Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-27 / 43. szám

LAKNI

J

óskát és Lacit mindenki irlgyll az osztályban, sőt az egész iskolában;

— Kifogták a város legjobb albérletét — mondja egyik osztálytársuk.

— Ügy élnek ott, mint a grófok — kontráz rá egy másik. — őket az égvilágon senki sem ellenőrzi, minket meg még a fürdőszobában is figyelnek, hogy nem használunk-e túl sok vizet.

Jóska és Laci büszke szerzeményére, a kétszobás berendezett lakásra, amelynek tulajdonosa külföldön tartózkodik, s csupán évente egyszer, nyáron jár haza. A fiúk fizetik a lakbért és egyebeket ami alig havi háromszáz korona. Ezenkívül még havi kétszáz koronát félretesznek a háziúrnak az egyik szekrény fiókjába. Fejenként tehát kétszázötven koronát fizetnek, s ez az összeg a mai albérleti árakhoz képest valóban nem sok, sőt, egyesek szerint az osztályból, nevetséges összeg.

>— A pasast gyorsan érte a külföldi kiküldetés, s nem maradt ideje jobban megszervezni lakása kiadását, egyébként nem hiszem, ha csak nem kimondottan jótét lélekről van szó, hogy ilyen áron bérbe adta volna. Hiszen pazarul berendezett két szoba; sztereó magnó és lemezjátszó, színes tévé, telefon... Az egyik szoba az enyém, a másik Lacié. Jól megvagyunk együtt.

Még azt hihetnénk, hogy az i- lyen lakás ideális feltételeket teremt a tanuláshoz, ám ez csak a látszat. Jóska és Laci egyébként sem könyvkukacok, akiknek szent- írás lenne a tanulás. A hármas- -négyes osztályzathoz szükséges minimumot megtanulják — azt mondják, ehhez elég az órán odafigyelni — s Idejük nagy részét csavargással, szórakozással töltik Sőt az a hír járja az iskolában, hogy fél liter tömény szesz tejében fél estére kölcsön is adják albérletüket, arról már nem lebeszélve, hogy minden osztályünnepséget — születés- és névnapot meg egyebeket — itt tartanak: a szomszédok nem nagy örömére.

Szóval, amióta Jóska és Laci megszerezte ezt az aibérletet — a második félévtől —, megváltozott az osztály élete, előmenetele. Csupán az a hét fiú és tíz lány jeleskedik valamelyest, akik diákotthonban laknak, meglehetősen szigorú felügyelet alatt. Jóskáéké- nál lényegesen rosszabb körülmények között. Igaz, már ők sem soká, hiszen idén harmadikosok, s jövőre már nekik sem lesz hely az intriben, albérletet kell keresniük Legalább olyanról álmodnak, olyanba vágynak, mint Jóska és Lad.

I

lyen alapon apácáknak is mehettünk volna — mondja ironikusan Marika, amire két társa, Kati és Ildikó bele- egyezően bólint. — Már ha az albérletünkről beszélünk, azt se tudjuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk.

— Képzeld — veszi át a szót Ildikó —, egy bérház kétszobás lakásának egyik picinyke szobájában lakunk hárman. A másik szobában lakik a „zárdafőnök", azaz Erzsi néni. Az első napokban rém kedves volt; csinálhattunk a- kármlt, ránk se hederített. Megfőzte reggel a teát, kávét, sokszor még valami harapnivalót is készített. Eltelt jó egy hónap, s kezdett minden megváltozni. E- .lőbb csak azzal állt elő, hogy ne zuhanyozzunk minden este, másnaponként is elég lesz. Aztán már azt is megparancsolta, hogy este nyolc után oltsuk el a lámpát és aludjunk. Megtiltotta a zuhanyozást, mondva, majd lezuhanyozunk otthon, hétvégén. Nem engedi azt sem, hogy kimossuk az alsóneműnket. Ha valamelyikünk belép a fürdőszobába, máris odaáll az ajtó elé, beles a kulcslyukon, s dörömböl, kláltozlk. Most már teheti, úgysem tudunk elmenni, hiszen ebben a nyomorult kisvárosban már minden hely foglalt. Azért volt ő olyan kedves az első hetekben, nehogy Időben meggondoljuk magunkat, pedig fejenként háromszáz koronát fizetünk neki, s még a vécépapírt is nekünk kell hozni.

— Üjabban — mondja Kati — már azt is kikötötte, hogy nyáron hatkor, télen ötkor otthon kell lennünk, egyébként kizár bennünket. Olyanról már szó sem lehet, hogy fiúvendégeket fogadjunk, hiszen még osztályfőnökeinket se engedi föl. Zsarnokoskodik fölöttünk, állandóan leskelődlk, hallgatózik, nincs egy nyugodt percünk sem. A múltkor, jóval éjfél után meggyújtottam a lámpát, mert még nem tanultam meg a föladott verset. Persze hogy észrevette. Nem restellt fölkelni, s nagy ricsajjal kioktatott, hogy drága a villanyáram. Kénytelen voltam zseblámpát vásárolni, s este nyolc után már annál tanulunk. Olyasmit, hogy zenét hallgassunk, rádiózzunk, leányálom. Az intribe nem mehetünk, hiszen nincs hely, újabb albérletet találni képtelenség. Nem marad más, mint tűrni, nyelni a mérget.

