Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-04-14 / 15. szám
WH 3 Az ENSZ 1981-et a rokkantak évévé nyilvánította. Riportunk az Europa-hírű bra- tislavai Testi Fogyatékos Fiatalok Szociális Intézeté- I ben készült^ ahol 250 fia- I tál él, tanul, dolgozik és gyógyul, M ost tu(lom csak Igazán, mit Is jelent, hogy kát egészséges kezem, két egészséges lábam van. Most, amikor a tornateremben nézem a mozgássérültek és testi fogyatékosok focimeccsét; az egyik kapus két mankóra támaszkodva mozog szemfülesen, fürgén, a másik tolókocsiban éli életét, társai segítették ót a kapuba, ahol térden csúszva igyekszik minden lOvést kivédeni. Most, amikor látom a kis óvodást, aki Lego-kockákból szeretne tornyot építeni, de ujjal kózül kihull a játék. Most, amikor a csinos, szép termetű, mindkét oldalon csonka karú kamasz lányt látom fut- kározni az udvaron, amikor a búcsi fiúval beszélgetek, akinek egyre sorvad, vékonyodik mindkét lába ... Gyerekek és kamaszok: háromtól húszéves korig. Sajnálom éket, pedig jól tudom, ez az, amit nem lenne szabad. Nekik szeretetre, megértésre, támogatásra van szükségük és nem sajnálatra, akikkel az egészségeseknek egyenrangú partnerként kéne bánniuk. A sajnálattal semmire sem mennek. Sem ók, akiket az Intézetben megismertem, és egy életen keresztül magam előtt fogom látni, sem a világ harmincmillió testi fogyatékosa, mozgássérültje. (D •— Valóban, nem sajnálat, siránkozás kell nekik, hanem szeretet, megértés, bátorítás, segítség — bólint az intézet igazgatója is, Miloslav Frehár, aki már huszonegy éve tölti be az igazgatói tisztet. Annak idején erre a posztra alkalmasabb, rátermettebb embert nemigen találhattak volna, s nem véletlen, hogy azóta Itt is maradt, itt dolgozik, élete egybeforrott az intézettel. Munkatársai meg a gyerekek rajonganak érte, szeretik. Tudom, érzem, valami közrejátszott abban, hogy elvállalta az igazgatói teendőket, hiszen ehhez, az Ilyen lelkesedéssel végzett munkához valamilyen nyomós Indíték kell. Meg Is kérdezem. — Azelőtt a katonakórházban dolgoztam, s az intézet itt volt mellettünk. Kapcsolatban álltam az Itt dolgozókkal, ismertem a gyerekeket is. Aztán közrejátszott az is, hogy a bátyám süket — válaszolja. De nem magyarázkodik tovább, értek mindent. Inkább az intézet múltjáröl foggatom. Elmondja, hogy a mai kis intézetvároskát 1968-ban adták át rendeltetésének, eleve erre a célra tervezve. Az intézet kapacitása kétszázötven személy, s itt működik az országban az egyetlen mozgássérültek számára berendezett gimnázium, de van egy óvoda és alapiskola is. A gimnáziumban hetvenötén tanúinak, osztályonként tizenöten. Az intézet minden téren gondoskodik az ide került gyermekekről. Sokan óvodás koruktól élnek, tanulnak, gyógyulnak itt, csak a szdinldöre mennek haza szüleikhez, mások reggel jönnek, este men nek, megint mások hétfőtől péntekig tanulnak, laknak az Intézetben. Százhuszonnyolc szakember gondoskodik róluk, köztük négy orvos, két pszichológus és negyven tanító. Mind szakképzett munkaerő. — Ogy érzem, jó közösség kovácsolódott itt össze. Minimális a munkaerő-vándorlás, s aki az első két-három nap után nem szökött meg, az már marad — mondja elégedetten az Igazgató. — Odaadó, lelkiismeretes, munkájukat