Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-10 / 10. szám
4 M Csinos, ápolt, teltkarcsú harmincöt év körüli szőke hölgy. Szeme kék púderral árnyalva, a körme narancssárgára lakkozva. A férj negyven év körüli, középtermetű, foglalkozására nézve: tervező. Mindketten nagyon kedvesek. Külűnleges gonddal berendezett lakásban mindenütt meglátszik a ház gondos asszonyának keze nyoma. A fehérneműsszek- rényből vastag Iratköteget húznak elő, legfelül egy zöldszínű, ceruzával írott üzenet: „Ne jöjjetek utánam az Inaslskolába, mert én máris Indulok. Ne keressetek, úgysem találtok rám ... Dávid.“ A férj velem szemben ül, szavaiból úgy veszem ki, hogy 6 a család szóvivője. A feleség félszegen ül a heverő szélén; nyugodt, annak ellenére, hogy már egy éve idegrendszeri zavarokra kezelik. Házasságukra a kölcsönös megértés jellemző: ezt viszont már egy másik Iratkötegből tudom. Kávét kapok aranyozott szélű csészében, és a háziasszony receptje alapján készült süteményt. Még az ínyencek Is megnyalnák utána mind a tíz Ujjúkat. —Először fiunk született, Dávid. Itt a gyerekkori fényképe, nézze csak, nagyon sikerült lurkó. Ot évvel később jött a kislány, Lenka. Sok a hasonlóság köztük ... Megtekintem a gyerekszobát. Két heverő egymással szemben, két íróasztal. Az egyik könyvekkel. Iskolai füzetekkel tele, a másik üres. kedveltem. És úgy. mint az apám, én Is nagyon szerettem rajzolni. — Mihez kezdesz, ha kikerülsz Innen? — Jó lenne szakmát tanulni, de haza semmiképp nem megyek. BOLDOG CSALÁD — Kaptak-e valamilyen ajándékot Dávidtól? — teszem fel a kérdést a szülőknek. A válaszban gyorsan megegyeztek: — Nem, soha semmit. — Vagyis egyszer mégiscsak. Karácsonyra kaptam tőle valamilyen apróságot, az Iskolában készítették. Dávid nagyon ü- gyes fiú, és az ajándék valóban tetszetős volt. örültem Is neki, csak megjegyeztem, hogy akkor lennék Igazán boldog, ha mindig jól viselné magát. Ö erre fogta a kis dísztárgyat, földhöz csapta és rátaposott. Mindent megadtunk neki. A gyerekek tízéves koráig otthon voltam, gyakran az édesanyám Is eljött, segített a házimunkában, de egyikünk sem bírt vele. Rendetlen, lusta, vadóc kölyök. Az Iskolában azt állították, hogy Lenkára féltékeny, pedig ml egyformán szeretjük mindkét gyerekünket. Ügy terveztük, hogy Dávidot taníttatjuk, még ha Lenka tanul Is jobban. De ö csak egyre romlott. — A harmadik osztályban magaviseletből hármast kapott. Miért? igazgatót kérdem, emlékszlk-e még Dávidra. — Hogyne, egy évvel ezelőtt fejezte be tanulmányait. A húga különben még most Is Ide' jár. Ml van vele? — kérdi bizalmaskodva. —' Tudja, Itt sok mindent rebesgettek ... Amikor megnyugtatom, hogy Dávid jó helyen van, így folytatja: — Tudja, a családjukban nagyon furcsa körülmények uralkodnak. A kislány a szülök üdvöskéje, Dávid pedig az érdeklődésük perifériájára került, és ő mint erős egyéniségű, energiával tele gyerek, ezt nehezen viselte el. Aztán a nagymama Is nagyon sok rosszat vitt a családba, nem verték a fiút, azt nem, a lelkét kínozták a szünet nélküli nevelésükkel. Az apa nem büntette volna Dávidod, ha a két asszony ebbe nem lovalja bele. Míg nem ismertük a családi körülményeit, bejegyzéseket írogattunk az ellenőrzőjébe, behívattuk a szülőket, de mindig csak az apa jött el. Aztán amikor megtudtuk, milyen büntetést kap a gyerek egy-egy bejegyzésünkért, az ősz tálytőnökökkel megegyeztünk, hogy csak kivételes esetekben folyamodunk ehhez a módszerhez. — Milyen szigorú büntetéseket foganatosítottak Dávid szülei a gyerekkel szemben? — Például eltiltották a tanítás utáni nem kötelező csoportfoglalkozásról. Nyolcadik osztályban! Aztán szinte „életfogytiglan“ elzárták a kerékpárját. Már tizennégy éves „ELMENTEM, NE KERESSETEK“ — Itt, ezen az ablakon ugrott ki — mutatja az apa. — De nem történt semmi baja, lakásunk szerencsére a földszinten van. DÁVID Tizenöt éves, egy fejjel magasabb nálam. — Micsoda unalom — jegyzi