Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-14 / 28. szám
PARTI NAGY LAJOS Himnusz Bell Máriához tia rajtad át már nincs hova, téged tárcsázlak, Mária, üveg-kápolnák láncra feszített prostituáltja, forintos bakelit-Márta, veled, ha általad hiába, ha kábel-Idegeiden túl nem felel, nincs senki sem, zoKOgás vetlen tolvaja, számokká kódolt szánalom szégyene ég az ujjamon, miért szorítlak görcsösen, ha nem felelsz, ha nem felel, kinek már nincs mit várnia, mért fúl meg mégis, Mária, torkában szikra-pattogással némaságot ki ellen vállal, magából immár mit fedezhet, membrán lettem, s mint membrán reszket, ha rajta át már nincs hova, mért nem szólal meg, Mária? FODOR ÁKOS Szabadság a legdrágábbat, a legkedvesebbet, az egyetlent, mi valóban Egyetlen: indulás előtt léggömböd kosarában találod. És mindig, hajszál pontosan ennyi, sőt: E Z a túlsúly. Választhatsz. , Nagy Zoltán: Kompozíció (Tánc), tusrajt NYILASY BALÁZS haját... sötétszöke haját ée meleg diószemét töméntelen gátlását makacs természetét a légypapír elméjét a táncos lábakat a sok jó ultipartit a régi páromat éretlen ifjúságunk csinált tragédiák az enyhén szólva zSrös eskíivö-éjszakánk a sok hozzá belógást a kirúgásokat az Üjpalota éjjel! a régi páromat a kórházban aranyiig vállamra hullt fejét kényeztetett fiunkat nem könny'fi életét a forró ágyakat a sok engem-várást a régi páromat. I TAR SÁNDOR MOSAS HETENKÉNT EGYSZER A nyelvtanárnö letette a vedret, aztán kopogott, kedvesem, mondta, méltóztatna talán kioldalognl, a- míg felpacsmagolom a szobát. Az albérlő nemsokára megjelent egy szál gatyában, álmos borúval az arcán, a varrógép mellé állt, és rágyújtott. Meg fog fagyni, kedvesem, ezt garantálom, mondta a nyelvtanárnő, majd hozzátette,, esetleg szóljon a hölgynek, hogy másszon ki az ágy alól, a vizes rongy talán kínosan érintené. Az albérlő erre sem ébredt fel, arca puha maradt az álomtól, szemeit bágyadtan függesztette az ablak ra, és percenként ásított. Á nyelv tanárnő szlkáran, csúnyán, feke tén magasodott előtte, majd úgy tűnt, ő is eltéved egy pillanatra az ablak felé. Minden valamirevaló nő volt egyszer ágy alatt, mondta lassan, ha valaha meny asszonya lesz, ne mulassza el Fontos ez, kérdezte az albérlő hosszú csend után. Nem, nem fontos, válaszolta a nő, dehogy fontos. Lehet ruhásládában -is, vagy slfonban. Éjjeliszekrényben ne próbálja, kényelmetlen. Fiam, folytatta kis szünet után, maga olyan bamba, hogy az már erkölcstelen. Ne, ne köszönje, őszinte voltam. Egy félóra, gondolta az albérlő, és hívom a tűzoltókat. De tudta, hogy nem fogja hívni a tűzoltókat, és ezért szomorú lett. Tulajdonképpen szólni kellene neki, hogy ne öntsön ki egy vödör víznél többet, de oda sem figyel. Beszél. Beszél. Hiába is szólnék, gondolta, és ettől még szomorúbb lett. Ml ez a rongy itt, kérdezte a nyelvtanárnö, ja, a pizsamája Mondja, nem lenne egyszerűbb, ha hetenként klmosatná? Néha olyan piszkos maga,, fiam, mint egy ha difogoly. Ne köszönje... Az al bérlő elnyomta a csikket, és fe jét a falnak támasztva szenvedett El kellene innen menni, gondolta de tudta, hogy nem fog elmenni Ez a rengeteg víz! Lassan leeresz kedett egy székre, és megpróbált ülve aludni. Nézze, én is voltam fiatal, folytatta a nyelvtanárnö valahonnan, bármennyire is furcsán hangzik, de az öngyújtót például soha nem tartottam a