Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-06 / 40. szám

< IM---A nyelv« is lógott, úgy rohant.

Apukám azt üzeni az A|- ■úgiró bácsinak, hogy tessék azonnal hozzánk jönni. Nagyon fontos.

A kisfiú, lehet vagy tizenkét éves, lekuporodik a lépesükre, ott lihegi ki magit.

— No, indulási — mondom kisvártatva, és elindulunk az alvégrúi a felvég falé. Sejtem, miért hivathat az ismeretlen apuka: nyugdíj, peres dolog, sérelem, megpiszkálni való téma, akármelyiket jé lesz végighallgatni, gondolom, s ráadásul egy éra múlva indul csak K. felé az utoisé busz.

«- Tessék csak, tessék!... Oh, Igazán nagyon érUlOk, hogy elfogadta a meghívást. Anyjuk, nem hallod, gyere már gyorsan, megjött a vendég. Tessék, tessék csak beljebbi

Nem lehet még negyvenéves a kezet adó, szíves szóval beljebb Invitáló, de be nem mutatkozó házigazda. Kis pofaszakáll ékeskedik az arcán, haja a szemébe lóg, alacsony, tömzsi ember. Az utcán látva azt mondom rá, afféle buzgó hivatalnok. Szúrós tekintete mégsem erre vall.

— Nem keli levetnie a clpójét, ml- nálunk ez nem szokás. Tessék, itt egy erre a célra varrt papucs, cipös- tfll tessék beledugni a lábát, úgy ni... és parancsoljon, csak nyugodtan menjen előre, fáradjon beljebb.

No nem, ebből az alázatos Jómodorból elegem van, se király nem vagyok, se perzsa sah, és visszafordulok.

— Ml az, miért nem megy már bel i— lép elém a ház asszonya, vagy Inkább azt mondanám, úrnője, aki legalább egy Jó fejjel magasabb a férjénél, üde, fölöttébb csinos, szigorú hangú, mégis megnyerő.

Most Veszem csak észre a szoba egyik sarkában a kis cicomás bárpultot. Pontosan olyan, mint mondjuk az Intercontinental aprócska bárjában: a pult előtt magas bőrszékek, hátul polc, rajta különléle Italok, poharak, presszógép — és az egész intim hangulatfényben úszik.

— No, válasszon márl — mondja a pulton túl a háziasszony.

— Kérem, én nem fogyasztok alkoholt 1

— Azt nem maga mondja meg! Itt egy pohár whisky ... egészségére — rakja elém a poharat, koccint, majd egy hörpintésre kiissza a magáét.

A férj, aki pontosan úgy áll az ajtóban, mint Jobb filmekben akit felszarvaztak, most óvatosan beleül a másik fotelbe. Jó ideig helyezkedik, majd bájosan a feleségére mosolyog.

— Elárulnák végre, miért hívattak? — nézek előbb az egyikre, majd a másikra. Borzalmas tekintet a válasz. Azt olvasom ki a szemekből, hogy: te hálátlan bitang, hát szabad Ilyet kérdezni? Etetni, itatni, fejedelmi módon megvendégelni akarunk, és te erre még mindig nem Jöttél rá ... Na, megállj csak, folytatjuk a leckéti

— Tudja, ebben a kis koszfészekben csupa paraszt meg „egyszerű“ melós

él -mm kezdi rá kicsit magába feledkezve az asszony, i— Mi egyedül vagyunk Itt értelmiségiek, nincs hozzánk illő, velünk egyszinvonalú társaság, persze hogy elhivattuk magát, amikor hírét vettük, hogy itt Jár riporton. Tudja, legalább a magunkfajta tartson össze.

I—I Bocsánat, de... — válaszolnám, ám a szavamba vágnak.

— No, akkor töltök még, nem kell félni, akad bőven.

És én csak most kapcsolok: nem nyugdíj vagy' ehhez hasonló ügyben

ház. Egyébként el is felejtettem mondani: a férjem körzeti orovos, én meg végzett közgazdász vagyok. Jelenleg háztartásbeli. De bizonyára hallott már felölünk a környékem. Itt az em"berek mást sem tudnak, mint pletykálni. Ml bármit csinálunk, mindenről hosszú meséket kerekítenek. Tudja, ml vagyunk errefelé a téma.

Ezt boldogan mondja a háziasszony, örül, .fölöttébb örül, mert témának lenni, bármilyen szempontból is nagy dolog ám, hiszen akárkit nem kap szárnyra csak úgy a szóbeszéd. Azt

HÁZPORTRÉ

hivattak ide engem, nem akarnak ezek semmire az égvilágon megkérni, csupán önmagukat, a házukat, a gazdagságukat akarják előttem fitogtatni. Hogyan lehetne innen leggyorsabban kereket oldani? — látolgatom magamban.

— jöjjön, akkor most megmutatjuk a lakásti

Megnézem.

