Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-19 / 8. szám
T/" arácsony este ott volt a huszonkét cigány az udvaromon meg a sok össze- -*•v tört bútor, a falu pedig röhögött rajtam: szép karácsonyi ajándékot kaptam. De ezért még valaki fizetni fog, nem hagyom annyiban. — Mi lett a családdal, hol aludtak akkor este? — Lakatos Béla sógorához raktuk be a bútort, és a család is ott húzódott meg. Egy picike viskóban, ahol már úgyis tizenöten szorongtak. A mai napig is ott vannak, igaz, a sógor családjával együtt ideiglenesen elköltözött a testvéréhez. Köblös János miután elmesélte a történteket, elindulunk a cigánytanyára. Útközben többször is kikel magából, erélyesen szidalmaz, rágalmaz embereket, de mindezt bizonyítékok hiányában nem írhatom ide. Brutálisan vázolja föl az esetet, a dobóruszkalak viselkedését, nevükön említi az embereket, akiket a szomszédjai, a felesége vasvillával, ásóval, kapával a kézben látott az udvarán, még Ruszka vezetői közül is néhányat. Végül is mielőtt a tanyára érnénk dühösen kifakad: — Ha nekem lehet ennyi cigány a nyakamon, Ruszkán miért nem lehet legalább egy család? Ez a mondat már egy kicsit más színben világítja meg a történteket. No, de megérkeztünk Lakatosékhoz. Köblös János bemutat nekik, és elsiet. A hajlék két helyiségből áll: konyhából és szobából. Az egyik négyszer négy, a másik kétszer három méteres nagyságú lehet. Van itt két szekrény, egy asztal, két ágy, kályha, tűzhely, egy szék és kész. Itt él huszonkét ember már több mint egy hónapja. — Eddig csak megvoltunk valahogy, de holnap már jön haza a sógor tizenégyedmagával. Mi lesz azután, rágondolnl sem merek — mondja a háziasszony, Lakatos Kató. A gyerekek mezítláb, szinte meztelenül fut- károznak a sáros-havas földön, taknyuk-nyá- luk csurog, enni kérnek. A férje dolgozik, fia Béla otthon van, azt mondja szabadságon. Az ő felesége ott volt, amikor rájuk törtek a rusz- kaiak. — Épp főzni készültünk, meg a karácsonyfát akartuk feldíszíteni. Az ajtó zárva volt.de ránk törték. Bevertek ajtót, ablakot. Annyi ember zúdult be a házba, mint a hajam szála. Előbb papírt kértek, amikor megmutattuk nekik az adásvételi szerződést, azt mondták, nem érvényes, és máris kezdték kihordani a bútort. Ami volt orvosság, azt beleöntötték a lisztbe, tésztába, szétverték a tükröt, a mosdót, megölték még a kismacskát is. Mondtuk nekik, legalább addig várjanak, míg ml összepakolunk, de nem és nem. Csak azt hajtogatták, takarodjunk, mert Ruszkán ezer év óta nem volt cigány és nem is lesz. — Szétszaggatták a gyerekek ruháit — veszi át a szót Lakatos Kató —, volt a szekrényen ezer korona, azt Is elvitték. Összetörtek mindent Engem az egyik traktoros mellé ültettek, mutassam az utat, hol lakik a kelecsé- nyt elnök. Mit tehettem mást, megmutattam. Ott ledöntöttek mindent, és elmentek. — A ház a maguké, akarnak-e még oda menni lakni? — Ha egyszer már kiűzött a falu, hogyan mehetnénk? De én visszakövetelem az ezer koronát, meg a ház árát, és a bútort is fizessék meg. És adjanak nekünk lakást, mert nincs hová tennem a gyerekeket. Ifj. Lakatos Béla visszakísér a faluba. Kérdezem őt, ha kézhez kapják a házért a pénzt, nem fognak-e építkezni. — Hát..« sok munka az, arra még nem gondoltunk. A cigánytanyához közeli házak előtt már vár néhány idős asszony. Fanaszkodnak a cigányokra, hogy ellopnak mindent, a temetőben szétverik még a sírköveket is, a virág a sírokon csak ldeig-óráig marad meg. Lakatos Béla családjáról érdeklődöm. — Azokra eddig rosszat nem mondhatott senkii — válaszolják. — Rendes család, a férfi dolgozik, Kató is rendes asszony, bár olyan lenne a többi is. Ezeknek már az apjuk is, a nagyapjuk is tisztességes ember volt, kondás, megbecsült ember. Lehet, a gyerekeik már eltanulják a rosszat a többitől, de hát itt nem is csoda. Dobóruszkára szemerkélő esőben gyalogolok át. Jobb kéz felől az első ház a Lakatos-porta. Az ablakok kiverve, az ajtó tárva-nyitva, a földön egy összetört ajtó, a sarokban rozoga konyhaszekrény. A mosdó összetörve, a törmelékek között egy döglött kiscica. Alapos rombolást végzett itt valaki, valakik. De kik? Mert tettes egyelőre nincs. Sőt... Mikor a „kitelepítők“ egy csoportját nagy nehezen rábírom, hogy névtelenül mondják el a történteket, tagadják, hogy ők törtek-zúztak volna. A szövetkezeti telep mázsaházában gyűlünk össze beszélgetni arról, mi is történt akkor, december 24-én. — A cigánygyerekek már délelőtt Jártak kántálni, Ittasan. Így szerzett tudomást a falu róluk. Tudtuk, hogy valamikor jönniük kell, de azt gondolni sem mertük volna, hogy épp karácsonykor. Volt esze annak, aki ezen a napon küldte őket, gondolva, ilyenkor úgyis mással van elfoglalva a nép. Ide, a szövetkezet telepére is eljutott a hírük. Dél körül, épp, amikor már indultunk haza. Azonnal szóltunk három traktorístának „fogjanak“ be és hazavisszük a cigányokat. — Tehát már innen azzal a szándékkal indultak el, hogy kilakoltatják Lakatosékat? — Természetesen. Mert Dobóruszkán még cigány nem volt és nem is lesz. Erre mérget veheti — kipirult arcú ember szájából hangzanak el ezek a büszke rátarti szavak, és még úgy érzi, ezzel valami óriásit mondott. — Elindultak innen, és ml történt azután? — Amikor a ház elé értünk, már temérdek nép állt ott. Egyszerre megindultunk befelé. Nem kellett semmit betörni, mert a cigányok az udvaron voltak. Mondtuk nekik, mese nincs, menni kell. Ravasz csellel hozták őket ide, hát mi is ravasz csellel tettünk igazságot: visz- szavittük a pereputtyot annak az udvarára, aki küldte őket. Mert beszéltünk a traktorossal, aki hozta őket. Elmondta, őt is csellel szedték rá, sőt kapott is érte egy százast, valakitől... — A cigányok szerint maguk törtek-zúztak mindent, és még ezer koronájukat is elvitték. — Halljátok? Ezer koronát! — tört ki a hahota. — Azt az ezer koronát, a Kató ótt mondta mindenki előtt, hogy kinek adta és miért, aznap reggel. Nem törtünk és nem zúztunk semmit. — Mondtam az embereknek: szépen kell fölrakni mindent, mert hát nem állatok, emberek vagyunk. — Egyesek szerint vasvlllával voltak felszerelve, meg ásókkal, kapákkal. — Hazugság, rágalom I Nekünk másra kell az ásó, kapa, senkinél még csak egy fadarab sem volt. — Miért ez a nagy cigányellenes hangulat? — Mi nem a cigányokat nem szeretjük, hanem az olyan gyilkos-tolvaj bandát, mint a- zok, akik ölnek, rabolnak, tetvesek, koszosak. Ha jön ide egy rendes cigánycsalád, kérem, semmi akadálya, szívesen fogadjuk, de Lakatosékat nem. — De Kelecsényben a szomszédok dicsérték őket. — Akkor miért akarnak tőlük mégis megszabadulni? És ha a falu vezetősége annyira segíteni akar rajtuk, adjon nekik helyben lakást, van ott is vagy nyolc üres ház meg