meg egykedvűen, és a fotelben ülve kinyújtja a lábát. — Unalom? Miért? < Nagyképűen végignéz rajtam: — Na halijai Délelőtt tanulás, délután unaloműzés. Tegnap ugyan fociztunk,. ,(ie csak kispályánk van, és az egy fabatkát sem ér. Este tévé, de csak a híradót nézhetjük ... Szívesen olvasna, krlmlregényeket meg Ilyesmit, szólt Is már a nevelőnek. — Milyen munkával bíztak meg az intézetben? — A lépcsők tisztántartásával. Mosom Is szorgalmasan, mert pontozzák, de sose lehetnek tiszták, mert akkor is tapossák, amikor mosom. — Hogy ml mindent már átéltem én, az szinte hihetetlen — mondja elgondolkozva, maga elé nézve. — Miért kerültél Ide? — Autókért, szökésért... Engem ugyanis három hónapon át kerestek. Azt várja, hogy a hallottakon csodálkozzam. — Hol szoktál hálni, amikor elszöktél otthonról? — Mikor hol. A haveroknál, a parkban, az erdőben. Pillanatnyi csend. Vigasztalni próbálom:^ — Majd csak kilábalsz az egészből — mondom sután. — Ügyes, talpraesett srác vagy, ha jól viseled magad, bizonyos Idő elteltével hazaengednek ... Mintha tűszúrás érte volna. Fejét hirtelen felkapja: — Haza? Soha! Akkor inkább itt maradok. — Miért nem akarsz haza menni? — Az anyám miatt. — Félsz, hogy megver? — Megver? Életemben nem ütött meg, de állandóan szövegel. Leül velem szemben, és ilyenkor kénytelen vagyok végighallgatni a dumáját. Az apám, ha részegen jövök haza, legalább elver, de másnap már nyugtom van. Az apám egészen más. Mindenhez ért, olyan ezermester. A munkahelyén Is nagyon szeretik. — Hogyan szoktátok eltölteni a szabad időtöket, mivel teltek el szombatjaitok, vasárnapjaitok? — Az apámmal legszívesebben az erdőt jártuk, gombát szedtünk, meg beszélgettünk. Tekintete egy pillanatra a semmibe réved, mintha el Is mosolyodott volna. — A szüleid bizonyára szeretik egymást? — De még mennyirel Igazán nem emlékszem, hogy veszekedtek volna a jelenlétemben. Nagyanyám Is van kettő, de csak az egyiket szeretem. — Bizonyára az édesapád anyját? — Azt hát. Csak az a baj, hogy ö túlságosan messze lakik tőlünk. Aztán van még egy húgom ts, sokat segítek neki a leckeírásban. — Szerettél iskolába járni? — Nem túlságosan. Volt egy nagyszerű tanítónk, a műhelymunkát vezette, nagyon Hát az úgy volt, hogy az osztályukban lopás történt, és Dávid mindent magára vállalt. Osztályról osztályra vitték őt, mutogatva, mint egy gonosztevőt. Nekünk otthon azt mondta, nem lopott el semmit, azért vállalt magára mindent, hogy nyugta legyen. Fél év múlva kiderült az Igazság, az iskola levélben kérte az elnézésünket. Nézegetem a gondosan elrakott ellenőrző könyvecskéket, van bennük néhány bejegyzés: „Dávid arrogáns“, „Dávid szemtelen“, „Kéretjük a szülőket a pedagógiai ta nács ülésére“. Helyenként beleolvasok a szülők bejegyzéseibe Is: „Felhatalmazom, hogy a napköziben belátása szerint büntesse Dávidot csinytevéseiért.“ „A fiam ma elutasította a házi feladat kidolgozását.“ Mindkét bejegyzést az apa Irta alá. Az apa járt az Iskolában Is, ha beidézték. Az anyát egyszer a tanítónő legorombította a szülői értekezleten, és sírva jött haza, azután messzire elkerülte az Iskolát. — Mit tanácsoltak az Iskolában? — Azt, hogy legyünk elnézőbbek. — És elnézőbbek voltak? — Ha bejegyzést hozott, akkor egy hétre eltiltottuk a tévétől. De ő bejegyzést bejegyzésre halmozott, művészet volt követni, mikor melyik büntetését tölti, megtörtént, hogy hónapokig nem ülhetett le a tévé elé. Vagy szobafogságot kapott. — Megbízták valamilyen feladattal a családon belül? — Természetesen. Időnként megbíztuk cipőtisztítással, porszívózással. — Többször is megszökött otthonról. Tudták, hol tartózkodik Ilyenkor? — Igen, tudtuk, — válaszolja az anya egykedvűen. — Egy furcsa társaságba járt, ezt persze nem tőle tudjuk, ő otthon ilyen dolgokról egyáltalán nem vagy csak nagyon keveset beszélt. Későn este, éjszakánként megállították az embereket a parkban, ahol rendszerint tanyáztak, és arra