Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-02-12 / 7. szám

120 éve született Anton Pavlovié« Csehov orosz író a rövid elbeszélés és dráma nagy mestere. Életművével a nagy orosz realisták hagyományait folytátta, és Gorkijnak, a szocialista realista irányzat mesterének az előfutára volt. Alább a Három esztendő című regényéből emeltünk ki egy rövid részletet.

A.P CSEHOV

Három esztendő

Felkelt és az ablakhoz ment.

— Bárhogy áll a dolog, el kell búcsúzni a boldogság ábrándjától —

i szólt és az utcát nézte. ■— Mert az ntncs. En nem ismertem soha és valószínűleg nem Is létezik egyáltalában. Különben ... egyszer az életemben mégis voltam boldog; amikor e- gész éjjel az ernyőd alatt ültem. Emlékszel, hogy egyszer Nináéknál hagytad a napernyődet? — kérdezte, visz- szafordulva a jeleségéhez. — Akkor szerelmes voltam beléd, és emlékszem, hogy egész éjszaka az alatt az ernyő alatt ültem, és elárasztott a boldogság.

A dolgozószobában a könyvszekrény mellett bronzveretes mahagóni fiókosszekrény állt, ebben egy csomó haszontalan lomot tartott, köztük az ernyőt is. Elővette és odanyújtotta feleségének.

— Ez az.

fúlta egy percig nézte az ernyőt, jráismert és szomorúan mosolygott.,

— Emlékszem — mondta. — Arrtí- I kor szerelmet vallottál, a kezedben I szorongattad.

Észrevette, hogy Laptyev készül sl- I menni, és így szólt:

— Ha lehet, kérlek, gyere vissza ' korán. Olyan rossz, ha nem vagy itthon.

Aztán Júlia bement a szobájába, és soká nézegette az ernyőt.

STANISLAW JERZ LÉC:

/gondolatok

Amióta az ember két lábra állt, nem tudja visszanyerni régi egyensúlyát.

A tett utoléri a gondolatot. De csak akkor, ha üldözőbe veszi.

Az igazi férfit' könnyű megismerni. Főleg, ha meztelen.

Mikor születik a pesszimizmus? Akkor, ha összetalálkozik két, egymástól eltérő optimizmus.

Van kis semmi és Nagy Semmi.

Ne legyetek kegyetlenek, ne édesítsétek meg a mazochisták életét.

Hatalmas ereje van a semminek. Semmit sem lehet tenni ellene.

Ne veszítsétek el fejeteket. Az élet meg akarja simogatni.

Istennek az istenét, császárnak a császárét. Csak ott kellett volna lenni az osztozkodásnál.

Az anekdota mesterei Olyan szépen mesélt nekem a saját életemről, hogy már-már attól tartottam, ha elhallgat, megszűnők létezni.

Mindentől csak két lépés választ el bennünket: egy előre s egy hátra.

Tóth László fordításai

A

lant járt már a nap, nem sok kellett hozzá, hogy lebukjék a közeli fenyves mögé. A rét napsütötte része egyre zsugorodott. A nap jókora égetett tégla színű korongját hamarosan a horizont ködpárái el is takarták.

A lányMelállt. Egy ideig még a napnyugtát figyelte, már ameny- nyivel meghosszabbíthatta a látvány élvezetét azzal, hogy felágaskodott Így valamivel tovább ellátott a fenyveserdő mögé. Kinyújtotta jobb karját maga elé és hüvelyk- és mutatóujjával lemérte az egyre sötétülő napkorong átmérőjét, a fénye már nem vakította, bár az arcán még érezte a belőle sugárzó kellemes meleget.

— Három centi ,— mondta hangosan.

— Mi három centi? — kérdezte a fiú.

— A nap, ahogy lenyugodott, három centi volt az átmérője. A- mikor a legnagyobb, s így a legmelegebbnek is kéne lennie, akkor lesz semmivé.

— Akár a gyönyör.

— Állj fel, s magad is láthatod.

— Mit láthatok?

