Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-20 / 42. szám

4 iPI

Lehet, hogy ezt a bíirténetet sohasem mesélem el, ha nem épp akkor következik be, amikor Predná Moréban, az alkoholis- tékat gyógyító szanatóriumban Jártam.

Rozsnyón a Kras Szállodában éjszakáztam. B. J.-vel már korábban úgy egyeztünk meg, hogy reggel Indulunk Predná Mórába. Neki, mint régi és nagy hírnek örvendő alkoholistának néhány hét múlva kell bevonulnia a szanatóriumba,, háromhónapos gyógykezelésre. Arra kért, ha csak egy mód van rá, beszéljek az Intézet főorvosával, hogy legalább haladékot adjon neki, jobbik esetben pedig egyáltalán ne kelljen alávetnie magát a gyógykezelésnek. A kérés egyik eshetőségének a teljesítését sem szívesen vállaltam, de régi rossz (jó?) szokásomhoz híven most sem tudtam nemet mondani: Gyere, lesz, ami lesz, majd meglátom, mit tehetek az érdekedben — egyeztem bele. Bár ne mondtam volna. Miszen nagyon jól tudtam, hogy J. Idült alkoholizmusával művészi pályafutását teszi tönkre, egészségéről már nem Is beszélve, és mindamellett megkeseríti szillel, barátai, környezete életét. Tudtam, hogy önerőből képtelen leszokni az Italról, és ha ‘ iszik, képtelen dolgozni, viszont a munka még jobban hiányzik neki, mint az alkohol. Tudtam, ha Iszik, képes kárt tenni magában í— hiszen még józan fejjel is hangoztat Ilyen gondolatokat —, hogy ha részeg, az öngyilkosságot is megkísérelheti. Mindezek ellenére a fenti úton-módon Is segíteni a- kartam rajta. Barátomnak éreztem, és azt hiszem, ő Is engem. Könyörgött, szinte rl- mánkodott, tegyem meg neki, mert ő megőrül a szanatóriumban, ha mégis mennie kell, előtte úgy eltűnik, hogy legfeljebb évek múlva talál majd rá a rendőrség. És fogadkozott, többé nem Iszik, dolgozni fog, megemberelt magát, mert tudatában van, képtelenség így hosszú távon élni, ajkot- nl. Nem hittem neki, mégis engedtem a kérésének, hogy megpróbálom elintézni a halasztást.

Pontosan, tiszta fejjel érkezett. Sokat kószáltunk a városban, majd beültünk egy presszóba. József Attiláról beszélgettünk, a a költő verseit szavalta, majd terveket kovácsolt, és többször utálkozva nyilatkozott részeg mivoltáról. Aztán elmentünk a múzeumba, ahol látatlanba megvették tlz-tl- zenkét munkáját. Délig mindössze két deci fehér bort Ivott meg. Mindaddig, amíg az üzlet mámora a fejébe nem szállt — közel ötvenezer koronás összegről volt sző —, nem látszott rajta, hogy hiányozna neki az alkohol. Tartotta magát, tudta, részeg fejjel, de még másnaposán sem állhat a főorvos elé. A nyélbe ütendő üzlet viszont feldobta, a köznapi emberen felülkerekedett a művész, és ebédnél már vodkát rendelt. Egyiket a másik után. Szépszerével már nem lehetett vele beszélni, tépte magán a ruhát, arrogáns volt, rlcsa- jozott. Estére már nem bírt a lábán állni, alig bírtam őt felvezetni közös szobánkba, de még mindig nem érte be a már elfogyasztott jó félllternyl tömény szesszel meg négy-öt nagykorsó sörrel: pincért kellett hívatnom, pezsgőt rendelt. Jelenlevő kolléganőmet, akinek alig fél órája még szerelmet vallott, leköpte, meg akarta ütni. A pezsgőspoharat a földhöz vágta, emberi sző nem jött ki a száján, bár mondani a- kart még valamit, de erre már képtelen volt. Mutogatásából megértettem, hogy vécére akar menni. Kivezettem, megállt a kagyló mellett — és bepisilt. Azután még Inkább hatalmába kerítette őt az alkohol. Ütött, rúgott, harapott, karmolt, rémes volt, torz, elváltozott az ábrázata. Ma ágyba fektettem, levetette magát a földre, ha újra próbáltam öt fölsegíteni, mart, karmolt. Tehetetlenségemben nem tudtam, felpofozzam-e öt, vagy leöntsem egy vödör vízzel, hlvjam-e a rendőrséget, hogy vigyék el a kijózanítóba, vagy zárjam rá az ajtót, és hagyjam sorsára. Féltem, rettegtem, beleesik az üvegajtóba, kiugrik az ablakon vagy valahogy másképp tesz rosszat magában. Soha senkinek sem kívánom ezeket a perceket. órákat, és részvétem mindazoknak, akiknek Ilyen férj, feleség, apa, anya, barát Jutott. Ma legalább engem vagy valaki mást megtűrt volna a közelében, hogy vigyázzak rá. de még mutatkoznom sem volt szabad előtte. Mlvják rendőrt? Hiszen délelőtt még józan fejjel épp azt panaszolta, hogy egyik volt kebelbarátja nem engedte öt be a lakásába, rendőrt hívott, úgy vitték el a kijózanítóba. Száz koronát fizetett, pedig kenyérre sem volt nagyon pénze. Végül Is a szomszéd szobában virrasz- tottunk, félóránként, óránként be-bekuk- kantva hozzá.

