Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-02-12 / 7. szám

TALLÖSI BÉT A

TEIEIHOZATAI

Azóta sokszor felgyűlt bennem a harag, vádoltam önmagam, nem mertem a tükörbe nézni, mert legszívesebben ököllel vágtam volna bele, hogy darabokra törjön. Éjszakánként sokszor arra riadtam, hogy egyedül állok egy meredek sziklafalon, velem szemben öklüket rázzák az emberek, és azt kiabálják, hogy gyáva, gyáva féreg, és nem tudok menekülni, lábamat alig tudom megvetni a sziklafalon, egy lépés, és a mélybe zuhanok. És akkor sem tudtam megnyugodni, amikor bekapcsoltam a kis- lámpát, és egyedül voltam.

Talán tíz évvel voltam- akkor fiatalabb, nagy reményű kezdő a pályán, tele vágyakkal és ambícióval, és akkor még úgy képzeltem, hogy mindent megvalósítok, amit mások megpróbáltak és belefáradtak, mert hiábavalónak látták igyekezetüket. Jól ismertem a tanárokat, mert elég hosszú ideig jártam ahhoz iskolába, hogy kialakítsam magamban az eszményi tanárt, amely később persze csak puszta fogalom maradt számomra.

Amikor először ültem le a katedrához, szinte nem mertem végignézni az osztályon, nem mertem megszólalni, mert attól féltem, elcsuk- lik a hangom és nevetségessé válók, én, aki megjártam az egyetemeket, és csak könyvekből ismerem, hogyan kell bánni az emberekkel.

De akkor már két éve tanítottam a szürke kisváros magyar nyelvű gimnáziumában magyar irodalmat és történelmet, holott nem a történelem volt a szakom. De tanárhiány miatt rám gondoltak a feletteseim, amikor biztosítani kellett- a történelem oktatását az első B osztályban, amely egyébként is az én osztályom volt. Így a vaskos történelemkönyv fejezetei helyett gyakran az osztályfőnöki problémákat tárgyaltam meg az osztállyal. Nem is volt velük soha bajom, csak akkor, akkor az egyszer. Szerettem a diákjaimat, sokszor tartottam értük a hátamat, dehát huszonhat-huszonhét éves lehettem, kevés tapasztalattal a hátam mögött.

XXX

Idézést kaptam a bíróságra, szeretnének meghallgatni, kikérdezni egy volt diákom ügyében. Váratlanul ért a dolog, mert a papírból nem tudtam meg, hogy kivel kapcsolatban és milyen ügyben hívnak.

Nem sokat értettem a jogi dolgokhoz, a tárgyalást is úgy képzeltem el, mint ahogy filmeken láttam, hogy majd hosszú folyosón kell várakoznom, amíg nem szólítanak, aztán belépek a terembe és szembe állítanak az igazság poros parókája képviselőivel. Arra végképp nem számítottam, hogy majd egy cigarettafüstös kis helyiségben szemben ülök egy öreg jogásszal, és mint a rendőrségi kihallgatáson válaszolgatok feltett kérdéseire egyszerű nemmel vagy i- gennel.

Annyit tudtam meg előre, mert mindig kiszivárog valami még a hétpecsétes levélből is, hogy Szabó Attila belekeveredett egy bandába, járták a város kétes helyeit, és a rendőrség egy betörés alkalmával tartóztatta le őket, köztük Attilát is. E- zért lett egyszeriben ilyen fontos a sorsa, hogy még az iskolában is nyomoztak a sorsa után. Azt csak később tudtam meg, hogy a feletteseim ajánlottak be éppen engemet, közös döntés alapján, mint a legilletékesebbet ebben a dologban. A bíróságon megmutatták a fényképét, hogy emlékezzek rá. Nagyon is emlékeztem.

Tíz évvel ezelőtt egy május végi napon ő kopogtatott be az igazgatói iroda ajtaján. Az igazgató félbeszakította az éppen elkezdett viccet.

Belépett. Egy képzeletben kijelölt körben kellett állnia, hogy minden oldalról jól lássuk. Semmit nem sej- tően farmerének zsebébe dugta jobb kezét, a ballal pedig végigsimította a haját. Egy eltévedt mosoly is kiült az arcára, mintha csak azt akarta volna mondani, na gyorsan, gyorsan, kiskomáim, nem akarom az egész délutánomat veletek tölteni, gyorsan a dolgok közepébe és végezzünk vele.