E

lmesélem e két szélsőséges példát az iskola egyik tanárának. Széttárja a karját- 5“ Tudunk mindkét esetről.

meg az ehhez hasonlókról is. Kisváros ez, kérem, titokban semmi sem maradhat, de tenni nem tehetünk ellene semmit. Pedig tudjuk, hogy mindkét esetben a lakáskörülmények nagymértékben kihatnak a diákok tanulmányi e- lömenetelére, magaviseletére, jövőjére, mégsem tehetünk semmit. Amig az iskolának nem lesz elegendő férőhelyes, korszerű diákotthona, addig tehetetlenek vagyunk. Ugyanis a város három iskolájának egyetlen öreg, kis diákotthona van, ahol a tanulók egyharmadát is csak nagy erőfeszítések árán tudjuk elhelyezni, összezsúfolni nyolcasával-tízesével egy-egy szobában. A többiek vagy órákat utaznak, vagy albérlet u- tán néznek. A kínálat kicsi és rossz. A legtöbbször öreg nénik adják ki rosszul berendezett zugaikat. Basáskodnak, uralkodnak albérlőik fölött, megkeserítik az életüket. Mert itt legtöbbször nem arról van szó, hogy nevelik őket, vigyáznak rájuk, hogy megpróbálnák a szülőket helyettesíteni, ilyen főbérlőt csak elvétve talál ni. A többség az említett lányok háziasszonyához hasonlít.

Már búcsúznék a magyar-történelem szakos tanártól, amikor még hozzáteszi:

f-i Valamikor én is laktam albérletben: soha senkinek sem kínok hasonlót.

A

z albérletek többsége illegális. A diákok átmeneti lakhelyüket legföljebb csak a rendőrségen jelentik be, a nemzeti bizottságok illetékes osztályán nem. Tehát adót sem fizetnek a háziak, így ellenőrizni sem lehet az albérletek, szobák állapotát, minőségét. Mert nagyon sok az olyan albérlet, ahol kimondottan rosszak a körülmények: nyirkosak a falak, túlzsúfolt a szoba, hiányoznak az alapvető higiéniai föltételek ...

— A diákok Jó’ albérlők, őket érdemes fölvenni — mondja az egyik idős hölgy, aki két szobát ad bérbe, négy-négy diáknak. —- Még akkor is megéri, ha nyáron a két hónap alatt nem fizetnek. Közben azt is megtudom, miért. Nos, a diákok nem sokat „pofáznak“, mondja, eltűrnek mindent, azoknak lehet parancsolni, anélkül, hogy visszabeszélnének, lehet fölöttük bábáskodni, meg lehet őket fenyegetni, hogy „bemegyek az iskolába és megmondom az 1- gazgatónakl“ Néhanapján még egy-egy pofon is elcsattan... A felnőttek, munkások már nem engedik meg ezt a zsarnokoskodást, legalábbis a többség nem, sőt volt már rá példa, mondja a néni, „hogy a barátnőmet az egyik albérlője meg is Ütötte.“

— Hát ezért jók a diák albérlők — mondja huncut mosoly kíséretében, majd összedörzsöli a tenyerét, mintha csak most készülne megszámolni a havonta bezsebelendő nyolcszor kétszáz koronát. Hogy hogyan férnek itt el kilencen, hogyan tudnak itt mozogni, tanulni, azt még elképzelni is rossz. S a néni még azt tervezi, hogy jövőre kettővel többet vesz föl.

A kapzsiság, telhetetlenség, nem ismer határokat?

J

ómagam Is laktam több város albérletében. Most e riportra készülve körülnéztem szintén néhányban; a helyzet változatlanul rossz, elszomorító. A szobák ugyanolyan silányan vannak berendezve, mint akkor — istenem, mintha minden albérieti szobát egyazon kéz rendezett voi- na be —, csak az árak magasabbak. S még így is nagyon sokan vágynak diákotthon helyett albérletbe. Még olyan városokban is, ahol a diákotthonban legalább az elsősüknek, másodikosoknak lenne is hely. Az ok kézenfekvő és érthető;

— Még a legrosszabb albérlet is jobb az intrlnél, ahol kollektív ébresztő, torna, reggeli, délután szigorú rezsim, ettől eddig tanulás, ettől eddig szakkör, ekkor és ekkor takarodó, alvás — mondja a diákok egyik tábora, s különféle okokra hivatkozva — „diákotthonban nem lehet tar|il- ni", „az intriben lopnak“ — még' győzi szüleit, hogy albérletbe megy, és meg is kapja rá a pénzt.