kényszerl- tették őket, hogy esküdjenek meg arra a kabalára, arai épp a nyakukban lógott. Ott háltak, ahol épp rájuk köszöntött az éjszaka, és azt ették, amihez hozzájutottak, vagy amit sikerült elcsórniuk. Ennek a csoportnak kegyetlen törvényei lehettek, mert Dávid egyszer nagyon csúnya sebbel a lábán jött haza. Faggattuk, mi történt, de nem akart színt vallani, annyi bizonyos, hogy a sebet késsel vagy más éles tárggyal eltették a lábszárán — mondja az apa. — Megtudtuk azt Is — veszi a szót az anya —, hogy egy hónapon át egy középkorú nővel élt. Mindhárman hallgatunk. — Hogyan öltözködött? —Ha hazajött egy Ilyen hosszabb „eltávozásról“, már az előszobából megéreztük, hogy otthon van. Ilyenkor mindig összeszedtem a gúnyáját és kidobtam a kukába. Szedett-vedett holmik voltak. — Mikor kezdett csavarogni? — Amikor a tanoncintézetbe került. Túl messzire engedtük őt magunktól. Talán mindez nem következik be, ha Dávid Itthon marad, vagy legalábbis a lakóhelyéhez közelebbi Iskolába jár. — Ogy érzik, hogy Dávid keményszívű volt? — Igen, sose juttatta kifejezésre, hogy mit érez, sokszor úgy tűnt, mintha szíve se volna. AZ ISKOLA A prágai iskola modern épületében az volt, de nem adtak neki lakáskulcsot, és gyakran megtörtént, hogy míg a nála öt évvel fiatalabb, de kulcstulajdonos húga hazajött, ő a lakás körül lézengett, ázott- -fázott. Csak a férfiak tekintélyét Ismerte el, a nőkről lekicsinylőén nyilatkozott. Nagyon vágyott meggyőződni arról, hogy a szülei szeretik, és lehet, hogy erre sor is kerül, ha Dávid türelmesebb. De hát elvárhatjuk-e egy pubertás korú gyerektől, hogy megértő legyen szüleivel szemben?! Tor- nyosodtak körülötte a problémák, míg egyszer csak összecsaptak a feje fölött. Tudja, én mégiscsak azt hiszem, hogy nincsenek nevelhetetlen gyerekek, sőt a lelki sérülést, szenvedett gyerekek. jelleme Is Ide- gyensúíyozható, ha a szülök türelmesek, megértők. Dávid apja nagyszerű ember, de nem a legideálisabb apa. Sose tudta megvédeni Dávidod, és lehet, hogy nem Is sajnálta, ha szenvedett. DIAGNOSZTIKAI INTÉZET Prága 2, Lublanyszkl utca J. Horák, az Intézet Igazgatója: — Tudtuk, hogy egyszer nálunk köt ki. Dávid megszökött a pszichiátriai gyógykezelésről, aztán a szaktanlntézetből és három hónap alatt keresztül-kasul bejárta az országot. Megpróbált Lengyelországba jutni, onnan, mint mondta, Dániába szeretett volna szökni; aztán meg Bratlslavánál próbálta átúszni a Dunát, hogy Ausztriába jusson. Mindez nagyon Izgalmas volt, és mindenütt talált segítőtársakra, támogatókra. A szülei három hónapig nem tudtak hollétéről, ezért a közbiztonsági szervekhez fordultak segítségért. Telefonon jelentkezett, szülei kérték, térjen haza, ne bujdosson, úgyis javítóintézet lesz a vége. Hazament, és másnap az apja behozta őt hozzánk. Még nem tudjuk, hogyan viseli magát, hiszen csupán néhány napja van nálunk, de tény, hogy az Ilyen rendezett, jó családból jött gyerekekkel általában kevés a probléma. A szülei mindennap érdeklődnek utána, és ez Is ritkaság. RENDEZETT, jO CSALÁD Elbúcsúztam, de az apa az ajtóból visszahívott: — Tessék, nézze. Kétszer elkapták a villamoson az ellenőrök, jegy nélkül utazott. Az intézetben bizonyára lesz valamilyen keresete, hiszen dolgozni fog. Azt akarjuk, hogy a bírságot ő fizesse ki... Nem bírtam megállni válasz nélkül: — Száz koronáért kár lenne tovább mélyíteni a már amúgy Is nagyon mély szakadékot, nem? — Persze, persze... És még valami: az intézeti költségeket... azt ki fogja fizetni? — Önök, a szülei. Dávid, ugye, nem árva gyerek? Kérdésem válasz nélkül marad. Dávid édesanyja végtelenül kedves, nem mindennapi jelenség, az apa lekísér a villamosmegállóhoz, készséges, szimpatikus és szomorú. Ki tudja, mire gondol. Talán a felesége egészségére: slkerül-e magát túltennie a történteken. És talán az Is foglalkoztatja öt, hogy ml lesz Dáviddal. De ebben már egyáltalán nem vagyok biztos... ANNA MORAVCOVÄ
