondta. Ilyen jól mág soha nem érezte magát. Én Is voltam náluk. S nem túlzók, ha azt mondom. Ismeretségünk két éve alatt mindketten sokat adtunk egymásnak, boldogok voltunk, s ezért aztán ujjongva újságoltam el Karcsinak, hogy terhes vagyok. Karcsi annyira örült a hírnek, hogy majd kibújt a bőréből. Dédelgetett, babusgatott, állandóan velem volt, vigyázott rám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a terhesség első heteiben nem gondoltam a házasságra, de ezt egyetlen szóval sem említettem Karcsi előtt, semmilyen alapon nem akartam rákényszeríteni magamat.

Miközben Katalin mesél, a kis tizenhét hónapos Katica az ölében ha- szontalankodlk, majd Ismászik a földre, s bizonytalan léptekkel a családi ágy felé veszi az irányt. A családi ágy pedig olyan, mint egy felkiáltójel: egyik fele meg van vetve, a másik vetetlen. Valaki hiányzik ebből a szobából.

— Aztán ahogy terhességem tizennegyedik hetébe léptem. Ilyenkor már egyetlen orvos sem vállalkoz'k az abortuszra, Karcsi egy csapásra megváltozott. Emlékszem, megérkezett külföldről, és csak harmadnap keresett fel. Máskor meg, ha hajnalban Jött haza, akkor Is azonnal hozzám rohant. És amikor eljött, csak percekig maradt, rldegen-hldegen viselkedett, s ha kérdeztem, mikör jön újra, csak a fejét csóválta, hogy „nem tudom“, meg hogy „majd meglátjuk“. Még három hónapig tartott Így a kapcsolatunk, amit már nem is lehetett kapcsolatnak nevezni, hiszen ritkán Jött, s amikor utoljára elment, azt mondta, „majd jövök“. Ennek két éve, s azóta nem láttam.

, Katalin a fővárosban megszülte a gyermeket, egészséges kislányt, s a mentőautó hazaszállította szüleihez.

APA IS KELL A GYEREKNEK

dltja, ha találkoznak az utcán, t a két, korábban jó viszonyban levő család között is harag áll fönn. Igaz, mondja Edit, egyszer Imre úgy nézett rú, hogy a szeméből a megbánás volt kivehető, de ez mit sem változtat a lényegen, jár egy lánnyal, komolynak tűnik a dolog. Editnek is akadt volna már udvarlója, hozzájuk is elment többször, de elküldte őt végleg. Mondja, se most, se később nem akar férjhez menni, egyedül kívánja nevelni a gyermeket. Már csak azért is, mert az Imre előtti udvarlója, akivel november végéig tartott a kapcsolata, már megnősült.

Megkockáztatom a kérdést:

— Talán ő a gyermek, Attila apja...?

Csend. Percekig tárté csend, s hiába várok, válaszra, Edit csak lehor- gasztja a tejét, és hallgat.

— Netán te sem tudod pontosan, biztosan, ki az apja Attilának?

Ojabb hosszú csend, utána megrázza a tejét:

— Nem ... nem tudom.

Másnap újra felkeresem Editet. Most mér ■ arról beszélgetünk, hogy elkerülhető lett volna-e a tragédia.

— Talán... A szüleimmel sose beszéltem a nemi kapcsolatról, csak barátnőimmel, de ők sem tudtak többet, mint én. S így aztán akkor, 17— 18 évesen, gyerekfejjel képtelen voltam felmérni a következményeket. És sajnos, talán még most sem tudatosítom eléggé, hogy húszéves fejjel elvált asszony vagyak, pedig házaséletet a férjemmel nem is éltem, i van úgy gyerekem, akire azt mondják: za- bigyerek. Bár az emberek megértőnek, kedvesnek mutatkoznak, de a hátam mögött bizonyára megvan rólam a véleményük. Szomorú azért nem vagyok, de már jókedvű sem tudok lenni.

—I Becsaptak, rászedtek, arcátlanul átvertek, s én későn kaptam észhez: már a negyedik hónapban voltam — mondja a huszonhárom éves Katalin, aki a végek egyik valóban pld falujában lakik. Öt már nem kell faggatni, magából kikelve meséli el a történteket.

— A közeli kisvárosban végeztem a középiskolát, majd a főváros hatalmas üzemébe mentem dolgozni. Tetszett ott nekem minden, elkápráztatott a sok érdekes Ismeretség, s a- mlkor még Karcsival is megismerkedtem, egészen Jól, boldognak é- reztem magam. Karcsi kamionsöför.

akik megértőén, szeretettel fogadták, s egyetlen lányuk lévön, igyekeztek vigasztalni, enyhíteni bánatát. Az első hetek rém szomorúan teltek el, de aztán megszokta a helyzetét.

Gyermeke apja rendszeresen küld a kislánynak havi négyszázötven koronát, de még nem látta öt, mlndösz- sze egy lavelet Irt Katalinnak. A levélben egyebek mellett az állt, hogy szeretne Katalinnal levelezni, de e- gyetlen szóval sem érdeklődött a kislány felől.

— Minek levelezzek én az olyan emberrel, aki így meg tudott változni, aki sző nélkül lelépett, aki nem kíváncsi a saját kölykére. Hát micsoda ember az, kőből van tán a szive, vagy miből, el sem tudom kép zelni?l

Katalin sír, keservesen sír. Bár mint később kiderül, nem a helyzete miatt siránkozik, hiszen azzal már megbékélt, sőt, mint mondja, egyenesen Jól érzi magát. Sokkal Inkább az bántja, hogy a férfi, akit szeretett, akiért tűzbe is képes lett volna menni, becsapta, hazudott neki, s nem kíváncsi a gyerekéire.

— Szeretem öt, még mindig nagyon szeretem, de bárhogy könyörögne, nem tudnék vele élni, nem tudnám neki megbocsátani, hogy a kislánya lassan kétéves lett, és még nem látta. Hogy neki inkább az a szőke nő a fontosabb, akivel Jár, hogy arra hallgat, hogy hagyta el- bolondítanl magát.

— Ml Itt Jól megvagyunk. A falu elfogadott, meg aztán ebben a picinyke községben sem én vagyok az első leányanya. Tudják rólam, hogy nem vagyok szélhámos, csak becsaptak. Becsaptak, s én ezzel kiábrándultam a férfiakból: egyedül akarom fölnevelni a gyerekemet, egyedül Is megadok neki mindent. Ugye, Katicám, Jó lesz nekünk, együtt, kettesben ...?

Nyugodtan írja meg a nevemet. Tuza Éva vagyok, óvónő. Nem szégyellem, hogy leányanya vagyak, mert ezen nincs mit szégyelleni. Két évig együtt jártam egy férfival, akivel azt tervezgettük, hogy lesz majd két szép gyerekünk. Aztán amikor teherbe estem, azt akarta,' vetessem el, mondva, a gyerek költség, akkor nem u- tazhatunk, csavaroghatunk. Sőt, azt is akarta, hogy szüljem meg, de adjam állami gondozásba, és akkor feleségül vesz. javaslataira nemet mondtam. így aztán békésen, szépen elváltak útjaink. Megegyeztünk, hogy nem fogadok el tőle egy fillért sem, sőt, ajándékot se hozzon a gyereknek, s ha lehet, látogatni se jöjjön őt. Illendőségből azért elég gyakran eljött, de nagyon furcsa, rideg volt köztünk a kapcsolat. Bútort is akart nekünk venni, de visszautasítottam. Hogy mit szóltak mindehhez a szüleim? Édesapám azt akarta, hogy ha később elválok is, da azért menjek férjhez. Anyuka megértett, úgyszintén a nagyon kedvesen, rendesen viselkedő kolléganőim is. Ogy érzem, a közvélemény már elfogadta, hogy leányanya lettem, senki sem csinál belőle különösebb ügyet, legalábbis a szemembe nem mutatják. Hogy a hátam mögött mit mondanak, az emberek? Nem érdekel. Így alakult az életem, életünk, és kész. Örülök a kislánynak, boldog vagyok, s csak azt sajnálom, hogy nem szültem korábban, mert már huszonhét éves vagyok. Ha majd felnő a gyerek, megmagyarázom neki, hogy miért nincs apja: azért, mert az apja nem iikar- ta őt. Igaz, én különösképpen nem fogok az apjáról beszélni: nem érdemli meg.

1—1 Közel húsz éve nagy szerelem volt a miénk is, de mára már csak a szép emlékek maradtak meg belőle meg egy tizennyolc éves kislány, szerelmünk gyümölcse. A férfi, az apja jött, boldogok voltunk egy Ideig, és aztán elment örökre tömören ez a lényeg, bár akkor megharagudtam rá, utáltam őt. Elment, és még pénzt Is csak hébe-bőba küldött. Igaz, hamar megszoktam, hogy a tartás- díjra nem számíthatok, de anélkül a néhány száz korona nélkül Is Jól megvoltunk. A családfő, a férj, a házigazda, az apa azért mégiscsak hiányzott, hiányzik i—> ez tagadhatatlan. Tudom, akkor én Is azt gondoltam, egymagám pótolom az apát Is, hogy mindent megadok a lányomnak egyedül Is. Bár anyagiakban valóban mindent megadtam neki /— csak a- zért Is — sőt talán többet Is a kelleténél, de azt látom, érzem, mert én teljes családban nevelkedtem hogy az apa pótolhatatlan. Hogy az apára szüksége van a gyermeknek, hogy az anya képtelen öt helyettesíteni. Mese nincs: apa is kell a gyereknek, ez már régi Igazság.

ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei

Edit májusban ment férjhez, jáliusban szült, decemberben elvált ' A közvélemény, a fain elfogadoll mint leányanyát