savanyúságban. Nem zavarja, ha futólag kiveszem? Azt hiszem ... tulajdonképpen egészen furcsa ember maga. Nekem mindegy ... nézze ... habár ki tudja ... A varrógép mellől buja zöld liánok, páfrány tört fel* s a rejtélyt sárgás gőz gömolygása kísérte és valami csobogás, a nyelvtanárnö kiöntötte a második veder vizet, és szétkente a padlón. Nézze, egy legénylakás, az fogalom. Persze, azon vitatkozhatunk, hogy ml magának a fogalom, és ml nekem De mégis, ide nézzen, nincs az a legénylakás, ahol... tudja ... e- gészen furcsa ... Furcsa, bólintott az albérlő bóbiskolva, olykor tompán felparázsló szemmel a víztükörre csodálkozott, ahol a felmosórongy vibráló tajtékot vetett a korallzátonyokra, aztán cigarettát vett elő félálomban a kezében szorongatott csomagból. Cigaretta, csapott le rá a nyelvtanárnö azonnal, egy fenét, fiam! Legalábbis valami egészen mást a szá- jábal Könyvek? Nyavalyát! Mit akar maga tulajdonképpen? Persze, felőlem lehet hitszónok is. vagy lepraápoló, de nem harag szik, elég magára egy hevenyé szett pillantás, és vége, vége mindennek köztünkl Ne köszönje, így van... Istenem, harmadik vödöi víz, tehát ma is. Az albérlő arca elhagyatottságot és kétségbeesést tükrözött. Megpróbált álmába ’ visszamenekülnl, de a sikoly fel | ébresztette: Nőket, fiam! Érti?! ! Meg súlyzót! Lovaglóostort! Italt! 1 Ne jöjjön még be, tette hozzá fe leslegesen, de okvetlenül szóljon, ha kisdolgozni kell, és utólag a? ágyba akar vizelni. Ehl Uram' Tudja, ki volt az, aki harminchét ben... Tudom, a Klepsics, mond ta halkan az albérlő jóvátehetetle nűl felébredve, és az arca sima lett egy apró mosolytól. Igen, mondta a nyelvtanárnö lesújtón, a Klepsics. De ehhez magának semmi köze. Felegyenesedett, szája megrándult a felindultságtól. Mert az a tény, hogy én magának, aki tudvalévőén egy egyszerű albérlő, alkalmasint epizódokat mondok el gazdag életemből, még nem jogosítja fel önt semmire! Egyetért? Feleljen, kiáltott szinte sírva. Az albérlő nem felelt. Nagy szőke fejét hátravetette, gyermeki mosoly- lyal nézett rá. A nyelvtanárnö egy öntudatlan mozdulattal leejtette a rongyot. Kintről egy mentő szirénája hallatszott visszhanggal, fájón. Lehet már, kérdezte az albérlő csendesen. Ide nézzen, mondta vadul a nyelvtanárnö, és felrántotta a szoknyáját. Látja ezeket a combokat? Látom, telelte az albérlő, és nyújtózkodott, mint valami szép, álmos vállat. Nos, kérdezte a nő kurtán, mire az albérlő lomhán felállt, elnyomta a csikket, és begázolt a szobába. Tested a sodró láva, mondta unottan, mint aki leckét mond, és füzet fakaszt testemből. Átölelve a nyelvtanárnöt, vaskos mozdulatok kai tapogatni kezdte a felfedett combokat. A nő a fiú meztelen válla felett a szekrény tetején döglődö fikuszra nézett, és alig mozgó szájjal suttogta; Koldusszegényen, királyi gazdagon ... Részeg vagyok, mondta az albérlő, és mégis szomjazom, mókusom. Valami madár rebbent az ablak előtt, annyi árnyékot sem vetve, mint egy villanás. Elég, szólalt meg később a nyelvtanárnő halk, mély hangon, elég. Soha nem mehet tovább, érti? Soha! Soha! Kiáltásában remény és félelem, könyörgés, és tiltakozás rezdült Aztán felvette a rongyot. Az albérlő a mellét vakarászta tanácsta lanul, aztán visszakullogott az előszobába. Disznó, mondta a nyelvtanárnő kedvesen, aztán vízért ment, kiöntötte, néha kráko gott, de egyébként