Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-30 / 26. szám

Stefan M. Sokol

AZ ELSŐ TALÁLKA

BALAZS ISTVÁN tusrajza

éha olyan dolgok is megtörténnek ezen a világon, hogy az embernek megáll rajtuk az esze. Egyszóval vannak az ég és jöM között megfoghatatlan dolgok, és ett tyúkeszünkkel soha nem fogjuk tudni felfogni, holott, ha ügy vesszük, minden csak buta véletlen, de mi emberek különös jelentőséget és értelmet tulajdonítunk nekik.

A vakáció alatt egy ifjúsági építkezésen dolgoztam, hogy melyiken, az nem érdekes, különben sem ez az érdekes. Volt ott egy új gyár, és mi diákok építettük az alkalmazottak számára a lakótelepet. Az előbb diákokat mondtam, de ez tulajdonképpen nem igaz, mivelhogy majdnem mind lányok voltunk. A munka nagyon nehéz volt, mint ahogy ez már az építkezéseken lenni szokott. Mi rendszerint alapokat és a mennyezeteket betonoztuk, és már elég jól is ment a munka.

Egy iskolában aludtunk, el tudják képzelni, csupa lány, mind fiatalok és szépek, vasárnaponként és ünnepnapokon jártuk autóbuszon a környék községeit, városkáit és fürdőhelyeit, így ismertem meg majdnem az egész Közép-Szlováklát.

Fiatalok voltunk, nyurgák, gondtalanok, teli álmokkal, az Ingünk alatt már ott volt, aminek ott kellett lennie, csak még nem ismertük fel virágzó nőiességünk erejét, szaladgáltunk rövidnadrágunkban az utcán, mutogattuk, hadd ámuljon a világ, hosszú lábszárunkat, lebarnult lábikránkat nem is tudatosítva, hogy milyen veszélyes indulatokat is kavarunk magunk körül. Lehet u- gyan, hogy tudat alatt már éreztük, mennyire szemrevalók vagyunk, és ezért tetszeni is akartunk az építőknek, a kömüvesvilág férfi népének, akik bár durvák voltak és olykor faragatlanok is, minket 'mégis vonzottak és rendkívül izgattak.

inden szombaton egy hihetetlen hangos zenekarral nagy és vad táncmulatság volt az üzemi étkezdében. A terem rendszerint tömve volt, bűzlött a sörtől meg a verejtékszagtól, s a nép egész reggelig mulatott, és nekünk, lányoknak kedvünkre való volt így élni, felügyelet nélkül, messze gondos édesanyáinktól. Egyszóval nagy kaland volt ez az egész minden- ség.

Legutóbb Mtlcsa barátnőmmel egy kicsit később érkeztünk a mulatságra, hogy szépek legyünk, és tessünk mindenkinek, túl sokáig cícomáztuk magunkat, a terem közben zsúfolásig megtelt, mint mindig, még at ajtók között is emberek szorongtak, sehogy sem lehetett bejutni, de aztán jött két óriás lángol ét a vagány srác, láttam már őket valahol az építők között, megkaptak bennünket, s mint a tollpihéket, felhajítottak a nyitott ablakba, és így már benn is voltunk. Ok ts utánunk szökkentek, majd egész este, hálából, hogy egyáltalán bejuthattunk, velük kellett táncolnunk, egyre csak itattak bennünket undorító sOrtíkkel, öntötték volna belénk a rumot, a vodkát, mert azt hitték, így esetleg könnyebben célt érnek, mi azonban nagyon ts résen voltunk.