— Hogy múlik* el a nap.

A fiú felállt, begombolta vékony vászoningét, amely fölött bőrkabátot viselt.

A lány sűrű, sötétbarna rövid haja ragyogott a nap gyengülő fényében. Lábujjhegyre állt barna mokaszinjában, hogy még egyszer legalább egy pillantást vethessen az utolsó letűnő sugárra, amelynek fénye elmosódott szeme tükrében, s az erdő fölötti hűvös szellő rezdülésében. Szinte beleremegett a fenyves, s a száraz ágak roppanása a rétig elhalllt- szott. Az erdő halkan susogott.

— Már nem látom — mondta. Szomorúnak látszott.

— Mert olyan aprócska vagy — mondta a fiú.

— Ne beszélj ilyesmit.

— Néha nem árt, ha emlékeztetjük a nőket a gyengéikre.

— Hogy megjuhászodjanak?

— Csak hangosan gondolkodtam. — Hat perc — mondta erre a lány.

— Mit akarsz azzal a hat perc cél?

A lány az aprőbbacska kövecskéket kezdte szedegetni a fűből, amelyek nyomták, amikor még ülve gyönyörködött a tájban. A perjefű hegyén egy katicabogarat pillantott meg. Odatartotta az ujját, s a katicabogár átmászott rajta.

— Hat percig tartott a napnyugta — jegyezte meg a lány.

— Értekezést írhatnál róla, miért nyugszik le a nap éppen hat perc alatt — mondta a fiú ironikusan.

— Hat percig tartott az átmenet a nappalból az éjszakába <— folytatta a lány, és leült.

— Majd én írok értekezést — berzenkedett a fiú. — Miért oly érzéketlenek a nők azzal a férfival szemben, akinek az éltető napot jelentik?

A rét felső végén a hegyoldalban mind sötétebb lett a gyér erdő.

A lány nem fortyant föl a megjegyzésre, csupán súgott valamit a fiúnak és tekintetével a katicabogár röptét követte, míg az el nem tűnt az egyre sűrűbb szürkületben.

— Látod, elrepült,-mert belátta, hogy az ujjad hegyén mégsen töltheti az éjszakát — .mondta a fiú.

Alkonyodon. A nappali fény múlásával arcvonásaik egyre bizonytalanabb, személytelenebb formát öltöttek. Megszépültek tőle. A fiú meg akarta csókolni a lányt, de az tenyerével eltakarta az ajkát.

— Várjl — mondta.

A fenyves szélén, amely mögött alig fél órája lebukott a nap, egész alacsonyan úszó ködpára ereszkedett a rétre.

— Indulhatnánk is, mintha fáznék — mondta.

— Kölcsönzőm a bőrkabátom.

— S te nem fogsz fázni? •

— Meg kellene beszélnünk, mikor találkozunk ismét. Milyen nap lesz holnap?

— Csütörtök.

— Este eljövök.

— Ne, holnap nel

— Miért ne?

— Szvettert kötök.

— ?!

— Már rég elkezdtem. Nincs időm befejezni. Különleges a szabása, s attól félek, hogy mire készen lesz, senkinek sem tetszik majd.

— Ez nem indok — mondta a fiú, mintha nem is venné komolyan a lány szavait.

— Csak nem gondolod, ( hogy kiagyalok valamit, amit te elfogadható indoknak találsz majd? Az a szvetter neked sem fog tetszeni.

— Sose törődj azzal, hogy tetszik-e valakinek vagy sémi — mondta engesztelőn a fiú, s a hangnemmel Is taktikát változtatva. Fő az, hogy neked tetsszen.

— Ügy csinálom meg, hogy csak nekünk tessékl

— Ha majd kötsz száz olyat, elég lesz, hogy meggyőzd azokat is, akiknek az első nem tetszett. Engem meggyőztél már azzal, hogy tudod, milyen szvettert a- karsz — mondta.