csendes szótlanságban mosta a padlót. LENGYEL JÓZSEF A munlíiról és a munl(ámról Szeretek dolgozni. De nem dolgozni is szeretek. Szeretem a hóhányókat, nem szeretem a „hóhányókat", utálom a rósz- szül végzett munkát, a selejtgyártást, utálom a hanyag, pontatlan fogalmazást, különösen, ha farizeusságot álcáz. Ilyen például a kijelentés: „A munka nemesít" Egy ember, akit leírni, megírni, átélni, kifejezni igyekeztem — egyik szeretett „hősöm", Miska —, így „nyilatkozik" a munkáról: — Szeretsz fűrészelni? — kérdezte. — Nem. — Akkor rendben vagyunk — nevetett Miska. — Mert én se. Hát én... vigye el a fene azt a testrészemet, amelyik szereti a munkát. De soha életemben még nem pihentem egyhuzamban két napot. így van. Dolgozunk, de vigyázunk, sérvei nem kapunk — énekelte. Ebben a munkához való viszonyulásban nincs se nemesség, se nemtelenség. Csak józan ész. Ám nézzük, hogyan dolgoznak. „... Mindketten mindig a rönk vastagabb végéhez igyekeztek. Ebben előzködtek. Hol Miska, hol Andris kapta el, és már fogta is a vastagabb végét. Tülfelöl menfl Hol Miska mondta ezt Andrásnak, hol András Miskának, aszerint, hogy melyik ra- vaszkodto ki magának a nehezebbjét. Ebből aztán megfogalmazott valamit, amit sokféleképpen lehet nevezni, de ők úgy tettek, mintha ezt a valamit észre se vették volna." Azt hiszem, ez már kissé pontosabban közelíti meg a munka kapcsán való nemesülést, különösen, ha a szereplő személyek erről nem beszélnek. Őri, papi, vezetői, szószéki és íróasztal mellőli általánosítás, hogy a munka „mint olyan" nemesít. Ellene szól már az Otestamentum is: az Or büntetésnek szánja. Ügy látszik, ma sem változott ez a vélemény. Ezért igyekeznek az emberek gépeket konstruálni, melyek meggyorsítják, megsokszorozzák és nem utolsósorban, megkönnyítik például a kubikosok, bányászok, rakodómunkások és matematikusok nehéz munkáját. Szeretném, ha nehéz munkák elvégzői több fizetést kapnának, mint akik munkájukat nyilvántartják, avagy dicsérik... Nem tartom indokoltnak, hogy magasabb rendűnek és szelleminek tartják azt a munkát, melytől nem piszkolódik az ing, és nem izzad a hát. En szellemileg is magasabb rendűnek tartom például egy jó vincellér munkáját, mint egy borátve- vőét, egy kazal- vagy asztagrakó pontos, gondolkozást és mérést kívánó munkáját, mint azét a kis számolóét, aki mérőszalagot dob át a kazalon, és kész séma szerint kiszámítja a kazal súlyát. Az egyén és a társadalom, az ön- és fajfenntartás követelt, hogy minden ember dolgozzék. De a fő munka akkor kap csak nemességet, ha emberi kapcsolataiban is jó. Ha ez nem így volna, dicséretet érdemelne egy szorgalmas keretlegény. Hát még a főnöki De a valóság a keretlegények eseténél sokkal szövevényesebb kérdések megoldását követeli. Amikor a jó, szép, zseniális munka egyszerre a megsemmisülés poklába vezet. Az Amerikában dolgozó atomfizikusokra gondolok, a gyötrő bűntudatra Hirosima után. A munka csak munka. Nemessé, megbecsülendövé azáltal lesz, hogy az embertársaink jóvoltát és jólétét segíti. Ebben egyenrangú a tudós, aki matematikai alapkutatásokat végez, és a kubikos, aki egy ház alapzatát ássa. Ha az olvasó, idáig jutva talán megkérdezi: m'kor lesz már szó az írói munkáról? — akkor azt felelem: véges-végig az írói gyakorlatról volt szó, továbbá annak egyik fontos mesterségbeli részéről: a pontos fogalmazásról.