Mit mondjak? Csupa külföldi holmi. Isten ments, hogy hazai Is lenne a lakásban, az csak ártana a „nívónak.“ Még a vécépapirtartó is külföldi.

Emeletes, hatszobás ház: lent-fönt konyha, fürdőszoba, zsúfolásig berendezve minden helyiség. A sok szobában nincs tér, nincs levegő, szinte fojtogat ez a zsúfoltság. Vannak képek Is a falakon, de ócska, giccs valamennyi. Könyveket is látok két szobában, de valahogy nagyon mértani pontossággal sorakoznak, színek szerint vannak elrakva. Megesküdnék, ezek csak akkor voltak a háziak kezében, amikor helyükre rakták őket.

Annyira elegem van már az egyszerre plpogyának mutatkozó férjből meg a harcias modorú, életrevalóbb asszonyból, hogy szabadulnék tőlük minden áron'. Nem érdekel, honnan, miből teremtették elő erre a lakásra a pénzt, hogyan szerezték be a berendezést...'Nem érdekel semmi, menekülnék innen.

— Vár a whisky, jöjjön — mondja tőle megszokott modorban a házlasz- szony, s már cipel Is vissza a szobába.

A férje együgyűn mosolyog és hallgat.

— Nézze, az embernek vannak igényel. Számunkra életcél volt ez a

valamivel ki kell érdemelni. Hát ők aztán kiérdemelték. Erre megy rá az életük.

—> Bizonyára mondták már magának a faluban, hogy összelopkodtuk a házra a pénzt. Ez nem igaz. A férjem örökölt, abból építettük. És tur dóm, azt is rebesgetik, hogy a férjem körzeti orvos lévén, kiírta a környék kőművesét, szakemberét beteg- állományba, és az alatt az idő alatt húzták föl a falakat. Mesebeszéd ez is. Vannak nekünk más módszereink, ugye, drágám? Ennyire ml nem ala- csonyodunk le, de hiszen Ismeri ezt maga...

i— Nem, asszonyom, nem Ismerem, és ha azonnal nem Indulok, lekésem az utolsó buszt Is. Elnézést, de...

— Maradjon csak, majd nálunk alszik. Még sok mindent el kell magának mesélnem. Mégsem lehet, hogy itt Jár, és mlrólunk semmit sem tud.

Már eilenvetésem sem lehet, mert az ablakon keresztül látom, most ment el a busz. Ez pedig egyenlő a véggel.

Az asztalon nagy halom banán. Kínálnak is buzgón.

— Vegyen csak, az üzletekben a héten nem volt, de látja, nekünk mégis van. Tudja, hogy van ez. Egy telefon az illetékes helyre, egy meghívás vacsorára, és nem állítanak be üres kézzel. Mi italra, gyümölcsre, húsra nemigen költünk. Jön az magától.

Egye fene, most már iszom, még ha nem szoktam is. Ezt a szövegelést Józan fejjel nem lehet végighallgatni. Mindegy, hogy a whiskytöl vagy ettől a dumától kap az ember hányingert.

— Mert azért mi összetartunk, a környék nívósabbja összejárunk. Majd egyszer meghívjuk magát is egy Jó kis házibulira. Meglátja, Jól fogja érezni magát, van itt egy-két szabad „feleség“ is, majd gondoskodok magának mindenről.

Hirtelen üvöltő fékezéssel megáll egy kocsi a ház előtt, és máris csöngetnek. A férj megy ajtót nyitni.

— Szevasz, Sanyikám — hallom az előszobából —, gyere, amilyen gyorsan csak tudsz. Az a marha Karcsi karambolozott, s részeg, alig áll a lábán. A kocsi is ripityára tört.

A háziasszony nem megy ki, csak fülel, hallgatja a kintről beszűrődő szavakat. S miután a férje becsukja maga mögött az ajtót, csak ennyit mond:

— Tessék, megint ő a kulcsfigura. Mert mit gondol, miért hívják? Nyilvánítsa ki, hogy Karcsi vérében nem volt egy szem alkohol sem, a baleset nem az alkohol, hanem a véletlen műve. Nem az első eset. És Karcsi valaki, nagy vadász, nem lehet pácban hagyni. Segít az ember, ha tud, mondja már, ennyit igazán megérdemel.

— És ha ez a bizonyos Karcsi valakit halálra gázolt volna, akkor is Józan volt?

— Nem gázolt, és Karcsi színjózan volt, érti? Ilyen apróságokon már csak nem veszünk össze. No, egészségére!