szerető emberek a kollégáim. A kalandorok, karrieristák számításba se jöhetnek. Figyeltem az óvónőt, a tanítót, a gyógytornászt, a nevelőt, a pszichológust, az orvost munka közben. És akkor már azt is tudtam, hogy mindegyikük fizetése jóval a háromezer alatt van — az Igazgató vastagon háromezer hetet keres —, tehát szóba se jöhet, hogy pénzért... Ha tudnék; most ódákat zengenék valamennyiük mun kájáról. Mert a magatehetetlen testek, moz- dlthatatlannak tűnő végtagok, szomorú szemek, nem épp a legkellemesebb látványt nyújtják. A kedves olvasó bizonyára szavak nélkül Is el tudja képzelni, mit jelent itt H munka, mit jelent itt ez a szó: hivatási Mit jelent egy női alkalmazottnak, hogy reggel felöltözteti a saját egészséges Miloslav Frahár gyermekeit, bölcsődébe, óvodába. Iskolába viszi őket, majd jön dolgozni... Nem véletlen, hogy az itt dolgozó jövendő kismama szorongva várja újszülöttjét, és a terhesség alatt is sokszor gondolkodóba esik. Szóval, tisztelet nekik, mást nem tudok mondani. Az igazgató aztán így folytatja: I— Nézze, ml már tudjuk, hogy a türelmes, gondos munka sokszor, nagyon sokszor csodákra is képes. Mi már tudjuk, sejtjük, ha a szülők ölükben behoznak egy hároméves emberkét, hogy abból mi lehel évek, évtizedek múlva. Azt is tudjuk, milyen áron. És a legszomorúbb látvány sem riaszt vissza bennünket, mert hisszük, hinnünk kell, hogy nincs lehetetlen. Hogy a reményt sosem szabad feladni. Hiszen ez a remény élteti magát a mozgássérültet is, minket pedig az eredményeink. Mert itt van például Simko Jankó esete. Hiányzott a bal keze és a jobb lába. Művégtagot kapott. Nálunk volt kiskorától, itt végezte el a gimnáziumot, innen ment a pedagógiai főiskolára. Rettenetesen nagy önbizalma és akaratereje volt. Szülővárosában kínáltak neki jó állást, közel a lakásához, de nem vállalta. Azt mondta, elmegy Oravába, olyan körülmények közé, ahol az épkézláb pedagógusok nem szívesen -vállaUiak muu-. kát.' .Be > akarta -bizonyítani, hogy nemcsak arra képes, amire az egészséges emberek, hanem többre is. A falucskában eleinte idegenkedve fogadták, de hamarosan megszerették őt. Egyetlen ember akadt csak, aki gúnyolódott vele, lebecsülte erejét, janko egyik este leitatta a férfit a kocsmában; majd a vállán hazavitte, ágyba fektette. Azóta ez a férfi is kalapot emel előtte. Persze nem lenne szükség mindezt példákkal bizonyítani, ha ml egészségesek nem lennénk teli előítéletekkel, ha hítetlenkedé- sünkkel és dölyfös magatartásunkkal nem követelnénk tőlük ilyen plusz „bizonyításokat". — Azt hiszem, van, él egy meglehetősen téves nézet a kivülállék körében: az, hogy a mozgássérült ember nyűg a társadalom nyakán... — Igen, van ilyen. De nézze, iskolánk fennállásának harmincadik évfordulóján kiszámítottam, hogy intézetünk a mozgássérültek és testi fogyatékosok munkába állításával egymllliárd-háromszázmlllló koronát adott az államnak. Tehát közgazdaságilag ezt úgy mondhatnánk, hogy nyereséges intézmény vagyunk. Hiszen megtanítjuk a gyerekeket mozogni, szakmát, munkát a- dunk a kezükbe, hogy később ne legyenek teljesen a szüleikre, családtagjaikra, környezetükre, a társadalomra utalva, hogy lehetőleg minél nagyobb mértékben ellássák önmagukat. Itt egy gyerekre évente