Bűnbaknak szemeltük ki a fiút, mert főnökeim úgy intézték, hogy hozzá vezessenek a szálak az eltűnt magnetofon ügyében, amelynek egy kulturális előadáson kelt lába. Ez a ka- maszfiű, akivel nem sokat törődtek az elvált szülők — az apja ivott, anyjának minden gondolata az új férj volt —, kicsi korától saját maga küzdött a létért, egyedül állt szemben a világgal. Szellemileg fejlettebb volt társainál, többet tapasztalt az é- letből, és sokszor megmosolyogta az orrukat mindenbe beleütő bölcselke- dőket. Testileg is fejlett, izmos srác volt, akit szívesen választott fejének az osztályközösség. És én, az osztályfőnöké, mindent elnéztem neki, mert jobban tudott bánni az osztállyal, mint én. Tűzbe tettem volna érte a kezem, és ő ezt tudta.

Ez a fiú, aki mindig kiharcolta bárkivel szemben a maga igazát, aki bátran bele mert nézni a szigorú, nagy hangú, de tehetetlen iskolaigazgató szemébe, úgy, ahogyan én sohasem mertem volna az állásom miatt, sokaknak a begyében Volt. Ogy ültünk le az ítélőasztalhoz, hogy előre eldöntöttük a sorsát, és nekem, mint osztályfőnöknek hallgatnom kellett és bólogatnom feletteseim oktató beszédére. Megmosolyogtuk a fiú küszködését, hiábavaló érvelését, kiúttalanságát, az egész lényét, de arcomat a szégyen mosta, a mosolyom görcsös arcizom-rángatózásba torzult. A fiú nyugalma eltűnt, idegesen mozgott, tekintetével végigkísérte a rá- szegeződő szempárokat, de az én szememből csak a gyávaságot olvashatta ki. Én a gyűlölet helyett az erős hitet fedeztem fel benne, az igazságért való görcsös ragaszkodást. E- gyedül állt tanáraiból vedlett nyám- lila bíróság előtt, lassan fogyni kezdett az ereje, elgyengült, arca hófehér lett, a másik pillanatban elöntötte a vér, ő már megértette az ítéletet.

Láttam a kínlódását, de csak hallgattam, nem mertem a szemébe nézni, mert féltém, hogy mégis kiállók mellette. Magam sem tudom, hogy miért nem tettem meg. A fiúból már szinte kitört a sírás. Még utolsó erőfeszítésként tudtára akarta adni a világnak, hogy ártatlan, beleordítani a világba, hogy ártatlan vagyok, hogy ezek a vadállatok felfalják, kiszívják a vérét. Ártatlan, ártatlan vagyok. Reszketett a keze, összezárta az ujjait, nagyon szoríthatta, mert kidagadtak a karján az erek, úgy nézett ránk, kiszolgáltatva, megalázva — higgyenek nekem! Elejétől kezdve hittem neki, tudtam, hogy igazat beszél, és csak a vak nem láthatta, hogy ártatlan. Egyetlen mondat elég lett volna, hogy leleplezzem magunkat, hogy visszaadjam hitét az emberekben, visszaadjam a bizalmát. Gyáva voltam, az igazgató tekintetét lestem, nehogy félrelépjek, hogy a- szerínt Igazodjak, amit mondott. „Tettest kell találni. Minden áron. A maga dolga, hogy hallgasson!“ — és tudta, hogy hallgatni fogok.

A fiú történész akart lenni, hogy megismerje a világ rendjét. Megpecsételtük a sorsát, és én írtam alá, hitelesítve. A nagykönyvbe beíratott, hogy a tanács kizárta a fiút a gimnáziumból.

Ez a múltja Szabó Attilának, ez az, amit el keil mondanom, most nem

hallgathatok.

Bűnt követtem el, hitét öltem egy ártatlannak. Engem ki ítél el?

KULCSÁR FERENC ROVATA

Lipcsey György fafaragásai

K. TÍMÁR MÁRTA

MEGÉRINTELEK

Éjszaka. Fagypont alatt. Ingujjban rohanok haza. Hozzád. Illatod őrzöm már egy hete. Hátha... itt leszel. Mondjuk, eldőlve lustán a heoerőn. Különös fényekkel szemedben. Mint legutóbb.

Veled lenni. Kábultan támolyogtam haza a bálból. Kerestelek. Illatod szembe jött velem. Végigsimított arcomon. Kezed nyomát érinthettem csupán azokon a tárgyakon, amelyeket átgondolva helyeztél e- gyik helyről a másikra. A poharad mintha megkoccant volna. Megrezzentem, de nem láttalak sehol. Ha itt lennél. Sejtjeidbe fúrnám magam, tenyered forróságát innám ébredésig.

Kerestelek, mint a mesebeli gyermek az anyját. Rövtdnad- rágban futottam körbe az embereket, de senki sem hasonlított rád. Visszafordultam és elestem. Belevertem a fejem az asztal sarkába.

Elloptalak.' Fekete köpenyben szöktettelek végig a falvakon. Megbámulták tüzes paripám. Nagy fekete denevér röpködött az éjszakában.

Nagyon jó voltam. És elhitettem a srácokkal, hogy ha jelkérik táncolni a lányokat, jobban zubog a bor a torkukon.

Tudod, hol ülök most? Ahol egy teljes éjszakát töltöttünk együtt. A faggyú végig folyt a térítőn és a lakkasztalon.

A hiányt Könyörgök hozzádI Adj nekem tiszta álmokat, és ne kísérts a híányoddali Ne á- raszd felém különleges illatodl MegfulladokI

Önző vagyok és ostoba és ittas. Nem hittem, hogy minden létező állapotban téged rajzollak magam elé. Letűnt századok hegedűse. Átkozlak, könyörgök neked és szeretlek.

Lezáródott a sorompó. Csak a vörös pislogás jelzi, elhúzott mellettem valaki. Nem értem. Igazán voltak álmaim?

D. M. Szándékát értem, de nem ér- zém. A szakítás pillanatfelvétele nem sikerült: az előhívott „kép" homályos is, kompozícióját is elvétette. Mintha a lényeghez, a dráma középpontjához túl közel vagy túl messze került volna a tudat kristályosító lencséje. így történt, hogy külsőleg a határok elmosódtak, belülről pedig . önmaguk fásult, rendezetlen másai lettek a részek. Távolságot tévesztett, ezért nem sikerülhetett az írása.

C. I. Zavarba ejt: nem tudni ugyanis, hogy viccel-e önmagával és velünk, vagy komolyan veszi írásait. Ha az e- lőbbi az Igaz, kaphat egy „halk“ dicséretet jő humorérzékéért, ha az utóbbi, akkor az már öreg hiba, vagy a maga szavával: kampec. Kampec a forradalmi magatartásnak és költői tehetségének is. Ezért gyorsan csak annyit mondunk: döntse el maga,

N. Z. alias H. A. A Szerelem és a Két kezed című verseiben megcsillan a költészet, színre lép bennük a költő, bár nem teljes fénnyel és kissé hunyorog-- va-kancsalítva is, a képzavarok, alkalmatlan szavak és ritmustörések miatt. Többi írását elrontják — maga fogalmazta meg a legpontosabban — „jobb kezének firkászi tüneményei“, műszelek dagasztják közhelyekből szőtt vitorláját, s hajója is egyre zátonyra fut. A melldöngető és vállveregető „humanizmusának — melyek írásait jellemzik — két forrása lehet: tapasztalatlan nagyotakarás vagy öntelt szellemi bezártság. Hogy az ön írásait melyik irányítja, döntse el egyedül; mindenesetre egyik sem járható üt senki emberfiának.

K. M. íráskészsége kétségtelen, A Kaszat mégsem lett jő novella, túl sok benne a direktség és a didaktika. A novella szüzséje, meséjének kerete nem bírja el, összeroppan a suta, diákos o- koskodás alatt, így történhet meg, hogy az a kevés szenvedély és drámaiság is elillan a novella betört és nyitva felejtett ablakain-ajtóin át. Ami ezek után megmaradt, csak egy a millió, töredékes „love story" közül.- ANNAMÁRIA. Egyetlen írása alapján annyit mondhatunk: verselése teljesen kiforratlan, Tolla alól forgácsok röppennek elő, de nem az élet fájának, hanem a természet különböző fáinak forgácsai: ezért van, hogy az összegyűlt forgács, azaz szóhalom maga az eklektika: mindenből egy leheletnyi tévedés,

egy csipetnyi igazság. Az egész nem rend, inkább csak a rend óhajtása, a rendteremtés képessége nélkül.

TOLL ÉS PAPÍR. Értem türelmetlenségét, sőt tisztelem, mégis azt mondom, igyekezzen lehiggadni és bízni abban, amit a szerkesztő jónak tart. Nem kell írásait a fiók mélyéről előkotorni, mert az illetékesnek rajta van a szeme mindenen és áttekintése van a jelentkezőkről — tehetségükről, fejlődésükről, esetleges kilátásaikról. Már megírtam, mit tartok munkáiban jónak, mit kell kiküszöbölnie, merre kell tartania fejlődése érdekében. Én bízok magában, most már csak magának kell bíznia bennem, és elsősorban önmagában. Mer! önbizalom nélkül nem lehet igazán jól dolgozni. Dolgozzon, és küldje el újabb írásait is.