Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-11-10 / 45. szám
Fekete György Marsai Mária Cztbor Ildikó Czibula Ildikó Mit csinálnak az elsős főiskolásak, milyenek, milyen elhatározásokkal, elképzelésekkel vágtak neki az előttük álló négy vagy öt évnek? Ezekkel a kérdésekkel indulok a bratislavai Szlovák Műszaki Főiskola Építészeti és Műépítészeti Karának modern labirintusába. Csupa számjegy mindenütt, a számítógépek segítsége nélkül ma már elképzelhetetlen a főiskolák működése, élete. Engem viszont az utolsó számjegy, a kód vége, a diák személyisége érdekel. MÁRIA Marsai Mária a Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban végzett. Végig színjeles volt, így a magasépítői szakra felvételi nélkül jutott be. Csendes, halk szavú, nyugodt, komoly lány. — Jeles voltam, bár ez nem azt Jelenti, hogy minden tantárgyat egyformán szerettem. Akadt, amelyet egyenesen imádtam, a többit már nem annyira. Így tett aztán, hogy vonzott a matematika és különösen a fizika, és mivel édesapám építész, arról is volt némi fogalmam, ml is az építészet, hogyan fest egy tervezőiroda. Nos, ha már választhattam, olyasmit akartam választani, ami kedvem szerint való. Mária édesapja tehát építész, édesanyja közgazdász. Róluk, a szüleiről beszélgetünk. — Nálunk mindig igazi családi harmónia uralkodott. Szüleim mindig úgy irányították az életüket, hogy nyugodt családi légkör legyen otthon, hogy az anyagiak mellett meglegyen minden, ami szükséges ahhoz, hogy gyerekeikből legyen valami. — Ellenőriztek? — kérdem, de nem érti a kérdést. — Minek? — válaszol végül is kérdéssel. — Nálunk mindig mindenki tudta, hogy mi a feladata. Én is. Kezdettől fogva jó tanuló voltam, így nem volt szükség különösebben ellenőrizni. — Akarták, hogy tanulj? — kérdem, de újra csak nem érti a kérdést. — Tanulni akarsz? jó, akkor tanulj, mondták, illetve talán nem is mondták. Minek azt mondani. Itt a főiskolán látszólag nincs sok óránk, harmincöt, és az is nagyon jól van beosztva, de a- zért oda kell figyelni. Bele kell jönni, ki kell alakítani a módszert. Nem kell, mint a gimlben, óráról órára tanulni, de azért ide sem jöhet az ember úgy, hogy bele se néz az anyagba, mert akkor egyszer csak azt sem értené, hogy miről beszélnek. A rajz sok időt elvesz, nem nagyon jut másra, mondjuk arra, hogy a divattal törődjem. Aztán más dolgokat is el kellett hagyni; a sportot például. Régen többet hajtottam, de most már csak úszni járok. Azt azonban már nem hagyom abba ... KATI ÉS A TÖBBIEK Szedmáky Katalinnal, a másik elsőéves építészhallgatóval a József Attila Ifjúsági Klubban találkozom. Valójában akár itt is kezdhettem volna, de nem akartam, mert nemcsak róluk, egy kicsit az iskoláról is szót akartam ejteni. Kati különben nincs egyedül. Itt van vele Konczer József és Fekete Syörgy A KÖD UTOLSÓ számjegye is, akikkel' Kúrtiároiíiban, a gimnáziumban is egy osztályba jártak. Aztán itt van Korpás Péter, aki viszont a gépipariba járt. Ketten építészek, ketten pedig az elektrotechnikára járnak. Később csatlakozik hozzánk még Czibor Ildikó, aki a glmi másik, párhuzamos osztályába járt. Ott más ósztályba vagy más-más iskolába jártak, de Itt mindnyájan komáromiak, így aztán nemcsak ismerik egymást, össze is tartanak, barátok. A klubest után próbálunk megegyezni, mikor és hol üssük nyélbe a beszélgetést. Több javaslatot is felvetek. — Minek halasszuk holnapra? Lusta vagyok én arra, hogy felkeljek, bejöjjek, amikor most rögtön is beszélgethetünk — szögezi le Konczer József, és nekem tetszik ez a beszéd, annál is inkább, mert a határozott embert érzem benne. Ezért aztán nem hagyom annyiban, de ő kitart álláspontja mellett, sőt még hangsúlyozza is: — Igenis, lusta vagyok. Nem szeretek felkelni, nem szeretek fölösleges dolgokat csinálni. Ezért is jelentkeztem a villamosmérnökire. Itt gondolkodni kell... A salamoni kérdést tehát Konczer József