harmincezer koronát költünk, ha tehát, hogy itt van tíz évig, háromszázezret. Gazdasági szempontból épp ezért is nagyon fontos a társadalom, az emberek megértése, segítsége, hogy ezt az összeget ne növelje azzal, hogy a rokkant ember továbbra is a környezetére lesz utalva, hanem elősegítse, hogy az produktív munkával megtérítse a ráfordított kiadásokat, ellássa önmagát. A dolog humánus, emberi oldaláról már nem is beszélve. Tehát ne higgyük egy percig sem, hogy eltartottak ezek az emberek, ez nem Igaz. — On szerint nem bonyolítjuk, komplikáljuk 8 mozgássérültek és testi fogyatékosok éietét? — Nézze, embere válogatja. Hogy tehetnénk még többet értük, az biztos. Bár a világ számos pontjáról hozzánk látogató szakemberektől tudom, hogy eredményeinkkel elégedettek lehetünk. A múltkor volt itt egy angol küldöttség. Kérdezték, intézményünk fiataljai közül hányán helyezkednek el valamilyen munkahelyen. Büszkén mondtam, hogy kilencven-kilencven- négy százalékuk, de én is feltettem ugyanezt a kérdést, és az volt a válaszuk, hogy náluk mindössze ötven százalék. Ez a dolog egyik oldala. Sok tényező gátolja a mozgássérültek mozgását. Ott vannak például az aluljárók, az üzletek, a lakóházak és egyéb létesítmények. Gondolni kellene a tolókocsiban közlekedőkre. És vannak kedvezőtlen kikötései a mozgússérUlMária Rizmanová teket és testi fogyatékosokat foglalkoztató kisipari szövetkezetnek is, ahol nagyon megválogatják a munkaerőket, hogy a tervüket teljesíteni tudják. De folytathatnám még... Az igazgató kényelmes, tágas irodájából átmegyek a szomszéd helyiségbe, ahol az intézet két pszichológusa dolgozik. Először is azt kérdezem tőlük: lelkileg is sérültek ezek a gyerekek, kihatott-e érzelmi világukra a testi sérülés, a fogyatékosság? — Szinte egyértelműen mondhatom, hogy nem, bár akadnak kivételek. A többség a- zonban lelkileg, szellemileg az egészségesekkel egyenértékű ember, de ez mindig attól függ, mennyire képes magát túltenni betegségén, mennyi az akaratereje. Többségük tudatosította helyzetét, állapotát és Igazodnak lehetőségeikhez. Nem látok köztük és az egészségesek között semmilyen különbséget. Még azoknál sem, akik gyermekbénulásban szenvednek. Ezt bizonyítandó, rengeteg példát hozhatnék fel olyan mozgássérültekről, akik már kiskoruktól fogva hátározott céllal vágtak neki az élet neic, elvégezték a gimnáziumot, főiskolát, -becsületes, megbízható, rendes munkaerők lettek. — On szerint van valamilyen jelentősége annak, hogy ezt az évet a testi fogyatékosok és mozgássérültek évévé nyilvéni- tották? Lehet ennek valamilyen gyakorlati haszna? — jelentőségét, ha úgy vesszük, gyekor lati hasznát én abban látom, hogy az Idén többet beszélünk róluk, többet foglalkozik velük a sajtó, hogy nagyon sok szülő, gyermek szerez tudomást intézetünkről, hogy az emberek legalább egy kicsit elgondolkoznak a testi fügyaiékosük és muzjgássérültek helyzetén, hogy kollektívák, szocialista brigádok jönnek hozzánk látó gatóba, hogy beszélnek róluk, rólunk. Már ez is eredmény, jú alkalom lenne ez az év arra is, hogy valóban gyakorlati eredmények is szülessenek. Csak néhány példa: a 104-es busz, amely a város központjába megy, mindenütt megáll, csak épp az Intézetünk előtt nem, van itt szemafor is, csak épp nem működik, pedig ez nagyon forgalmas út, nehéz az átkelés a túloldalra. Soroljam tovább? Ha például a neve lök vásárolni mennek a gyerekekkel, az elárusltónők gúnyolódnak velük, flegmán vagy egyáltalán nem szolgálják ki őket; aztán az emberek Is megértőbbek lehetnének, hogy gyermekeink ne kapjanak fölösleges pofonokat az élettől, hogy energiájukat, képességeiket ne a „csakazértis -re, a bizonyításra kelljen pazarolniuk, hogy gondjukat-bajukat ne tetézzük embertelen magatartásunkkal. Hogy ne úgy nézzünk rájuk, mint szerencsétlen nyomorékokra, mert valóban nem azok, hanem mint emKovács Lajos berekre, velünk egyenértékű emberekre —. mondja Mária Rizmanová. A főnevelő, Krocsan Béla öreg róka a szakmában, kezdettől Itt dolgozik, harmincnyolc tagú kollektívájával elégedett. — Én roppant nehéznek és roppant szépnek látom a munkámat. Lényegesen különbözik a diákotthonokban folyó nevelőt műnkétől, hiszen itt nemcsak jő pedagógusnak kell lenni, hanem türelmes, megértő embernek is. Aki, ha a helyzet úgy ktvánja, a tolókocslböl Is kiemeli a tehetetlen gyereket, segít neki, kezdve a mosakodástól, egészen addig, hogy elvégezze természetes szükségét. Ezt a munkát szivvel-lélekkel lehet és szabad csak végezni, másképp a gyerekek Is megérzik, hogy valahol baj van. — Gyakran járnak a szülők látogaiöba, vagy netán akad olyan apa, anya Is, aki a testi fogyatékosság miatt lemond gyermekéről? —- A legtöbb szülő rendszeresen jár lá- togatöba, ha kezdetben még sírva is érkezik, de jön, rohan a gyermekéhez. Ellenben legutóbb, karácsonvkor tizenkettőn maradtak Itt. Közülük tíz állami gondozott, az egyiknek már nincs senkije. Az egyik kislányért eljött ugyan az anyja, de részegen érkezett, és a kislány elfutott tőle, nem akart vele hazamenni. Aztán van 7—8 olyan gyermekünk, akiket nem látogatnak a szülök. Szomorú, de van ilyen is. A tizenöt éves Kovács Lajos Bucsről érkezik az intézet gimnáziumába minden hétfőn reggel, és apukája pénteken délután jön érte. Gimnáziumba jár, az alapiskolái odahaza végezte el. — Milyen volt a viszonyod odahaza az osztálytársaiddal? — Elsőrendű; nem lehet panaszra okom. Mindenben segítettek. Nem éreztették velem, hogy mozgássérült vagyok. — Mi a betegséged? — Izomsorvadásban szenvedek, így születtem, és tudom, hogy ezen lényegesen segíteni nem lehet, csak késleltetni a sorvadást. — Mi szeretnél lenni? — Nyelveket tanulok, németet, oroszt, főiskolára is szeretnék eljutni, majd fordítani. Ezt a munkát akár otthon is elvégezhetem. — Hogyan látod, tapasztalod: az emberek egyenrangú partnerként kezelnek téged?-- Legtöbbször Igen, de akadnak olyanok is, akik nem. Nincs bennük kellő megértés. Mit várnál el ezektől az emberektől? — Azt, hogy minket is egyenrangú partnerként kezeljenek, hogy higgyék el, mi Is olyan emberek vagyunk, mim ők, csak alketllag, testileg ütünk el tőlük, egyébként lelkileg, emberileg, érzelmileg semmiben sem különbözünk. Hogy ne a külsőről ítéljenek, mert az csak felszín, az még nem árul el az ember értékéről semmit. Ne sajnáljanak. Mert én ügy érzem, egyenrangúak vagyunk egészséges társainkkal. Emberek, partnerek — félkézzel, téllábbal, mozgásunkban gátolva is. ZOLCZER JANOS A szerző felvételei SÉRÜLTEN IS EMBEREK
