Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-21 / 51-52. szám

IM 3 A diákotthon 1120-as sznbíii :u' íkbaii gy^irniekágy, a könyvek közüti ' !ü, a cc­'fiizatarió rinbnzból piro.s cumi ' birodal­ma ez a szoba. „Olcsó és jobb .:üa, niííjíl az asztalhoz, ül, térdére vesz .t . '' í' '" ■ ■:i a diók házigazdi2, apuka az asztal ah Magdi, a nitrát diákotthon egyik első emeleti szobájának lakója már negyedik éve férjezett. Elsős főisko­lás volt, az első heteket töltötte a diákvárosban, alig kóstolt még be­le a főiskolás diákévekbe, amikor már kismama és feleség lett: — Nem azért lettem feleség, mert terhes voltam, hanem épp fordítva. Hosszú történet ez, bár lehet némi tanulsága. Elmesélem. Egy óvodába, egy alapiskolába járt a férjével. Ismerték, kedvelték egy­mást kiskoruk óta, s a szüleik kis­koruk óta tiltották őket egymástól. Aztán a középiskola utolsó évében odáig fajult a dolog, hogy nyilvá­nosan már találkozni sem volt ne­kik szabad, s ha Magdi mégsem hall­gatott szülei szavára, bizony gyak­ran meg is pofozták őt. Ebbe a le­alacsonyító helyzetbe egyikük sem akart belenyugodni, ezért gondoltak egy nagyot és merészet: legyen gye­rekük, a hír hallatán csak kiengesz­telődnek a szülők. A makacs apa a- zonban még a portájára sem akarta engedni jövendőbeli vejét, végül a konyháig nagy nehezen mégiscsak eljutottak, ahol Magdi közölte szü­leivel a tényeket: gyereket várnak, összeházasodnak, s ehhez a szülők beleegyezését szeretnék kérni. Nem hogy beleegyezést, még egy jó szót sem kaptak a hír hallatán a fiata­lok, sőt, ha Laci nem elég ügyes, Magdit meg Is pofozzák. így nem maradt más választásuk, mint futni, elmenekülni — Laci egyedül élő nagymamájához, ahol szeretetet, me­nedéket leltek. Egy hét múlva Itt kereste fel őket Magdi anyja, aki ugyan nem békéit meg jövendőbeli veje személyével, pontosabban annak évtizedek óta lenézett családjával, de a falu szájára vette őt és férjét, hát a szégyen hajtotta öt ide. Béke ta­lán még most, évek múltán sincs a szívében, mondja Magdi, de a lako­dalmat megrendezték, s bár külön háztartást vezetve, velük együtt lak­nak a fiatalok. — Már féléves volt a kicsi, de az anyám még a kezébe se vette őt. Lát­ni sem akarta. Aztán lassan engedett szívében a jég, bár lelkesedése még mindig nem lehet sokkal nulla fok fölött, hiszen a kicsit a - nagymama neveli, anyukámmal csak esténként van. A férjem Brnóban főiskolás, és Igyekszünk minden hétvégén haza­járni, együtt lenni a kislánnyal. Tu­dom, most azt kérdeznéd, elég-e szá­momra, hogy csak hétvégeken lehe­tek a férjemmel, a gyermekemmel..< Nem, de mégis teljesebbnek, boldo­gabbnak érzem az életemet, mint Itt a diáktársaim. Nekem már van kiért, miért élnem, engem már vár haza valaki, én már tudom, mi az anya­ság. Előny az is, hogy diák anya vagyok, mert nekem csak a legszük­ségesebb előadásokra kell járnom, semmi gyűlés, társadalmi munka meg effélék. £s boldog vagyok, semmit nem bántam meg: a férjembe válto­zatlanul szerelmes vagyok, s már tu­dom; az élet kegyetlen, de az ember sok küzdés, kitartás árán széppé, szebbé is teheti. Hogy minek érzem magam inkább, diáknak vagy anyá- nak-feieségnek? Talán még mindig diáknak, de azt hiszem, jó anya és feleség Is vagyok. Meg hát: élek i- és ez a legfontosabb, s úgy élek, ahogy Jó nekem, ahogy szeretnék. Ipqk ^ f-< Negyedikes vagyok, tavaly nyá­ron mentem férjhez —‘ mondja szin­tén Nltrán a rimaszombati Éva. h- A férjem odahaza dolgozik, s én ha­todhónapos terhesen készülök a vizs­gákra. — Miért nem vártatok a