döntötte el, és így most séta közben is körülötte folyik a beszélgetés: ő az, aki elsőnek válaszol, aki magához ragadja a szót. Lustaságát tehát nagyon is képletesen kell venni. Akárcsak Marsai Mária, ö is felvételi nélkül került a főiskolára. Az egykori osztályközösségről faggatom őt és a többieket. Eleven osztály voltak, összetartottak. Elég sok borsot törhettek a tanárok orra alá, és arra is volt gondjuk, hogy csak akkor írjanak dolgozatot, akkor feleljenek, ha ők ist jónak látták. Hogyan érték ezt el? — Jó volt az „osztálydiplomácia“ — mondja ismét ő. Ugyanis József édesapja volt az osztályfőnökünk. Néha bizony nagyon komoly beszélgetésre került sor, és volt is mit megbeszélni, de mindig győzött az „osztálydiplomácia“. Közben beérünk a kollégiumba, a folyosó végén ütögetlk a pingponglabdát, ml azonban tovább beszélgetünk a barátságról, szülőkről, leendő hivatásukról. Továbbra is Konczer Józsefé a szó. ^ Az biztos, ha nem csinálhatom azt, amit akarok és tudok, akkor inkább elmegyek valahová trógerolnl — vélekedik, és még sok mindent mondana, gondolkodik, gyűri az ajkát, dörzsöli az állát, a többiek pedig a legtöbbször Igazat adnak neki, vagy esetleg kiegészítik a mondanivalóját. A barátságra különösen kényesek. Nemcsak itt tartanak össze, hanem odahaza is, időről időre szükségesnek érzik, hogy találkozzanak, beszélgessenek, és erre, bár jócskán szétszóródtak, szakítanak Is időt. És ezt jó látni, hallani. ILDIKÓ Utolsó beszélgetőtársam Czibula Ildikó. Vásárúti (Trhové M^to), szintén Bratislavában, a Duna utcai gimnázium ba járt. A JAlK-ban Ismerkedtem meg vele, de az első pillanattól fogva az volt a benyomásom, hogy mór találkoztunk. És nem tévedtem. Egyszer régebben járt már a szerkesztőségünkben, és az egyik osztálytársa is írt róla a lapunkban. A Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karónak orosz-angol tolmács szakán tanul. Jó tanulmányi e- redmónyel alapján a gimnázium eredetileg szovjetunlóbell tanulásra javasolta, így Banská Stiavnlcában érettségizett, ami pedig nem volt könnyű. Hogy aztán mégsem ment a Szovjétunióba, annak az az oka, hogy az iskolaorvos a lány törékeny testalkata és krónikus étvágytalanságára való tekintettel azt javasolta, ne vállalja a mégis csak több megpróbáltatással járó külföldi tanulmányokat. A másik ok, hogy a gimnáziumban különösen kitűnt Ildi rendkívüli hyelvérzékével, ezért az izgalmasabb, mozgalmasabb pálya vonzotta, így hát jelentkezett a tolmács szakra. Mindenki, aki hallja, csodálkozik, milyen könnyen és tökéletesen ki tudja ejteni a legnehezebb orosz szavakat Is. Elhatározta, hogy megpróbálkozik a kirgiz nyelvvel. Szerzett is magának orosz-kirgiz szótárt, de a nyelvtanulással egyelőre várnia kell, hiszen itt nálunk magára van utalva, így bizony nehezen boldogul. Ildi édesanyja óvónő, de leginkább családanya. Nincs az a kívánság, amelyet ne igyekezne teljesíteni gyermekeinek. Tudatosan és rendkívül okosan irányítja őket. Kiválasztja számukra az olvasmányokat, felhívja figyelmüket az érdekes riportokra, cikkekre. Tudatosan a gyermekeinek él. Ildi hálós édesanyja állhatatosságáért, akaratáért, kitartásáért. Selmecbányáról nem tudott hetente hazajárni, a mama küldte lányának a csomagokat, és mellékelte a rendszeresen érkező leveleket. — Tulajdonképpen ott jöttem rá, hogy ml a barátság — vallja. — Azelőtt is voltak barátaim, barátnőim, de hogy mit jelent az igazi barátság azt csak Selmecen tudtam meg. Talán a- zért, mert nagyon nehéz volt az iskola, egymásra voltunk utalva a tanulásban. Maga a város is egészen más, mint a mi Csallóközünk, különösen télen, a- mikor a nagy hidegben nem jártak az autóbuszok, és nekünk a város egyik feléből a másikba kellett gyalogolnunk, hogy reggelihez, ebédhez jussunk. Nehezen viseltem el azt is, hogy nélkülöznöm kellett a meghitt, biztonságot jelentő családi környezetet is. Ha nem lettek volna