Aztán mégiscsak reggel lett.

Másnapos, kicsit még mindig mámoros fejjel került elő. Szidtam őt, mint a bokrot. Nem hitt nekem, nem igaz az egész, „tényleg“, „lehetetlen“, „ah“ — voltak a válaszai. Nem jelent meg pír az arcán, nem látszott rajta szégyenérzet, nem látszott a- zon a néhány sebhelyen kívül semmi, amely ott éktelenkedett a homlokán, az arcán.

Reggelizni mentünk. Rendelni akartam neki valami ételt, mire ő sört és vodkát kért a pincértől. Erélyesen kellett fellépnem. hogy a plncérnö csak a sört hozza ki, a vodkát hagyja. Persze, jönni akart velem Nagy sokára értette csak meg, ha eljön menten ott fogják öt. Talán Jobb Is lett volna. Hiszen mielőtt elment, kijelentette- „Ha nem leszek öngyilkos, akkor el- bűjdosnk.“ Útban kiszállt a kocsiból, elment. Azt mondta, a szüleihez megy.

Tíz napja semmi hír felőle.

Nincs kedvem a sofőrrel beszélgetni, nézem a meseszép tájat: az ősz színeinek kápr^z iins tarkaságát, árnyalatait, hangulatát, és még mindig rá gondolok: áll-e

még palettával a kezében a festőállvány mellett, és fehér vásznain ott lesznek-e a színek. Hiszen az előbb még itt ült mellettem: látta, csodálta ö Is'a tájat.

őrülten rohan a kocsi, kanyar jobbra, kanyar balra, pedig most a száguldásnál üdítőbb lenne egy séta a fenyvesek között. Ahol nincs ember, nincs civilizáció, ahol hihetetlennek tűnhetne legalább egy percig a tegnapi éjszaka: ahol elfelejthetném az egészet, az alkoholt meg mindent ebben a rohadt életben, mert dühös vagyok mindenre és mindenkire, de leginkább az alkoholra.

Rágyújtok, És a tüdőre szívott cigarettafüst kijózanít. Én sem vagyok már ura önmagámnak. Szeretnék leszokni a dohányzásról, de nem megy. Hogy a mennykő csapjon belém, szitkozódom, mi végből merek hát én Ide jönni, alkoholisták közé? Hiszen az ő bűnük se több, se kevesebb az enyémnél:^k Is „csak" szenvedélyükről nem tudnak leszokni. A képlet Igaz, így túl egyszerű, és mielőtt végiggondolnám már le is fékezünk a meseszép kastély előtt: ez már Predná Hóra, a szanatórium. Erdő, erdő mindenfelé, és a dombtetőn, a tisztáson egy századfordulón épült kastély. Most nincs időm körülnénzni, mert kilencre vár az igazgató főorvos.

A főorvos azonban elfoglaltságára hivatkozva fiatal kollégájához, Vellck'y doktorhoz Irányít.

— Ismerkedjen meg előbb egy betegünkkel — Indltványezza kísérőm.

— Tizenöt éves koromban voltam először részeg. Ünnepség, valamiféle összejövetel vagy lakodalom volt, és tudja, hogy van, olyankor megkínálják már a suhancokat Is: „Nesze, Itt van egy stampedllvlal. Idd ki, ne féljl“ És így egyik pohárka követte a másikat meg a többit. Jólesett, meg aztán mint gyerekek még hencegtünk Is egymás között, ki volt már részeg. Aztán tizennyolc éves koromban, amikor már a kocsmában Is kiszolgáltak, gyakran elmentem a korombeliekkel: egy fél deci, egy sör; egyik kört éri kértem, a másikat a haver, és ez így ment. Gyakran összejöttünk tízen is. Az már tíz féldeci, tíz sör. Aztán jött a katonaság, hát ott Is akadt mindig Ital, bár többnyire csak sört ittunk. Aztán leszereltem, traktorra kerültem, és tudja, hogy van, mindig kellett valakinek ezt-azt fölszántani, munka után meg jólesett az embernek leülni a haverokkal egy-egy sörre, csakhogy a sör mellé mindig jött még a rum, a vodka, a borovicska... Jó, ha tíznél meg tudott már állni az ember. És ez így ment napról napra. Napközben munka, este a kocsma. No de Idővel otthagytam a mezőgazdaságot, és elmentem az útépítő

vállalathoz, gondolva ott jobb lesz a munka Is, meg hátha más környezetben nem is fogok annyit inni. Kezdetben rendesen Is Indult minden, gép mellé osztottak be, munka közben szó sem lehetett az ivás- ról, de bizony munka után ott Is előkerült az üveg meg a pohár. Bár azt meg kell mondanom, hogy a fizetésből soha nem Ittam el egy fillért sem, ezt azért sem tehettem, mert nem Is én kaptam kézhez, hanem automatikusan hazaküldték, előbb az anyámnak, később meg az asszonynak. De másnak sem adták kezébe a fizetését, mert az emberek kilencven százaléka egy fillért sem vitt volna haza a családnak. így nem Is értette a feleségem, hogy miből iszok, ha egyszer nincs iS pénzem. Hiszen naponta csak egy húszast adott tízóraira meg reggelire. Miből? Hát nem ettem se tízórait. se ebédet, hanem vettem érte három féldecit meg egy sört. Éhgyomorra már abban az Időben ennyi is elég volt.

— Minden nap ivott?

— Hát... Sört azt minden áldott nap. Erőset minden másnap, ahogy a pénzből futotta. Meg aztán az utóbbi időben már fő- 4eg bort ittam. Mert vőnek mentem, és a feleségeméknél nagy szőlő van, rengeteg a bor. Kezdetben csak két-három decit Ittam meg naponta, aztán egy fél litert, majd egy liter, másfelet, de akkor már annyi sem volt elég. Ha úgy hozta a helyzet, lement öt liter Is.

— Mit szólt mindehhez a család, a felesége?

— A feleségem mindig szidott. Nem is azért, hogy iszok, hanem azért, hogy akkor nem dolgozok. Tudja, hogy van, ha már az emberben benne van az a két-három liter bor, nem akaródzlk dolgozni se. Inkább még csak Inna tovább, pedig a falusi portán lenne mindig munka. Szóval az asszony mindig molesztált, nógatott, veszekedett, hogy dolgozzak, ezt csináljak, azt csináljak. De érdekes, mindig csak engem piszkált, engem hajtott dolgozni, a bátyját, a sógort azt soha, pedig az még gyakrabban és még többet Ivott, mlpt én. Hát micsoda Igazság ez?l Én dolgozok, ő meg iszik? Hát akkor Iszok én Is, csak azért Is. Ha neked szabad, nekem Is szabad. Így gondolkoztam. Ebből aztán rengetegszer kerekedett vita köztem és az anyós között, mert én a feleségemmel nemigen szoktam veszekedni. Tavaly aztán nekifogtam házat építeni. Aznap, amikor behoztak, épp vasakat voltam venni a házhoz. Három havert hívtam, hogy segítsenek lerakni az anyagot a kocsiról. Megcsináltuk, majd közösen megütünk egy liter pálinkát, és a haverok szépen hazamentek. Aztán jött egy kőműves, és egyszer csak azt mondja: „Száraz a malterl“ Tudtam én, mit jelent ez: vigyek

neki valamit Inni. Ha száraz, száraz, nekem Is volt már a fejemben, jól jött volna még néhány pohárkával, egy kicsit talán örültem is, hogy Ihatok. Mentem az asszonyhoz, mondtam neki, a mester Italt követel. Ott állt az anyósom Is, meghallotta, és odaszólt a lányának: „Semmit se adj neki, ez örökké csak Innal“ Egyszerre olyan méreg fogott el, hogy mellbe vágtam az anyósomat, pedig korábban egy ujjal se bántottam, de a feleségemre meg a gyerekekre se emeltem soha kezet, tanú rá bármelyikük. Az anyós elesett, majd hívta a rendőröket. Azok kijöttek, elvittek a kijózanítóba. majd bírósági tárgyalás lett az ügyből. Nyolc hónap föltételes büntetést kaptam. Már a tárgyaláson megkérdezte a bíró, akarom-e gyógykezeltetni magam,- mert ha nem akarom, akkor is beutaltat ide. Nem volt más választás, mondtam, akarom.

— Korábban nem gondolt arra, hogy kezeltesse magát?

— Régebben már egyszer megfordult a fejemben, szedtem ts Dlazepamt, nyugod- tabb Is voltam tőle, de aztán valahogy abbamaradt. Meg a feleségem Is többször mondta, menjek orvoshoz, de az anyósommal egyre Inkább elmérgesedett a helyzetj és akkor már Ittam, csak azért is.

— Mióta van Itt?

— Már egy hónapja.

i— Meddig marad?

i—i A bíróság nem határozott pontosan,- hogy meddig, az menet közben dől el, mennyi Időt kell Itt töltenem.

— Meg tudna határozni egy konkrét o- kot, amiért Ivott?

Konkrét ok? Ok? Hát.,. Áa utőbbi Időben az anyósom miatt, hogy a fia Ihatott akármennyit, mégis jó volt, én meg mindig csak rossz. A pincét is elzárták előlem. Elmentem máshová, és ott memt- tam a dupla mennyiséget. És látja, ea lett a vége.

' ^ ügy érzi, elrontotta életét ez alkohol?

— El? De még mennyire! Ami rossz ai 'én életemben velem megesett, azt mind az alkohol tette.

— Mit gondol, ha hazakerül, kibírja Ital nélkül?

— Most már el tudom képzelni az életemet alkohol nélkül. Ha fölépítem a házat, ott fogunk lakni, és ott már nem fog sze- klrozni, parancsologatnl az anyósom, akkor jól megleszünk ml az asszonnyal meg a két gyerekkel. Ha lesz erőm hozzá, többé nem szeretnék részeg lenni, Inni, mert az Ital az Idegrendszeremre Is kihatott, sokszor bizonyos dolgokat elfelejtek, vagy nem kapcsol azonnal az agyam.

— Ha most megkínálnám egy féldeclvel, meglnná?

— Hozzá se nyúlnék. Mióta Itt vagyok, még csak nem is gondoltam a piára. Végre meg akarok gyógyulni, tiszta, józan fejjel járni egész nap. Tudja, milyen Isteni érzés az, hogy az ember tudja, kinek mit mond, mit csinál, hogy erre emlékszik másnap Is, hogy nincsenek az életében állandó üresjáratok, „ablakok“.

— Az első Itt töltött napokban nehéz volt megállni, kibírni, hogy nem Ihat?

— Nem, nem okozott semmilyen nehézséget. Gyakran odahaza Is eltelt egy hét, tíz nap Is, hogy egy kortyot sem ittam, csak aztán mindig közbejött valami, barátok, az anyósom, ez, az, és kezdte elölről az ember. Például szombaton és vasárnap is mindig otthon ültem, soha eszembe se jutott, mint más embernek, hogy elmenjek a kocsmába inni. Legfeljebb elküldtem a gyereket, hozzon sört, s az elég volt.

— Mit gondol, más lehetett volna az élete, másképp alakulhatott volna, ha nem iszik?

Mióta Itt vagyok, állandóan csak ezen töröm a fejem, ezt kérdezem magamtól Is. Más, biztosan hogy más. Már szidom magam, amiért nem költöztünk el bérházba az anyósomtól, miért hagytam pattanásig feszülni a húrt, miért nem vettem kézbe a dolgokat, miért nem építettem korábban házat, miért nem próbálkoztam meg a családi élettel külön, az anyósom nélkül. Hátha a feleségem se Idegenkedett volna el annyira tőlem, mert az az Igazság, hogy már vele sem olyan a kapcsolat, mint kezdetben volt. Szégyen Ide, szégyen oda, bevallom, hogy már az utóbbi években az ágyban sem értettük meg egymást. Kezdetben pedig ezzel sem volt baj. Azt hittük, mi naponta többször Is tudjuk ölelni egymást úgy, hogy mindkettőnknek jó legyen, öröm legyen. De aztán, tudja hogy van, az ember részeg tejjel hazamegy, követeli az asszonyt, az meg persze hogy nem akar magához engedni egy alkoholtól bűzlő részeget. Én meg nem tágítottam. Ha akarta, ha nem, kiköveteltem magamnak. Megundorodott tőlem, mondanom sem kell. Én nem Is hibáztatom őt ezért, pedig rosz- szul esik, de egyedül csak én vagyok a bűnös. Az ő helyében én sem tennék másképp. Most csak abban bízok, ha hazamegyek, különköltüzünk, és majd ■ másképp néz rám az asszony, a család, ha józan leszek, ha nem Iszok. De én már csak bizakodhatok. Az élettől megkaptam a lehetőséget a rendes, tisztességes, józan életre. Hogy elszalasztottam ezt a lehetőséget, az én hibám. Mert az én hibám. Másnak Is vannak problémái, lehet, nagyobbak mint nekem, mégsem adta ivásnak a fejét. Szóval az én hibám, nem Is okolok én ezért senkit. A lehetőséget elszalasztottam, most már csak reménykedhetek, hogy az újabb lehetőséggel tudok-e majd élni.

ZOLCZER JÁNOS

MEir^