Amikor éjszaka hazakísértek, egyre csak az építkezések felé húztak volna. Szerte mindenütt rengeteg anyag, tele sötét zuggal, ahol ha akarja az ember, könnyen el lehet bújni, és akár ítéletnapig sem találja meg senki. Nekünk már majdnem mindegy volt, fejünkben dolgozott az alkohol, de azért maradt még annyi eszünk, hogy elkerüljük ezeket a helyeket, és így aztán nem lett az egészből semmi. A betonozó fiúk csalódottak voltak és dühösek, amiért minden elmaradt, úgyhogy utána nem is mutatkoztak, még a megbeszélt találkára sem jöttek el. A lányoknak a szálláson dicsekedve meséltük el, milyen kalandban volt részünk, még meg is toldották a történteket, képzelhetik, mint egy filmben annyi mindent kitaláltunk, mert ahhoz értettem, még olyanokat is elmondtam, amelyek meg sem történtek. Kitértem minden apró részletre, amely izgathatta volna a lányok képzeletét, leírtam az erős férfiie- nyerek sikamlós mozdulatait, érintését, a lányok pedig elhitték, és biztosan irigyellek ts.

óval mondtam a dolgokat a tisztelőmről, ha egyáltalán nevezhetem így, azt a fekete magas legényt, az én beiunuzómat, egyre csak vele foglalkoz tam, állandóan rá gondoltam, és lelkem mé lyén azt reméltem, hogy egyszer még eljön. De ö nem jött. biztosan megharagudott a mulatságért, én nagyon sajnáltam, és ezt észrevették a lányok, gúnyolódtak is, és egy kis elégtételt éreztek azért a gyönyörű éjszakáért, mert nekik idáig még semmi ilyes miben nem volt részük.

És akkor, amikor én a nagy epekedéstól már a kétségbeesés, a kiúttalanság partjain vergődtem, mintha csak megrendelésre, kapok egy nehéz kézzel irt levelet: „Kisasz szony, nagyon sokat göndolok Önre, este hat órakor várom a mozi előtt.“ Aláírás Ügy tűnt, hirtelen virágba borult az egész világ, egyre csak fecsegtem, és kis idő múl va már az egész brigád tudta, hogy rande vúm van vele. A lányok egymást túllicitálva tanácsolták, mit vegyek fel, hogyan visel kedjek, hová menjek vele, versengtek sok féle ötletükkel, mintha mindezt egyedül nem tudtam volna. Elvégre, elég érett vagyok már ahhoz, hogy boldoguljak, ha már egy szer arra a találkára megyek, nem,? Ezen a nyáron leszek tizenhét éves.

Magamnak sem akartam bevallani, de az volt életem legfontosabb napja, az első alkalom, hogy felnőtt férfi hívott találkára.

Egész nap ezen járt az eszem, a munka nem ment, és az öreg mester folyton csak margóit, de azért mindent megbocsátott, mert egy lánynak sok mindent elnéznek, elég egy kicsit mosolyognia. Aztán elérke zett az idő, és rám aggatva mindazt, amit a lányok összehordtak, hogy a lehető leg elegánsabb legyek, már a táska is a karó mon volt, indulóban az első találkára a lábam azért bizonytalanul Ingott, fogalmam sem volt, hogy mi lesz, hová megyünk, ho gyan ts fog az az ember viselkedni, mert hiszen mindenki hazardírozik a sorsával. De hogy én hogyan fogok vele szemben visel kedni, azt nagyon is jól tudtam. Nem en gedem, hogy akár csak egy ujjal is hozzám érjen.

K

iálltam a mozi elé, abban a városban csak egy mozi volt, így hát nem té veszthettem el, volt még vagy tíz percem, nem is tudtam, jól csinálom-e, hogy itt álldogálok. Egy magamfajta lány talán lobban tenné, ha néhány másodperccel ké sőbb érkezne, ilyen tapasztalataim még nin csenek, nem kellene tálán mint egy kele kótyának álldogálnom, ezért aztán elég furcsán éreztem magamat, bámultam a kíraka >ot, hogy ne legyen olyan feltűnő, hiszen nem kell mindjárt mindenkinek tudnia, hogy várok valakit.

Három lány ment el mellettem a brigád ból. Vigyorogtak, nevetgéltek, én meg majd a föld alá bújtam szégyenemben, de aztán mégiscsak megembereltem magamat, és elhatároztam, hogy ki kell tartanom, ha ítéletnapig is kell várnom, csak legalább eljöjjön az istenért. A lányok ugratták; vársz, vársz valakit? Hát csak várj, nevetgéltek, de én föl sem vettem, mert biztos voltam benne, hogy amit én eddig a fejembe vettem, azt véghez ts vittem. Tudat alatt azonban már valami turpisságot is sejtettem.

Rég elmúlt már hat óra, és ö még sehol, már nem is reméltem, hogy eljön. Ráadásul még az eső is eleredt, a hajam megázott, elvesztette tartását, s az esőié már becsurgott az ingem alá, és a szívembe pedig belopta magát a kétely. A legszívesebben sarkon fordultam volna, már el is határoztam, hogy hazamegyek, tettem is néhány tépést az Iskola felé, ahol laktunk, amikor a mozi melletti átjáróból egyszer csak cső magokkal felpakolva kilépett az én bálvá nyom. Mint ahogy mondják, a szerencse váratlanul jön, és leginkább akkor, amikor már nem is várjuk. Obaszaladtam hozzá, és abban a pillanatban elfelejtettem minden megaláztatást, megpróbáltatást, tudtam, meg jött, nem leszek egyedül. Miért ilyen későn, már egy órája várom, mondtam szem rehányón. Rám nézett, mintha nem értene, aztán azt mondta, ja, és karon fogott.

Mit mondják, óriási volt. Nem akarom részletezni. Egész este együtt voltunk, mo ziba mentünk, majd beültünk a vendéglőbe, táncoltunk, és valódi bort ittunk, aztán amikor hazakísért, nem vonszolt az építkezések felé. Az Iskola előtt megcsókolt, és én boldog voltam, ahogy simogatta az arcomat meg a nyakamat, a keze érdes volt, mint a ráspoly, de erős, gyöngéd, és sóváran siklott a testemen.

lég későn értem haza, a porta előtt, mint egy egérke, surrantam át, mert nem szeretem, ha valaki Idegen kérdezgeti, hol voltam, mit csináltam, meg különben ts, arra gondoltam, hogy holnap úgyis nagy visszhangja lesz. Ebben a pillanatban azonban nem számított semmi, nem tö rődtem a dolgokkal, nagy-nagy öröm volt

bennem, és még valami bizonytalanság ét büszkeség is, mert hiszen most már felnőtt vagyok, megvolt az első találkám, és ezt talán még egy földrengés sem veheti el tőlem.

A lányok még nem aludtak, igaz, a villany már nem égett, de érezni lehetett valami elfojtott szuszogást. Ahogy beléptem, rögtön felemelték a fejüket, körém gyűltek, kérdezgettek, kíváncsiskodtak, mondd már, mesélj, hogy volt, biztosan vártak rám, és alig tudtak kivárni. Nekem azonban most nem volt kedvem a beszédhez. Kellemesen fáradt voltam, a boldogság majdnem túlcsordult bennem, és éli még valami, amit tulajdonképpen nem is lehet egészen pontosan meghatározni, ezért semmi kedvem sem volt osztozni rajta, főleg nem egy egész hálóteremre való emberrel. A lányok érdeklődése viszont jólesett, és amikor egyre csak unszoltak, hogy mi volt, hogy veit, mondd már, beszélj, közömbös hangon odavetettem:

— Mint rendesen.

Ok meg. folytasd, beszélj, monddi Mindent, mtndenti Részletesen akarunk tudni minden kis részletet, mesélj, megcsókolt? Voltatok táncolni? Végül mindent töviről hegyire elmondtam nekik, a színigazságot, semmit sem hallgattam el, nem tettem hozzá semmit, ömlött belőlem a szó, mint a zsákból a szem, sarkig tártam fiatal, őszinte szivemet, az érdeklődés egyre erősödött, mint ahogy evéssel jön meg az étvágy, semmit, se hallgattam el, és amikor már mindent előadtam, valóban mindent, még egy fikarcnyit sem hagytam meg magamnak, a lányok kirobbantak, elnevették magukat, mint az örüllek, és az egyik, aki a legjobban irigyelt, s akit Mártának hívtak, azt mondta:

— Te buta! Kivel is találkoztál te? Hiszen azt a levelet ml irtuk.

gy világ omlott össze bennem, a legszívesebben belemarkoltam volna a hajába, a szemem előtt elsötétült minden, s hirtelen arra gondoltam, hogy mit is gondolhat rólam az az ember, és csak niost értettem meg, miért lepődött meg, amikor szemére vetettem, hogy így megvárakoztatott, és én már egy órája várom. Tulajdon- képen tiszta véletlen, hogy épp arra jött. Ekkor gyors egymásutánban átvillant agyam ban annak a gyönyörűséges estének a tör ténete, és azt mondtam:

— Lehet, hogy azt a levelet ti írtátok, de én mégiscsak találkoztam azzal a férfival.

— Még te akarsz bennünket az orrunknál fogva vezetnii Hazudsz, mintha könyvből olvasnád.

így mondta, hogy mintha könyvből olvasnám, mintha az írók mindent, de mindent kitalálnának. Egész eddigi életemben hittem a könyvekben, elhittem, hogy mindaz, amiről szólnak, színtiszta Igazság.

— Ha nekem nem akartok hinni, kérdezzétek meg őtl'

Erre még nagyobb hahota tört ki, a lányok fulladoztak a nevetéstől a takarók alatt, nekem pedig mintha a szívemet tépték volna. Ordítottam, mint egy sakál, és a képükbe kiáltottam:

— Es voltam vele! Igenis voltam vele, voltam vele!

Simogatták a hajamat, és színlelt sajnálattal mondták:

— Ne sírj. Mi elhisszük neked, persze hogy voltál vele.

De akkor már szinte ájuldoztak a neve léstől, egyeseket le kellett önteni vízzel, hogy ne kelljen orvost hívni, én meg csak sírtam, ömlött a könny az arcomon, és mindez csak azért, mert nem akarták elhinni a történteket. Aztán azt mondtam magamban, másszatok a púpomra, tudom, amit tudok, fogtam magamat, lefeküdtem, és abban a pillanatban a lányok is elnémul tak.

Közben gondolkoztam, hogy hogyan is van ez tulajdonképpen. Az igazságot nem akarják elhinni, de a kitalált történeteknek minden kétséget kizáróan hitelt adnak. Mint annak is, amit a táncmulatságról mondtam. Érthetetlen ez az egész. Sőt, egyszer elbo londítottam őket, hogy hogyan akart egy idősebb úr megerőszakolni, az egészet kitaláltam, de annak ellenére minden részletet szóról szóra elhittek. Es akkor itt van egy valódi történet, mesélsz nekik, semmivel sem toldod meg, el sem veszel belőle semmit, mégsem hisz neked senkt. Értetlenül állok az embert lélek talánya és természetessége előtt.

Lehet, ha füllentettem volna, valódinak tűnik az egész, hitetöbb, de semmit sem tettem hozzá, egy szót sem, szavamra. Igazságtalan ez, gondoltam, de az eszemben már az járt, hogy mégis megtörtént, és ezzel az édes érzéssel a szívemben szunditot- lam el.

Vagy talán csak álom volt? Nem, valóság, még most ts magamon érzem erős, érdes kezét. Mégiscsak nagyszerű, ha a lányok nem hisznek is nekem, hogy ez valóság, s hogy ez az este örökre az én legnagyobb titkom marad.

NÉMETH ISTVÁN fordítása