barátaim, talán el sem tudtam volna' ezt az egészet viselni.. Íme a kód utolsó számjegye, az elsőéves diák, építészhallgató, villamos- mérnök, tolmács. Németh István A szerző felvitelei TUDUNK PIHENNI Minden élőlény szervezetében ősidők ólá kialakult az úgynevezett huszonnégy órás ritmus, amely valamennyi szerv működésében megnyilvánul. Ez a huszonnégy óra összhangban a nap- ' pal és az éjszaka változásával tartalmaz aktív és passzív szakaszokat. A szervezetnek azt a változását, hogy egyszer pihenésre, másszor az aktivi tásra hangolódik át, a vegetatív ideg rendszer szabályozza. Nem vagyunk egyformák. Ugyanaz a megterhelés nem vált ki azonos reakciót két emberből. Nagyon fontos, hogy mindenki jól megközelítse az egyéni adottságait abban, hogy mikorra tegye a pihenőőrált. Egyesek könnyebben maradnak fenn este, mások viszont koránfekvök. Ehhez az egyéni tbiolóqiai ritmushoz való igazodás nagyon fontos, főleg a diákok esetében, és hosszú távon nem ajánlatos felborítani. Dolgozni is úgy tudunk a leghatékonyabban, ha munkánkat a lehetőségek határain belül hozzáidomítjuk biológiai ritmusunkhoz. A pihenéssel, annak egyes formáival ma már tömegszervezetek, sőt intézmények is foglalkoznak. Ősidők óta passzivitást társítunk a pihenés fogalmához, elsősorban az alvást. Az aktív pihenés elterjedése talán a sportból származik. A munkából eredő fáradtságunkat lehetőleg más tevékenységgel szüntessük meg, mint amiben elfáradtunk. Ez az aktív pihe nés lényege. Továbbá az, hogy; kedvünk legyen hozzá. A biológiai hatások is csak akkor alakulnak ki, ha valamely tevékenységet kedvvel csinálunk. Kiváló testgyakorlat például a futás, életkorhoz, adottságokhoz alkalmazható, viszont aki nem edzett, hamarabb fárad el az edzett embernél. Nemcsak annyival hamarabb, ameny- nyivel kevésbé edzett, hanem annak tObbszOrOsável. Már 30—35 százalékos terhelésnél is úgy érzi, nem bírja tovább. A sportban, de bármely más szakmában is nagy szükség van a kiegyenlítő tevékenységre. Kiderült, hogy azok a. versenyzők jobban szerepelnek a versenyeken, akik a sport mellett mással is foglalkoznak; pl. tanulnak, készülnek egy élethivatásra. Az edzők még a hatvanas években is csak azzal törődtek, hogy a versenyző mezbe öltözötten mit csinál a pályán. Ma már majdnem olyan fontos, hogy mit csinál akkor, amikor nincs edzésen. Ezért helyes, ha a tanár a diákok otthoni, szabad idei tevékenysége felől is érdeklődik, ügyel a diák egész életmódjára. Az ember nagyobb megterhelésben él ma, mint történelme során bármikor. A technika fejlődésével felgyorsul az idő, a teendők többszörösét zsúfoljuk egy napba, mint elődeink. Az élettankul at ók és az orvosok figyelmeztetik, nevelik az embereket a helyes pihenésre, míg Időben van. Időszámításunk elején egy emberi élet 20—25 év volt. Fáradtságról nem lehetett beszélni. Még Petőfi- idejében sem volt 40 évnél több az átlagéletkor. ma viszont több niint hetven év. Ezért a pihenés fontosabb, mint bármikor. Csak sajnos korunk embere elvesztette pihenési képességét, vagy meg sem szerezte? Kétségtelen, hogy például a mi szüléink is többet dolgoztak, senkinek Sem volt szabad szombatja. Parasztemberek milliói éltek úgy évszázadokig, hogy soha nem voltak szabadságon. Örökmozgó életet éltek, és mégsem volt soha ilyen mértékű idegrendszeri zavar, mint korunkban. Az orvosokhoz fordulóknak 30, az egészséges lakosságnak 10 százaléka sérült valamilyen módon. Ez csak azzal magyarázható, hogy a ma embere nem tud megfelelően pihenni. Nem véletlen, hogy a pedagógusok a kéthónapos szünidő után már októberben kimerült állapotban kerülnek az idegkllnlkákra. Rosszul pihentek. Nem élünk jól a felszabaduló Idő adta lehetőségekkel. Az akkumulátort is tölteni keli, mert kimerül, ha mindig csak fogyasszuk. Az is rosszul él, aki csak örökké tölt, de az is, aki örökké csak fogyaszt. Meg kell találnunk az egyesúlyt. S. M.