Ez a korty ital már egyenesen Jólesik. Hogy mi vár még itt rám, azt már el sem tudom képzelni. Azonosulni nem tudok velük, és nem is akarok. Távol áll tőlem ez a világ, akárcsak az átlagembertől. Kör ez, bűvös kör, amibe nem szeretnék belekerülni. Hogy kik vannak még az orvosékén és a nagy vadász Karcsin kívül a körön belül, nem tudom, de nem is érdekel. Kicsi vagy nagy ez a társaság, azt is csak találgatni tudom. Ha a faluban látott házak nagyságáról Ítélkeznék, felületes lenne az ítéletem, mert a szomszéd porta egy szövetkezeti tehéngondozóé. Talán még nagyobb az orvosénál. Ott a hajnali kelés, a fólia, a szombat-vasárnapi munka meghozza a gyümölcsét. Hogy ő, a körön belül vagy kívül van-e? Nem tudom. Mindegy, nem érdekelnek ezek az emberek. Tartalmatlan az életük, erre a megállapításra elég ez az itt töltött idő is. Hiszen örökös témájuk az önmutogatás, meg a versengés. Titokban bizonyára még utálják is egymást, csak a kör tartja együvé őket, a kéz kezet mos törvénye. Ha a közös érdekeik megszűnnének, megszűnne a kör is. Az érdek itt összetartó erő, és nincs semmiféle barátság. Fellengzős szavak csak ezek. Az orvos arra kell, hogy a részegről megállapítsa, hogy Józan, más meg másra: banánt, rádiót, efféléket szerezni.

Most már csak nevetek rajtuk. Gúnyosan, megvetően, elítélően, öt kilométer a közeli városka, ahol szállodai szobát foglaltam, jót tesz egy kis gyaloglás: gyerünk.

Elköszönök, de azt is csak azért, mert az illendőség megkívánja, hogy azt mondjam: Jó éjszakátl

És nem: viszontlátásral

ZOLCZER JÁNOS

A szímSi (Zemné) egyesített Haladás Egységes Földmúvesszövetkezet andúdt részlegén a szőlészet vezetőiét. Csóka Bélát keressük. A három idősebb, nyugdíjkorhatár körüli ember, Farkas Béla, Balogh Béla és Madarász Imre összenéznek préselés közben, némán tanakodnak szóljanak-e.

— Kinn van a szőlőben, tíz perce, hogy elment körülnézni, hogy haladnak a munkával. Két napja kezdték a szUretelést, Ilyenkor még Jobban oda kell figyelni — igazítanak végül útba.

Nem valami beszédes a három idős ember, de a kezük annál fürgébben Jár. Mindenki tudja a dolgát. Nem most csinálják először.

— Hány éves is a vezetőjük? — kérdem.

— Huszonöt vagy huszonhat...?

— Nem baj, hogy ilyen fiatal? Nem baj, hogy egy ilyen fiatal parancsait kell végrehajtani? — kérdezősködöm tovább.

— Miért lenne baj? — válaszolnak kérdéssel. Nem szokott nagy hanggal parancsolgatni. A munkát különben is el kell végezni ... — Most már én is kíváncsi vagyok fiatal vezetőjükre, kimegyek hát utána.

A szőlőben egy traktor körül foglalatoskodik.

— Ml újság? — kérdem tőle, és ő már tudja, hogy a sisőlőről, a munkáról szeretnék valamit hallani.

— Nem valami nagy a termésünk. Tavaly alighogy leszüreteltünk, máris Jöttek a fagyok. Korán, nagyon korán ránk köszöntötte, úgyhogy nem volt Idejük kifejlődni a termőrügyeknek. Sőt tavasszal sem kedveziett az időjárás, újra Jöttek a fagyok.

és még az a kevés is megpörkölődött, ami ősztől megmaradt. De ami megmaradt, az édes, akár a méz.

— Miért mondják az emberek, hogy próbaszüret? — kérdezősködöm tovább.

— Azért, mert a nagyját még nem szedjük. Tíz hektár van a Müller-félékből, ez már beérett, hát igyekszünk leszedni, hogy ne a darazsak iakmározzanak rajta. A többit majd később, arra a kilencven hektárra nem lenne elég ez a tíz ember. Ezt különben magunknak szedjük, a szövetkezet tagjainak. Ha kiforr, mindenki kap belőle, éppúgy, mint ahogy a gabonából is részesednek.

Csóka Béla Gadócon (Hadovee) végezte a szaktanintézetet, majd beiratkozott a kar- val szakközépiskolába, és tévúton befejezte a gyümölcsészeti és szőlészeti szakot. Korábban nem is a szőlőben, hanem a gyümölcsösben dolgozott. Szerényen, csendesen beszél. Az emberek azt mondják, hogy rajta múlik, miiyenek is lesznek a boraik, de ő szerényen elhárítja a dicséretet. Azzal mentegetőzik, hogy ilyen rövid idő alatt még nem szerezhetett elegendő tapasztalatot. Az viszont igaz, már a tavalyi bor sem lehetett akármilyen, hiszen hamar elfogyott. Szüretre már csak mutatóban maradt valami.

Visszafelé jövet összebarátkozunk egy kicsit, beszélünk családjáról, a munkaerőkérdésről, a permetezésről, az újfajta termelési módszerekről meg arról, hogy fiatal bizony már nem nagyon jön hozzájuk dolgozni...

Németh István A szerző felvétele

SZÜRET