gyerekkel, míg elvégzed az Iskolát? — Miért? Amíg a férjem szüleinél mindig egy ágyban aludhattunk, ad­dig nálunk, keleten még csak egy szobában sem hagytak minket a szü­leim. A férjem szerint ez nagyon le­alacsonyító dolog, s úgy találta, ha egyébként Is az a tervünk, hogy majd összeházasodunk, akkor jobb minél előbb. Apám ugyan azt mond­ja, jobb lett volna iskola után, de anyám még örült Is, mert szerettem Uk a magunkfajtát, csupa pimasz dolgot gondolva róla. Nem bántam meg, csak tudom, kényelmesebb len­ne az életem, ha nem kéne majd egyszerre szülnöm, nevelnem a gye­reket és államvizsgára készülnöm. Bár a kicsit Is nagyon-nagyon vá­rom. Igaz, azon sem csodálkozom, hogy a közvélemény, a tanárok olya­nok, amilyenek, mert látom, hogy nagyon sok kismama visszaél a hely­zetével: nem tanul úgy, mint azelőtt, húzza-halasztja a vizsgákat, különfé­le előnyöket, kivételezést követel magának. Diák kismamának lenni te­—- ­... . ; .... "- .... ■, ,'i mindig is a fiúkkal barátkozni, s ezt ő rossz dolognak, szégyennek tartot­ta, szeretett volna minél előbb elad- nL Szóval így csöppentem bele a há­zasságba. M Most már bánod? iw Nem, csak néha bánt a tanárok, a diáktársaim élcelődése, megjegyzé­sei, a közvélemény néha furcsa, sér­tő magatartása, amivel minket, diák kismamákat, diák feleségeket illet. Mert bármennyire gyakori is a dlák- bázasság, még mindig lenézik, elité­hát nem épp a legkellemesebb áll.s- pot, de vállalom a következménye­ket. Én például másképp képzeltem el ezt az állapotot, úgy, hogy nö, gömb.ölyödlk a hasam, és a férjem mindig mellettem van, 6 Is figyeli a változást, megslmogat, sokat beszél­getünk majd a kicsiről, tervezge­tünk ... De így, hogy csak kétheten te találkozunk ...? Ha másnak tanácsolhatok: korai még a konty nekünkl Erzsiké sír. Bér bánatát a jó egy év alatt sokszor és sokaknak elsírta, helyzetébe még mindig nem tudott belenyugodni. — Elsős voltam, kis buta liba. Fa­luról a nagyvárosba felkerülve azt hittem, az első fiú, aki az ágyamba bújik, a férjem lesz. Hát nem lett az, pedig szépen, nagyon romantiku­san indult a dolog. Csakhogy ő már akkor ötödikes volt, s amikor kezé­be kapta a diplomáját, itthagyott, hároinhónapos magzattal a hasam­ban. Mire megtaláltam öt s beszél­hettem vele újra, már megnősült, s azzal búcsúzott el tőlem: „Fizetek, ele felejts el.“ Fizetni valóban tizet, havi hatszázötven koronát, de a ki­csi már húszhónapos, s még egyszer sem látta, nem kíváncsi rá. A szü­leim kitagadtak, hiába kérem őket, könyörgök nekik azóta is, nem va laszolnak, kitöröltek a szívükből. Így aztán az első naptól kezdve egyedül nevelem Beátát, itt, a diákotthonb-in. Még szerencse, hogy van két igazi jó barátnőm, akik mindvégig mellet­tem állnak, segítenek, mert másképp beleőrülnék a magányba, a gondok­ba. — Szülés után három hónapra meg­szakítottam a tanulmányaimat, majd a kicsit' soronkivül elhelyezték böl­csödében, s így most folytathatom a sulit. El sem tudod képzelni, milyen rossz érzés volt, amikor a pöttömké­met bölcsödébe kellett hordanom, szinte alig látszott még ki a pólyá­ból, és én, az anyja nem lehettem vele, nem szoptathattam őt. Gondol­tam arra is, hosszabb Időre megsza­kítom az Iskolát vagy Itthagyom az egészet, és elmegyek dolgozni, de há­la a két barátnőmnek, maradtam. Képzeld, amikor a szüleim megvon­ták tőlem az anyagi támogatást, ők adtak havi száz-száz koronát. A há­romszáz korona ösztöndíjhoz kaptam még havi négyszázötven korona szo­ciális segélyt Is, majd a gyerek ap­jától a már említett hatszázötven