— Hol vegyek százféle színű fonalat? Ha nekem lenne száz szvetterem — morfondírozott .önfeledten —, a tél minden napján felvehetnék egyet, s mindig másban lennék. Száz különféle színű szvetter - az lenne csak a gyönyörűség!

— Vagy inkább egyhangúság — szakította félbe.

— Igen — mondta a lány inkább magának.

— Hát akkor mikor? — kérdezte a fiú.

— Az idő kevés, pedig milyen sokra lenne szükségem magamnak is. Ha nem vagyok melletted, képzelj oda magadhoz. Olyannak, a- milyennek szeretnél, ha lennék. Meleg ez a bőrkabát. Köszönöm.

Alig gyönyörködhettek a szürkületben, máris sűrű sötétség borult a rétre, amelyben egy-egy pillanatra a lány is meg a hangja is elveszett. Az erdő szél» fölött meg-megvillant a neonok meg az utcai lámpák fénye. A zaj útját állta az erdő, nem hatolt odáig, a fény tétován vibrált a fák fölött.

— Kérlek! De még mindig nem állapodtunk meg. Tehát pénteken.

— Ne haragudj, de pénteken sem lehet. A kolléganőmnek születésnapja lesz, s halvány sejtelmén sincs, mikor lesz vége á bulinak — mondta a lány csilingelő hangon.

— Hát akkor kénytelen leszek más lányt találni, aki ugyan nem lesz a mindenem, de . bizonyára több Ideje marad számomra — mondta a fiú kissé nyeglén.

— Igaz is, ne legyünk ebben sem az egyhangúság hívei, ha nem akarunk, hisz ahogy nő bennünk az egyhangúság érzete, úgy fogy az életörömünk.

Az egyhangúság szót különös nyomatékkai mondta, különben újra nyugodt volt a hangja. Boldognak és szabadnak érezte magát, énjében volt. Es gyönyörű, akár egy tündér.

— Te kiborultál! Most látlak először ilyennek — így a fiú.

— Ugyani Még nem fázol? — kérdezte a lány mosolyogva. Tényleg nyugodtnak látszott.

— Miért teszed ezt? — fortyant fel a fiú, és hangosan káromkodott egy cifrát, minden szavát csaknem érthetően visszhangozta az erdő.

A lány kuncogott magában, és úgy tett, mintha keresne valamit a fűben, amely nyirkos szénaillatot árasztott, s ez a föld hűvösségével keveredve ingerelte az orrot. A rét szemközti oldalán fölbukkant a telihold sápadt képe.

— Csupán azt kérem, hogy* a napirendedbe iktass be néhány percet számomra is — könyörgött a fiú.

— Például minden szombaton este az uszodába járok, nem tudtad? — válaszolt nyugodtan, nem hagyta magát provokálni.

— Uszoda, születésnap, szvetter meg mit tudom én, mi — háborgott a fiú, és körbe-körbe járkált a lány körül.

— Nézd, már feljöttek a csillagoki

A fiú hallgatott.

— Kérlek, szerezz nekem egy kis örömet, és mondd meg őszintén, nem untatlak téged? — szólalt meg a lány kisvártatva.

— Sosem untattál.

— Te sem engem.

— Valóban? — kérdezte a ftú hangosan, de nyugodtan, s egyszeriben eltűnt mindaz, amit a lány oly varázslatosnak látott. Belehullott a sötétségbe, mint a nap a horizont mögé, s nem maradt egyéb, csak a visszhang meg a vöröslő égalja.

— És most gyerünk, Indulás lefelé — szólt a lány mosolyogva, és csilingelő hangja ismét tündéri lényre emlékeztetett.

Leheletük a gyér holdvilágnál szinte eltűnt a hűvös, fakéreg Illatú erdei párában. Így ballagtak az ösvényen, amelyet mint kezük fején a kidudorodó erek, behálóztak a hatalmas fenyőfák gyökerei. A fák ritka koronáján át csupán a holdfőny világította meg az utat. A lány hallgatott.

Hat perccel a holdkelte után már csak a csillagok meg a tündérek énekelnek.

VÉRCSE MIKLÓS fordítása