A másik véglet;

— Igaz, hogy az intriben minden percünket megtervezték a nevelők, hogy mindig áll fölöttünk valaki, hogy szinte I nincs szabad időnk, de még mindig jobb, mint egy zsarnokoskodó vénasszony. És itt a tanulás is könnyebben megy; segítünk egymásnak, megkérdezzük a nevelőktől, meg aztán közösen gyorsabban telik az idő, jobb a hangúját.

A szülök is jobban örülnek, ha gyermekük diákotthonban lakik, nemcsak az anyagiak miatt, hanem elsősorban azért, mert állandó felügyelet alatt tudják csemetéjüket. A szülő azonban előbb- -utóbb mégiscsak beadja a derekát; enged a kérésnek, s fizet.

Az albérletek — legyenek ilyenek vagy olyanok — tehát mindig megtelnek. Mert lakni valahol kein

ZOLCZER JÁNOS

KlÄlIiSOK

Minden városban nagy tömeg várta: gyerekek és háziasszonyok, nyugdíjasok és orvosok, "Toronto városházának lépcsőin pedig maga a polgármester fogadta. Nem. ez nem a kíváncsiskodók tömege volt, ezt a szimpatikus fiatalembert és célkitűzéseit kívánta támogatni mindenki jelenlétével.

Minden azzal kezdődött, hogy Terry Fox kanadai atlétánál az orvosok csontve- lörákot állapítottak meg. Hogy megmentsék az életét, levágták az egyik lábát, és Terry tudva, hogy már soha többé nem kerül fel a versenyzők, a győztesek dobogójára,. elhatározta, hogy egész életét, tudását és e- rejét az alattomos betegség megelőzése és gyógyítási költségei előteremtésének szenteli. Így került sor a sok száz kilométeres maratoni gyűjtésre. Elhatározó sából orvosai tanácsára sem engedett, azt mondta, ha a Csendes-óceántól az Atlanti -óceánig befutja Kanadát, akkor majd pihen.

Hogy milyen megterhelés a szervezetre a lábprotézls. azt csak az tudja, aki viselni kényszerül. Terry te klntet nélkül az időjárásra, napi 12 órán át viselte, e- leinte 30—35 kilométert is futott, gyalogolt a mű lábbal. Esténként aztán fel-felszlsz szenve a fájdalomtól, csatolta le lábcsonkjáról a technika tökéletességét. Felszisszenve és egyre elége- detlenebbUl, hiszen a kéz detí teljesítmény 20—25 kilométerre csökkent.

Világszerte beszéltek szilárd akaratáról, elismerték, hogy ilyen teljesítményre csak egy újjászületett ember képes, aki visszakapta, életkedvét, aki betegsége súlyosságának tudatában sem esett kétségbe.

Közben gyűlt a pénz, mér több mint tízmillió dollár volt a rákellenes kutatás bankszámláján. Nagyvállalatok, politikai, kulturális és sportszemélyiségek lelkiismereti kérdésnek tartották Terry kezdeményezésének pénzbeli támogatását.

A huszonegy éves sportoló akkor már komoly légzési nehézségekkel küzdött, de azzal hárított el minden orvosi beavatkozást, hogy a zavarok bizonyára Ontario állam nyirkos levegőjének a következményei. Ilyen körülmények között villámcsapásként érte a hír, hogy tüdejét is megtámadta a betegség. A bátor fiú a tüdő műtét után szerepelt utoljára a nyilvánosság élőt*. Akkor a tévékamerák elő” kijelentette, hogy betegsége jelenleg ugyan az ágyhoz köti, de semmiképp sem adja fel a harcot, és majd el dől, ki az erősebb.

Élni akarása magn.éte- lyezte orvosait is, 5k termé szetesen már csak a csodá ban bíztak, Terry af.yre gyengülő szervezete képle len volt engedelmeskedni a sok egészséges emberen i« tűltevő fiatalember akarat erejének.

Terry rövid időn belül meghalt, de a gyűjtés m-n. állt meg, sőt még nagy; Db méreteket öltött. A 21 éves sportoló kezdeményezése követőkre talált, a legyöz- hetetlennek vélt rákbetegség ellen milliók vették fel a harcot.

Sajnos, nemcsak ennek a harcnak akadtak támogatót.

Ugyanis Terry kezdeményezése olyan országban teljesedett be, amelynek vezetői hidegvérrel mllllárdo- kát költenek az emberi élet kioltása legrafináltabb eszközeinek és módjainak felkutatására, ezzel is tudatosan készülve a rákbetegsé gek tömeges előidézésére, milliók halálára. Cinizmusuk határtalan, és az is meglehet, hogy Terry Fox mélyen megindító emberi kezdeményezését ők támo gatták a leghangosabban.

(xs)

VALAHOL KELL