ko­ronát. De nem is a pénz hiányzón és hiányzik nekem, hanem a férj, az apa, a társ. Ez az egyedüllét rosz- szabb mindennél. — Tanulmányi eredményem nem romlott, sőt javult, mert úgy érez tem, nekem bizonyítani kell: vagyoK anyaként is annyira képes, mint a többi lány. Itt van egy különszobám: reggel viszem a kicsit, este, attól függően, mikor végzek, hozom haza. s játszunk, foglalkozom vele, majd miután elaludt, tanulok. Éjfélig, haj­nalig, reggelig, s aztán kezdődik minden elölről. Mit mondja^? A ta­nárok legtöbbje megértő, rendes, a- kárcsak a diáktársak Is, de sajnos, van sok olyan Is, aki leszóllt, aján­latokat tesz, pimasz ajánlatokat, s ha elutasítom, mert elutasítom, le- kurváz. .— Nos, bármennyire kilátástalanul Is kezdtem és bármennyire nem ró­zsás jelenleg sem a helyzetem, egy dolognak mégis örülök, egy lényeges dolgot megtanultam: nem szabad ha­tártalanul megbízni senkiben, mert az emberek a saját érdekükben csal­nak, hazudnak, és ritka a kivétel. S talán már én sem tartozom e kivé­telek közé, mert nagy árat kért az élet a könnyelműségemért, az anya­ságomért; csalódtam mindenben és mindenkiben. Ágira és Péterre jó ránézni: boldo­gok. A főváros Malomvölgyi diákott­hon-komplexumának 39-es szobájá­ban egy 6x2 méteres helyiségben él­nek, laknak szeptember óta. Idén februárban házasodtak össze, de ak­kor még szó sem lehetett közös szo­báról, mert diákházasságuk elsőszá­mú oka ez volt., — Füleken kezdődött több mint öt­éves kapcsolatunk, s itt úgy érez­tük, ez a hosszú kapcsolat bizonyos elöbbrelépést, kimozdulást kíván. Meg aztán, untuk, hogy napi fél egy órácskát találkozhattunk, vagy csu­pán rövid telefonokat válthattunk. Mindketten két-két szobatárssal lak­tunk, s így szinte csak havonta, két­havonta tudtunk egyikünk vagy a másikunk szobájában kettesben ma­radni. S őszintén szólva: ötéves kap­csolat után az ember már unja, hogy az utcán, parkokban kószáljon: en­nél többet akartunk, olyan barátot, társat, élettársat, akivel együtt él az ember, akihez mindig, mindenben őszinte.-- A szülők könnyen beleegyezlek, csináltunk egy mini lakodalmat, s azóta, hogy együtt lakunk, sokkal nyugodtabban, sokkal jobban meg­vagyunk: boldogabb, teljesebb az sie­tünk. Aztán Péter elpanaszolja az egyet­len, mégis roppant kellemetlen té­nyezőt: szobát a kollégiumában kap­tak, -ahol csak közös vécék és zu­hanyozók vannak — egyik ajtaiámk zárjában sincs kulcs. Agl csak akkor zuhanyozhat, ha Péter itthon van, vagy átjár a leányintribe. S Péter most már hónapok óta Szegeden ta­nul. Mondják, a diákotthon vezető­sége tekintettel lehetne ilyesmire is, és a házasoknak egyéb kéréseit Is időben és megfelelő módon figyelem­be vehetné. — Mi változott az életetekben a házasság, az összeköltözés óta? — Az intri hatcentis vastag fa­lakkal mindenképpen roppant moz­galmas, de így csupán egymást l«ell elviselnünk, nem pedig még két két szobatársunkat is, és megváltozott a közérzetünk, ami nagyon fontos — mondja Agl, aki pszichológiát tanul. — Nyugodtabban, klegyensülyozottab- ban élünk kettesben, ebben a pará­nyi szobában, bár diákként, diákfej­jel vágtunk neki az életnek. Diák- házasok vagyunk, igaz, már nem (csak) diákok és még nem (csak) házasok. Este van. A szomszéd szobából a lányok diszkóba indulnak, lentről a fiúk már füttyögnek nekik. A diák­házasok, talán némi nosztalgiát é- rezve összenéznek, és megszorítják egymás kezét: rájuk a diszkó helyett egyéb feladat vár ... ZOLCZER JANOS A szerző felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents