Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-21 / 29. szám

— Miért Iszik X. vagy Y? — tesszük (öl és halljuk a kérdést nemegyszer, amikor a réssegesség, az alkoholizmus okait szeretnénk kibogozni. Gs aztán elttsorakoznak az okok, az érvek, az előzmények, mert ok és okozat Itt Is együtt jár. Mindent meg lehet magyarázni, mondhatja valaki, de a végeredmény napnyi hosszá papúlás, ma- gyarázkodáz, okfajtéz után is ugyanaz: X. vagy Y. alkoholista. Gs ez a szomorá tény, meg at, amit az alábbiakban megszólaló Uzemmérnöknő mondott — s nem véletlen, hogy az 0 szavait választottam Írásom elméül is —: „A poharat én emelem a számhoz . De hogy az ő esetében választ kapjunk a miértre, szükséges az okokat is megkaresni. Mert míg nem fedjük föl őket, nem szánakozhatonk, se nem Ítélkezhetünk sorsa, alkoholizmusa tölütt. Felületes vádaskodás lenne csak.

Viszont amíg nála az okok mélyen gyökereznek, addig egy másik „alanynál“ szinte kiderlthetetlenek. Bár írásunkban nem szólaltatjuk meg, valójában sokszor és sokat (aggattam ezt a jobb sorsra érdemes tehenészt. Többre viszont nem jutottam nála, mint arra a (elfiletesnek is tűnhető megállapításra, hogy: iszik, mert iszik. Minden komolyabb ok nélkül. Bármit kérdeztem is tőle, tömören így összegezhetném válaszait: „Izzók, mert jólesik“, „iszok, mert miért na i^nék‘^ „iszok, mert más Is iszik..

Két sors, a maga módján két tipikus eset.

A POHARAI N [MIIEM A SZÁMHOZ

Zolezer János

riportja

öt liter naponta

I— A (érjem naponta átlagosan öt liter bort megiszik — mondja még nevetve, majd pillanatok múlva már könnyes szemmel ju- cl asszony. —. Igaz, almabort, csúcsút, arai olcsóbb, mint a rendes bor, de az is ugyanúgy meghülyltl őt, ha mög nem jobban. Minden reggel a tejjel együtt hazahozok öt üveg bort, de igen gyakran megtörténik, hogy estefelé, még a bolt zárása előtt a (érjem már zavarja a gyereket: „Borért, mert szíjat hasítok a hátadbőll“ A gyerek aztán jön hozzám, könyörög, adjak neki pénzt, legalább egy liter borra, mert ha nem hoz csúcsút, az apja tálholtra vert, fél. Adjak pénzt, de honnan? Már egy hete kölcsönpénzen élünk, pedig csak pár napja volt a tizetés. Kenyérre, tejre, lisztre Is alig tudtam klkunyerálnl a szomszédasz- szonytól, hát akkor hogyan adna borra. El is sírom én ezt mindig a gyereknek, fújja ő már kívülről a szövegemet, de minden hiába, az apjával már úgy sem lehet normálisan beszélni. Nem is csoda, napi öt liter csúcsú utáni Megsajnálom a gyereket, és megyek az egyik szomszédhoz, a másik szomszédhoz, a harmadikhoz, negyedikhez, ötödikhez; sokszor a harmadik utcában kötök ki, míg össze kunyerálok Itzenegy koronát Mert az emberek, ha meglátnak, kulcsra zárják előttem az ajtót tudják, sejtik már, ml járatban vagyok. De tudja, én már nem is csodálom őket. Nem laknak itt milliomosok, mindenki fizetéstől fizetésig él, gondosan beosztva, hát nem csoda, hogy nem szívesen látnék. De azért csak megszán valaki mindig. Oszt' rohanok haza, de a gyerek már ordít, bőg, az apja hülyére verte, mert még nem hozott bort, nyomom a kezébe a pénzt, a szatyrot, szalad], gyerek, legyen békesség, attól a liter bortól már úgy is elalszik apádl No de míg a gyerek az üzletet járja, addig én vagyok soron. Ha nincs benne túl nagy nyomás, akkor megelégszik annyival az uram, hogy elmond minden szajhának, rlbancnak, megfenyeget, esetleg felpofoz. Nem menekülhetek el előle, mert ha nincs kin kitöltenie a bosszúját, akkor szétzúz mindent: edényt, bútort, rádiót, televíziót, mindent, amit csak a keze ügyében talál. Ha meg túl nagy benne a nyomás, kést ragad, vagy a fejszét kapja föl, azzal fenyeget. Ilyenkor már valóban nincs mese: hónom alá kapom a két kisebb gyereket, mert a nagyobbak már elszaladnak, és menekülök valamelyik szomszédhoz. Becsületükre legyen mondva, ha a gyerekekkel megyek, kinyitják az ajtót, beengednek. Meg aztán, tudja már bal felől is meg jobb felől is a szomszédasszony, milyen a korhely bolond ember, hiszen az ö uruk is megissza a magáét. Mondom, beengednek, kulcsra zárják az ajtót, és együtt rettegünk odabent. Klverl-e az ablakot a férjem vagy sem; belevág-e a baltával az ajtóba vagy sem? Tudja, olyan bolond esze van, hogy sosem lehet kiszámítani, ml lesz. Néha elég, ha kiszaladok az udvarból, és nem jön utánam; máskor meg egész a szomszédék ajtajáig elrohan, káromkodik, ordlbál, majd hazamegy, lefekszik, már a bort se várja meg, alszik reggelig; vagy csapkodja az ajtót. Megáldott vele az Isten, nagyonl

De ne higgye ám, hogy az ilyesmi nálunk csak fizetésnapokon vagy hébe-hóba fordul elő: kérem, a férjem minden áldott nap Iszik. Mondom, azt az öt litert átlagban. Négynél kevesebbet még sosem Ivott meg, de nem ritka, hogy hat-hét liter is belémegy. Tudja, ml pénzt eliszik? Az 6 keresetéből marad Is meg nem is. Még szerencse, hogy azt a négyezret megkeresi havonta.

Amikor reggel négykor felkel, az az első dolga, hogy reggeli helyett megiszik egy üveg bort. Egyhuzamba vedeli a literes bögréből, le se veszi a szájáról. Aztán napközben délután háromlg-négyig bemegy még két liter, majd este hatlg-hétlg újabb egy-kettő. Úgyhogy csak reggel, ha föléb- red, lehet vele beszélni, akkor aránylag józan, normális. Ilyenkor minden áldott nap elmondom neki, mit művelt tegnap: szidott, rágalmazott, vert, kést emelt rém, szóval mindent. Korábban, egy-két évvel

ezelőtt még hitetlenkedve nézett rám, nem létezik, mondogatta. Nem létezik, hogy 6 ilyesmiket művel. Nem hitt nekem. Fölvették magnóra a gyerekek az orditozásalt, le- játszottuk neki, de akkor is csak azt hajtogatta: nem Igaz, ö Ilyeneket nem mondott. És most már az utóbbi időben reggelente is, józanul is ugyanazt vágja a fejemhez, amit este, részegen. Hogy én ezzel meg azzal csalom meg öt, hogy én kurva voltam meg az Is leszek, szöval, ilyesmiket mond. De Isten lássa a lelkemet, soha más férfit nem Ismertem az életemben, a férjemen kívül. Meg ugyan kinek Is kel- lenék? Csak ennek a hülye, félnötás férjemnek kellek, de neki 1$ csak akkor, ha részeg, mert mindig részegen mászik rám. Meg Is van az eredménye: tizenegy gyerek. Tlzenegyl S közülük még csak kettő nagykorú, önállő. Kilencről még nekem kell gondoskodnom, etetnem, öltöztetnem. Iskolába járatnom, nevelnem, mindent. De miből, no mondja meg, miből?! Honnan vegyek pénzt, hiszen ennyi gyerektől dolgozni se mehetek, jött egyik a másik után, ha akartuk, ha nem. Meg aztán kettő még csecsemő korában meg Is halt. Miből? Ilyenkor, nyaranta még csak megvagyunk valahogy: zöldséglevest, sóskát, krumplit, babot, tököt főzök, ami magterem a kertben. Mart hús az csak fizetésnapon van. Gs hiába kapom a sok gyerek után a hatalmas családi pötlékot, ml az ennyi embernek, ha a keresetét elissza az uram: semmti Szóval fizetésnap veszünk tizenöt- -húsz kilő búst, 8 esszük, amig tart, két- -három napig. Aztán meg zsíros kenyér, lekváros kenyér, zsíros kenyér, lekváros kenyér váltja egymást.

Azt kérdezi, hogy miért nem kezelteti magát a férjem, miért nem megy el elvonókúrára? Mit érek vele? Két férfi Is volt már innen az utcából, az egyik hat, a másik három hónapig, de hazajöttek, és nem telt bele négy-öt nap, épp olyan részegek voltak, mint azelőtt. Igaz, legalább addig békében, nyugalomban élt a család, de hát ml az a hat hónap az előző meg az azt követő évekhez, évtizedekhez képesti No mag aztán, ki törődik az Ilyen jömadár- ral, mint az én uraml Senki, önszántából nem megy el, én meg nem merem elvltet- nl, mert ha hazajönne, úgy Is agyonverne, leszúrna, vagy a baltát vágná belém. A munkahelyén nincs vele baj, tehenész, reggel, este elvégzi a kötelességét. Ha nem ó, akkor zavarja a nagyobbik gyerekeket, azok megcsinálják helyette, vagy én megyek az Istállód. Sőt, nem hogy nem vitetik öt el a munkahelyéről, hanem tán még meg is védenék. Tavaly Is kitüntetést meg jutalmat kapott a jó munkájáért Hiszen nincs elég tehenész, kedvébe járnak az olyannak, aki vállalja.

Nemegyszer megesik, hogy a gyerekek nem mehetnek iskolába, mert nincs mit fölvenni, koszos, toldozott-foldozott, szakadozott a ruhájuk: így mégsem küldhetem el őket a rendesen, tisztán fölöltOztetett gyerekek közéi Egy-kettő mindig itthon lófrál. Most is, a kilencéves már harmadik hónapja nem jár iskolába, a tizenhárom éves meg kéthete. Az apja nem engedi a nagyobblkat, járnia kell vele az Istállóba, etet helyette.

Lehet, nem szabadna mondanom, de azért kimondom: bár csapna belé egyszer az uramba a mennykő, fojtaná meg az a sok átkozott ital, vagy taposnák össze a tehenek, nem bánnám. Mert nem igazság az mégsem, hogy nekünk, a családnak, tízünknek naponta miatta kell szenvedni, rettegni, koplalni, azt a rengeteg mérget, hosszúságot lenyelni. Nem, ez nem lehet Igazság. Mert egyszer az én idegeim is fölmondják a szolgálatot, és attól félek, kivégzem magamat, és mi lesz a gyerekekkel, a szegény árvákkal. A korhely ap- juktől akár fel Is fofdulhatrtak éhen.

Bűnbakokat nem keresek

— Tudom, hogy elrontottam az életemet; tudom, hogy az alkohol tett tönkre, azzá a ronccsá, ami vagyok; de azt Is tudom, nem lett volna szabad ennyire elhagynom magam, az első pohár után lemondani az életről, mindenről és Inni, inni meg inni mondja G. asszony Kassa (KoSlce) egyik

bérházának második emeleti kétszobás lakásában. — Mondom, tudatában vagyok mindennek, mégis hiába. Voltam már hathónapos elvonókúrán, de nem segített. Vagyis, mindössze harmincnyolc napig bírtam ki hazatértem után ital, szesz nélkül. Harmincnyolc napig! Pedig mennyire fo- gadkoztam búcsúzáékor a szobatársak, a kezelőorvos, a nővérek előtt: soha többé egy kortyot sémi Mert azt már gyógyításunk első napjaiban tudtunkra hozták, hogy az ember csak akkor gyógyulhat ki ebből a betegségből — mert ott úgy kezeltek bennünket mint betegeket —, ha többé nem vesz a szájába alkoholt. Olyan nincs, hogy időnként, alkalomadtán meglszok egy-egy pohárkávait De gyenge voltam, nem

bírtam ki, Iszok.

Voltaképpen — ha nem jön közbe az ital — a szerencse édesgyermekánek Is nevezhetném magam. Remek karrier, csodás életút állt előttem, amibe már alaposan bele Is kóstoltam. így aztán Igazán fel tudom mérni, mit vesztettem.

Nos, a hatvanas évek elején kaptam kézhez a mérnöki diplomámat A (érjem pontosabban a volt (érjem —, aki előttem két évvel végzett, mire én letudtam az egyetemi éveket, már szolidan berendezett háromszobás lakással rendelkezett s nekem is biztos helyem volt a gyárban, ahol ű dolgozott. Mindketten nagy-nagy lendülettel, odaadással, tervekkel teli vágtunk neki a munkának, az életnek. Azt hittük, minden csúcs elérhető számunkra, tudásunk, szorgalmnunk, egymásba vetett bizalmunk előtt nincs, nem létezhet akadály. Higgye el, amibe mi belevágtunk, akár a gyárban, akár a magánéletben, minden tökéletesen sikerült. Olyan újításokkal, ész- szerűsitö javaslatokkal, munkamódszerekkel huzakodtunk elő, amelyeket mindenki csodált, és hamar híre ment az országban és az országhatáron túl Is. Külföldi konferenciákra, szakmai értekezletekre, tanácskozásokra, adásvételi szerződések megkötésére, mindenhová minket küldtek. Becsavarogtuk a fél világot, a háromszobás bérlakást csakhamar családi házra cseréltük: megvolt mindenünk.

Mindenünk: csak a gyerek hiányzott. Igaz, túlságosan nem Is sürgettük érkezését, mindkettőnket lefoglalt a munka, én sem szerettem volna hat-hét hónapra kiesni, bár ahogy magamat Ismerem, és a férjemet, tudom, örültünk volna nagyon a gyereknek, teljesnek, hiánytalannak látszó életünk vele együtt lett volna Igazán az. De nem születeti gyermekünk, s a mai napig sem tudom, nem kutattuk, melyikünk „hibájából“. Azt viszont szinte tényként merem állítani, ha lett volna gyerekünk, nem alakul Így az életünk, életem. De hát ma már ezen Is kár rágódni.

Szöval minden ment simán, mint a karikacsapás. Számomra akkor még úgy tűnt, tökéletes a férjemmel Is a viszonyunk. De aztán egy véletlen felborított mindent.

Egyedül repültem ötnapos szolgálati útra Párizsba. Emlékszem, ragyogó nyár volt akkor is, bődületes meleg. Még hótfón reggel klklsért a repülőtérre, forró ölelések közepette váltunk el, s megegyeztünk, hogy péntek este az utolsó géppel érkezem Prágából, várni fog. Párizsban azonban már kedden délelőtt kiderült, hogy a tanácskozásból nem lesz semmi, mert igen sok ország képviselője nem jelent meg, s így nincs értelme bármiről is véleményt cserélni, vitatkozni. Kedden délután az össze- sereglett gyér számú küldöttség szétszéledt. Bár maradhattam volna péntek reggelig Is, de Párizst már Ismertem, s otthon meg fontos munka várt rám, hát titokban még örültem Is, hogy legalább annak szentelhetem az Időmet.

Azóta már sokszor gondolkoztam ezen; mi van akkor, ha maradok? Vajon később akkor is klderül-e, hogy a férjemnek szeretője van, vagy a mai napig titokban marad, élünk békésen továbbra is, felfelé Ível a karrierem, mint azelőtt? Tudom, lehetetlen ezekre a kérdésekre válaszolni, de most mégis bánom, hogy korábban, váratlanul, már szerdán este hazajöttem. Megérkeztem, késő este volt már, kinyitottam az ajtót, benyitottam a hálószobába, hogy üdvözöljem a férjemet és... És az egyik közös kolléganőnk feküdt a helyemen az ágyban. A meglepetéstől sem ők, sem én nem tudtam szóhoz jutni. Mindaz a szeretet, szerelem, tisztelet, csodálat, amit korábban, még néhány perccel ezelőtt le, ■

férjem iránt éreztem, akkor hirtelen ■ visszájára fordult. Hirtelen gyűlölet, utálat, megvetés lett belőle. Undor. Rájuk csuktam az ajtót, vettem a kézitáskámat, és kl- i'Ohantam a lakásból. Megálltam a báz előtt, rágyújtottam, s akkor kinyílt az ablak, és a férjem kihajolt, majd érezhetően mámorosán, kicsit italosán azt kiáltotta utánam: „Ml az, talán Párizsban nincsenek stramm férfiak?!“. Ekkor legszívesebben lekentem volna neki egy pofont, összekannoltam volna az ágyamban fekvő kolléganőmet, de nem volt semmihez sem értőm. Elindultam a város felé. Éreztem, el kell mennem, minél távolabbra ettől a háztól, mert beleörülök a helyzetbe.

Hirtelen gondolatok cikáztak végig az agyamon: ez tálén mindig azt hitte, minden városban van valakim; neki mindenütt volt valakije, nem csak itthoni?...; felőle bárhol, bárkivel lefekhetek; mindig volt az ágyamban valaki, ha távol voltam?; ez lett hát a nagy szerelemből, a tisztességből! Betértem egy éjszakai bárba, kértem valamilyen Italt, felhajtottam, kértem még egyet, felhajtottam, még egyet, és akkor egyszerre szinte súlytalannak, könnyűnek, gondtalannak, vidámnak éreztem magamat. Felfllnésetből szemléltem a történteket, szinte a kívülálló szemével, akinek csupán tudomása van az esetről, de nem őt érinti. De ez is csak pillanatokig tartott. Egyszerre nem érdekeit semmi és senki. Ittam, vedeltem, táncoltam, mintha egy csapásra megszűnt volna a múltam, mintha újjászaiettem volna ... Tovább már nem tudom, ml történt, csak arra emlékszem, egy szállodai szobában ébredtem, ahová — mint később kiderült — egy férfival mentem (el, de hogy kivel, sajnos, a mai napig se tudom.

Bementem a munkába, találkoztam a (ér- jemmel, akinek az volt az első mondata; „Még ma elköltözők otthonről.“ Előbb nem válaszoltam, de később azt mondtam neki: beszéljük meg otthon, munka után a dolgokat, értelmes emberhez Illően. Bólintott. De aznap hiába vártam, nem jött haza. Vártam, és közben eszembe jutott az előző este, a bér. Töltöttem magamnak. Ittam. És megint ugyanazt éreztem, mint egy nappal korábban; vfgségot, gondtalanságot, megkönnyebbülést, senki és semmi nem érdekelt, látni se kívántam a férjemet.

Másnap hiába kerestem öt a munkában, nem lőtt be. Mire hazamentem, szinte üres lakást találtam. A csodaszép bútorokat, mindazt a rengeteg cuccot, amit az évek során külföldről apránként hazahoztunk, mindent elvitt. Caak az ágyat, az ágyunkat hagyta ott. Az ágyat, ezt a nagy-nagy fölkláltőjelet, amivel mindent elmondott, kifejezett: ez volt az ö véleménye. Hát nem caoda, hogy ekkor újra a pohár után nyúltam. Az Idegeim azokban a percekben szinte teljesen fölmondták a szolgálatot, örült nagy feszültség uralkodott bennem, a három nap megrázkódtatása — amit eddig aránylag tűrhetően viseltem — akkor tört ki rajtam Igazán: és még ott díszelgett szinte egyetlen bútordarabként az ágv.

Másnak elköltöztem otthonről, a barátnőm befogadott. A férjeimmel továbbra sem tudtam találkozni, sem a kolléganőmmel, három hétre szabadságra mentek. S mire visszajöttek, már kezemben volt a papír, a válökeraset megindításáról.

A többit már csak röviden: elváltunk, én lemondtam a lakásról, mert úgysem tudtam volna tovább ott élni, lemondtam mindenről, mert Ilyen viselkedés után minden kapcsolatot meg akartam szakítani a férjemmel. Érthető okokból megváltoztattam a munkahelyemet, megszereztem ezt e kétszobás lakást, ás azt hittem, új életet tudok kezdeni. Igaz, új életet is kezdtem. Igaz, egyetlen újdonság lett az életemben: az Ital. Sosem tudtam elfelejteni, hogy ennyire és Így, Ilyen aljasul becsaptak. Hosszan kéne magának mesélnem még arról Is, milyen kölcsönös bizalomra, szerelemre, együtt kovácsolt tervekre, együtt végzett munkára, hitre építettük ml az éfe- tünket; ideális embert, családi, házastársi kapcsolatot akartunk és munkánkban is a tökéletesre törekedtünk. Azt hittük, minderre csak együtt vagyunk képesek, kOlön- -külön semmit sem érünk, hogy kettőnk ereje mindenkiénél nagyobb. És akkor hosszú évek csodaszép kapcsolatát elintézni annyival, hogy Párizsban Is vannak stramm férfiak. Hát nem érzi? Ugye érzi maga Is, mennyire embertelen, primitív, arcátlan és gúnyos befejezés. Ennyit értem csak ennek az embernek, ennyit?!

Ezek a kérdések azóta Is, pedig már három éve annak, naponta előjönnek. És naponta előveszem a poharat, az Italt, hogy könnyítsék magamon, hogy felejtsek, hogy kinevethessem öt, hogy ne is gondoljak rá.

Azóta nem megy a munka, csupán megtűrnek a helyemen, mert a mostani főnököm korábban Ismert, Ismerte az érdemeimet, tehetségemet, hát ezekre hivatkozik a kollégák előtt, ezzel véd, de érzem, ö sem tűr meg soká, az ő türelmének is van hatéra. Főleg most, hogy eredménytelen volt a kúra, újra inni kezdtem.

Hogy mi lesz tovább, gondolni se merek rá. Ezért aztán veszem a poharat, töltök, Iszok, mert akkor gondtalan az ember, nem érdekli senki és semmi, kábult az agy... Mert akkM megszűnik számomra a világ.

Ho?y kit okolok mindezért? A férjemet? Ilyen szempontból józanul tudok ítélkezni. A férjem embertelenül viselkedett velem szemben, de inni én kezdtem el, én egyedül. És ez egyedül az én gyöngeségem, egyedül az én hibám, vétkem. Bűnbakokat nem keresek. A poharat én emelem a számhoz.