cl- gányővoda, Iskola... — Honnan formáltak jogot a kilakoltatáshoz? — Onnan, hogy az egész falu aláírt egy papírt, hogy ide cigányt nem akarunk. A falu vezetői sem egyeztek bele. Ha mégis Ide tetEbben a házban éltek huszonkettőn; ott jártam kor már visszaköltözött a tulajdonos, tizenötöd magával ték, beleegyezésünk nélkül, jogot éreztünk arra, hogy kilakoltassuk őket. — Es miért pont a hnb-elnök udvarára rakták le a bútort? — Megkérdeztük Katót: ki hozta, ki küldte őket ide. Hát annak is vittük vissza! Látta volna, hogy örültek a szomszédok, amiért mi Így kibabráltunk az elnökkel. Lehetnek a mázsaházban vagy tizen-ttzen- ketten. Mindegyikük büszke a tettére, örül, hogy a kilakoltatók között lehetett, örül, hogy ilyen „világraszóló“ tettet hajtottak végre. Hogy ki volt az értelmi szerzője, azt nem haj landók elárulni. Azt mondják senki, jött az magától. Rárontott a falu a cigányra, mondják, mint az Itteni születésű Dobó István a törökre. És erre nagyon büszkék. Sugárzik az arcuk, és még arról is vigyorgó képpel beszélnek, hogyan oldanák meg ők a cigánykérdést. De ezt már nem részletezem. Ezt a házat vette meg a Lakatos család a hajam szála“ A Lakatos család „töredéke" a kunyhó előtt — Hányán hajtották végre a „kilakoltatást“? — A ház előtt talán százan is lehettünk, de a pótkocsit csak negyvenen-ötvenen kísértük. A cigányok itt Ruszkán vásároltak házat, itt az otthonuk... — Abba mi nem egyeztünk bele, ős nem is fogunk. Mi, ha kell megfizetjük a kárt, akár ezer koronát is fejenként, de ide cigány akkor sa jön, mert mindig visszavisszük. „Annyi volt att az ember, mint Végül is kérdéssel válók el tőlük: , — Miért nem adtak legalább lehetőséget ennék a családnak, hadd mutassák meg, milyen életét akarnak, tudnak élni? Csak önkényesen nekik rontottak, kiebrudalták őket a házukból. Emberségesnek tartják ezt? Volt felelet nem Is egy. Hogy nem írom Ide? mert arra az olvasó az eddig leírtakból is következtethet. Varga Bertalannak“ a Dobőruszkal Hnb-tlt- kárának azóta nincs egy nyugodt éjszakája sem. Tépi a haját és tehetetlen. A falu, mialatt ő a Tátrában volt gyógykezelésen aláírásokat gyűjtött, hogy a nemzeti bizottság ne engedje be a községbe a cigányokat. 0 is, a többi vezető is, akárcsak a képviselők, azt az „útbaigazítást“ kapták a falusiaktól: ha a cigányok ide költöznek, leváltatják őket, mehetnek, amerre látnak. A hnb tanácsa végül is úgy határozott, hogy nem írják alá Lakatosék Ruszkán való letelepedési engedélyét. Ezt azonban a Jnb, felettesi jogával élve megtette. A ruszkai vezetőket valóban fenyegette a falu haragja. Kényszerből tették, mondja az elnök Is, a titkár is, mert nekik semmi kifogásuk nem volt Lakatosék ellen. De hogyan látják ők a december 24-1 eseményeket? Varga Bertalan: — Én aznap otthon voltam Kapóson. Az elnök, Béres Lajos fölhívott, hogy Itt vannak a cigányok. Meg kell nézni, rendben vannak-e a papírjaik. Megnéztem, rendben találtam mindent, No, mondom Béres Lajosnak, Itt már nincs mit tenni, övék a ház. Aztán én haza* mentem. Este kapom a hírt, ml történt Megdöbbentem. Létezik ez? Ilyesmire vetemedett volna a falu? Nem akartam hinni. Azóta olyan vagyok, mint egy megszállott, mert én ezzel sem mint ember, sem mint nemzeti bizottsági titkár nem érthetek egyet. De hát, tehetek én arról, hogy ez történt, hogy Így történt? Nem állhatok mindenki fölötti Hogyan tovább? Ml lesz a házzal? És ml lesz a Lakatos családdal? — Ha én azt tudnám...! Az ügyet a fel-» sőbb szervek vizsgálják, egyelőre nem tudni sémrnit. "■*- <r-> ■ ........j Riportunkban sok mindenről csak homályosán, utalva esik sző. Néhány lényeges és lényegtelen epizód, tény ki Is maradt. Mindenki elmondta a maga vélt vagy valós igazát, de a nevüket már nem adták hozzá sokan, sőt azt is mondták néhányan, ha megírom, letagadják. Így hát több dologról Is hallgatni kell. Arról viszont már nem, hogy a dobóruszkaiak viselkedése mennyire embertelen, cseppet se, humánus. Az, hogy hivatalos testületként gyakorolták a törvényt, hozták és hajtották végre ítéletüket. Tudom, és ezt vallja többek között Varga Bertalan is, sok minden elkerülhető lett volna akkor, ha az adott napon, december huszonnegyedikén felhívja őt régi munkatársa, barátja, Köblös János, megbeszéli vele a költözködést, és mindezt együtt a két nemzeti bizottság közösen bonyolítja le. De nem ez történt. Ruszkán ezért is hiszik mind a mai napig, hogy valaki megszervezte és időzítette a költözködést, és ki akart babrálni a faluval. Azért is állítják, hogy valaki pénzt kapott a cigányoktól ezért. Ruszkán is állítja egy szavahihető ember — de mivel négyszemközt történt az eset, bizonyítani nem tudja —, hogy a ház eladásában érdekelt felek két liter pálinkával és tízezer koronával akarták őt megvesztegetni, ha elintézi, hogy Ruszka község tanácsa befogadja Lakatosékat. Azt viszont már én állítom, hogy valakinek nagyon sok vaj lehel a fején, mert este, miután hazatértem, kabátom belső zsebében egy százast találtam. Biztosan tudom, hogy reggel még nem volt ott. Sőt, azt is majdnem teljes bizonyossággal állíthatom, hogy az Illetékesek közül egyesek nagyon, de nagyon kerülték a velem való találkozást, szinte nyomoznom kellett utánuk. Bizonyítékok hiányában azonban ezt csak feltételesen állíthatom, nem rágalmazni akarok vele. Ami megtörténi — megtörtént. A részletek kinyomozása, az igazságszolgáltatás nem az én feladatom. De pillanatnyilag nem Is az az érdekes, hogy ki kitől mennyi pénzt kapott ... Mindennél fontosabb az, hogy a huszonkét tagú Lakatos családnak nincs hol laknia. Hogy fedél kell a fejük fölé, és siralmas helyzetükből önerőből nem tudnak kikecmeregni. Áldozatok lettek, és segítségre szorulnak. Gyorsan, minél előbb, azonnali A keiecsényiek, a dobóruszkaiak és mindazok segítségére, akik még veszik azt a fáradságot, hogy ne csak C-emberekről beszéljenek, hanem cigányokról, cigány származású emberekről, hiszen ők Is egyenrangú tagjai társadalmunknak, egyenlő jogokkal és kötelességekkel. Akik szemében — és hiszem, hogy ez a többség — a cigány is ember. Harmincöt éve veszik őket emberszámba, azelőtt zárva volt előttük a felemelkedés minden útja. Harmincöt év alatt behozni az ötszáz éves lemaradást, lehetetlen. Idő kell hozzá és türelem. Elsősorban a mi türelmünk. Nem ahhoz, hogy a sző szoros érteimében asszimilálódjanak, hanem hogy beiileszkédjenek a társadalomba. A mi türelmünk vagy türelmetlenségünk döntő tényező lehet e szempontból. És ha még a lehetőséget sem adjuk meg számukra, még azt sém engedjük meg, hogy tisztességes lakást végyenek és abban éljenek, akkor jót egvha- már ne várjunk. Főleg ne a dobóruszkaiak! ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei
