Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-12 / 7. szám
■■HMM 4 IM R géresiek valamikor közös udvarokban laktak, volt olyan ud- var, ahonnan huszonnyolc katona szolgált a hadseregben. Milyen élet folyhatott ezekben a közös adva r okban, nem nehéz elképzelni. De ma mér másképp Járja. Vagy Gépesen nem? Itt talán az a fontos, hogy „mutasson“ a ház, nagyobb legyen a szomszédénál, hogy szebb legyen az öltönyöm, az autóm, mint a másiké. Itt még mindig mindenki bizonyítani akar; hogy ne mondhassa róla ország- -vilég: 6 nem tehetős? Igyekszem megérteni őket, de nem megy. o Egy teherautót stoppoltam le Ki- rályhelmecen, s az Kisgéres első házáig elvitt. Közel esik a városhoz a falu, három kilométerre. A kocsiból kilépve egy tócsa közepén találom magam. Tisztogatom a fűben a cipőmet, hogy mégse menjek nyakig sárosán a faluba. Jön egy biciklista, idősebb férfi, rám szól: i— No, besároztad magad? A fene ezt az Időt, mindig csak esik. Nem vár választ, le sem lassít, hajt tovább. Utána nézek. Az útról balra kanyarodik, a pincék félő tart. De- mizson van a kerékpár kormányán. Megyek a főutcán. Idős és fiatal, akivel csak találkozom rám köszön, szól néhány szót. Csak annyit és úgy, mint ezt faluhelyen szokás, pedig nem ismernek. Egyszer jártam csak itt, öt évvel ezelőtt. ■— No, hova lesz? í— Jó napot! •— Ballagunk, ballagunk? Köszönök, válaszolok én is. © Második nap már a falu pártszervezetének az elnökével, a rokonszenves Furik Csabával járom a falu utcáit. Több a panasz az ajkán, mint a dicséret, mégsem szomorú. Bízik benne, hogy pár év múlva megváltozik a helyzet. Erejét meghaladva hadakozik ő is ezért a változásért. — Az óvoda három éve épülget. Ki tudja, mikor lesz kész, még csak a falak állnak. A kenyér- és tejbolt tíz éve épülőfélben. Oncsában egyáltalán nincs üzlet, pedig ez a rész szinte külön egysége a falunak. Valahogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. Sokat pincézik a nép. A kisgéresi pincék nagy becsben vannak, még pörre menni is' képesek értük az emberek. A múltkoriban is a bíróságot járta a pincék miatt öt gazda, szépszerével nem tudtak megegyezni, hogy az újonnan föltárt pincezugok melyike kié legyen. A bíróságnak kellett döntenie. Ezek a híres pincék a falu szélén vannak, domboldalba vájva, egyik-másik tizenöt-húsz méterre a föld alatt. Egy bejáratról öt-tíz pince ajtaja is nyílik. Itt esőben, hóban, reggel, este mindig talál valakit. Nyári estéken a fél falu férfiét —- egyesek szerint asszonyát is — itt találni. Kva- terkáznak, szalonnát sütnek... Olyan idegen, vendég még nem járt a faluban, akit ne hívtak volna meg a pincékhez. Elég tíz mondatot váltani valakivel, és a tizenegyedik már az lesz: — No, akkor gyerünk ki a pincébe, majd ott folytatjuk. És próbáljon csak valaki Is nemet mondani! Az többet ne is jöjjön Gé resbe: örök harag! Sok baj okozója errefelé a pince, meg a bor. Már negyven évvel eze lőtt az itteni orvos szóban és írásban figyelmeztette a helybelieket, hogy csak mértékkel igyanak, mert a születendő gyermekek sínylík meg a poharazgatást. Akárcsak azt is ma- gyarázgatni kezdte, hogy elég legyen a koma-szomszéd házasságokból, hozzanak friss vért a környékről a családokba. Mert itt Is, mint akkoriban mindenütt, a szülők a földeket házasították össze, nem a fiatalokat. Családonként az a nyolc-tíz hold a- múgy is alig biztosított megélhetést. Errefelé úgy mondják: „Mi kínoztuk a földet, az meg minket“. És hol tartanak ma a kisgéresiek? Ä bort ugyanúgy szeretik, mint korábban, vagy talán még jobban, de a családok, rokonok közti házasságok megszűntek. Sokan a környező ipari üzemekbe járnak dolgozni, vagy a vasútnál találták meg számításukat, mások meg a szövetkezetben keresik meg kenyerüket. És legyen az ipari vagy mezőgazdasági munkás, munkaidő, után még odahaza „kínozza“ a földet. Gazdag itt mindenki, korlátlanok az emberek lehetőségei, bármiért is nyúlnak, az övék lehet. Ez rendjén is lenne, csak akkor és ott csúszik be a hiba, ahol és amikor még nem tudnak a lehetőségeikkel élni, gazdálkodni. Nem tudják eldönteni, mikor és miért nyúljanak. Hogy a szocialista életforma Géresen is valóság legyen. Persze mindenkinek magám ügye ez, hogyan építkezik, mire költi a pénzét, hogyan használja ki a szabad idejét. Csak hát, lehetne ez másként isi © — Tudja, milyen jó érzés az, ha az ember elmondhatja, hogy az uborka tavaly tíz-húszezer korona Jövedelmet hozott? — mondja a negyvenkilenc éves M. I. — Mert ebben a faluban az emberek még nagyon sokat asszonyok azt mondják, a férfiak mindig találnak rá okot, hogy kimen- Jenek a pincékbe. Ott tárolják a krumplit, a paszulyt és azzal az indokkal, hogy „de Jó lenne egy kis paszulylevesl“, kisétálnak. Hogy néha elfelejtenek időben hazamenni meg paszulyt hozni? Visszafelé jövet betérek az egyik hatalmas új házba Sz.-ékhez. A huszonhét éves háziasszony nyit ajtót. Megmutatja szép sorban az emeletes ház tizenegy helyiségét. — Egy kicsit nagyra sikerült, ugye? — mondja, majd választ sem várva máris folytatja. — Megvolt rá a pénz miért ne építettünk volna akkorát, mint a szomszédék? Aztán az idegen váratlan betoppanásától kissé megszeppent asszonyka hellyel kínál, kávét hozna, de elhárítom. Sok helyre szeretnék még benézni. A lakás nagy, óriási, minden szobája berendezve, csak éppen semmi formája. A lakáskultúra errefelé még fehér holló, A hatalmas szobát az emeleten építették, ők, a négytagú család meg a földszinti kis nappaliban szorong, ahol a bútor is alig fér el. Vendéglátóm azt mondja, már rájöttek, hogy fordítva kellett volna, de máshol is így van. Nem akarom én az Sz.-családot meg a többieket megbántani, csak hát © Megyek vissza M. I. portája felé. A gazda kint ül az udvari pádon. Egymagában. Megkérdezem, nem tart-e attól, hogy megszólják? A tétlenkedésért, ücsörgélésért. Azt hallottam, hogy az egyik idős néni délutánon-, ként csak úgy mer lepihenni, ha magára zárja az ajtót, behúzza a függönyöket az ablakon. Észre ne vegyék őt a szomszédok, hogy dologidőben alszik. Nem szokás ez errefelé. — Lehet, hogy megszólnak — mondja M. I. —, de legalább ennyi öröm Jusson az embernek, hogy kiül a Jó levegőre, pihenget, nézelődik... Mert mit ér a sok pénz, a hajsza, az élet, ha még erre sem találunk Időt, ennyit sem engedünk meg magunknak? Ott a sok pénz a takarékban vagy a párna alatt, de az emberek nem mernek elmenni kirándulni, üdülni... Nem érdekli őket semmi más, csak a hajsza, a munka, a verseny. Még a pincék előtt, borozgatás közben is a munkáról beszélgetnek. Pedig hát ebben a világadnak a látszatra. A szomszéd háznál egy sor téglával magasabb házat kell építenem. Ha a szomszédnak embéje van, nekem már Zsiguli kelll Többeknek nem Is egy, hanem kettő. Ha az zöld kabátot vett, nekem is zöld kell, csak egy kicsit szebb. így, ahogy mondom, így Jegyezze föl. Ha ő kicserélte a bútorát, nekem is ki kell cserélnem. Versenyfutás folyik itt, kérem, nem is akármilyen. És ehhez pénz kell, nem is akármennyil Pedig faluhelyen nagyon is meg lehetne élni abból, amit az ember a szövetkezetben vagy az iparban megkeres. A kiskertben meg termő zöldség meg a Jószág Jól kiegészítik a keresetet. De ez itt kevés. Több kell, mindig több. Tönkreteszi itt az embereket a sok háztáji munka, az értelmetlen hajsza. Meg a szőlő, ami kétszer köt gúzsba minket: amikor műveljük, meg amikor Isszuk a levét. Nézzen végig Ilyenkor esténként a falun. Az öregek a kls- padon ülnek, a többiek meg a kertben dolgoznak, már aki nem részeg, vagy kótyagos. Végigsétálok újra a falun. Már sokadik alkalommal. Egészen a pincesorig. Lement a nap, szűkül a látóhatár. A pincesor akácfái alatt cigaretták parazsai villantanak föl arcokat. Sokan üldögélnek, ácsorognak a pincék előtt. Hárman-négyen egy csoportban. Gyerekek suhannak el mellettem kerékpáron, demizsont visznek. Itt nem kell félni, hogy berozsdásodik a pincék lakatja. Naponta nyltják-csukják - mindegyiket. Az honnan is tudnák ők, hogy ennyi pénzből másképp, szebben, otthonosabban, ízlésesebben is lehet hajlékot készíteni. Hogy a sok pénzt nemcsak látszatképpen lehet elkölteni, hanem úgy is, hogy kisebb, de kényelmesebb, esztétikusabb lakást építenek. Hogy nemcsak úgy lehet kitűnni — ha már mindenáron erre megy a Játék —, hogy a szomszédénál egy téglasorral magasabbra rakják a falat. Nem is hibáztatom ezért őket, inkább a tervezőiket, akik még mindig nem okultak az elrettentő példákból, s eddig még nem teremtettek okos, észszerű lakáskultúrát. Akik ilyen ormótlan házakat építenek, inkább csak áldozatok, mintsem bűnösök. Mert mit mond K. L., aki a vasútnál van alkalmazásban, és a falu közepén é- piti házát? ■— Bejártam a környéket, nézegettem a már kész családi házakat. Va lami különlegeset akartam építeni Hát ezt választottam, a legnagyobbat, amit láttam. Nem a legszebbet —, a legnagyobbat, ezen van a hangsúly. — Másfél éve épül a ház — mondja K. L., de egy emberöltőnyit öregedtem . azóta. Munka után munka, nincs egy perc pihenésem. Még kész sincs, és már most tudom, hogy nagy lesz, nagyon nagy, sosem fogjuk kihasználni. Sok a szoba, de itt ez a divat, a nagy, az emeletes ház. Még megszólnának, hogy építkezem, és nekem nem telik olyanra, mint a többieknek, Tartani-kell a lépést,.. ban, amelyben most élünk sok mindenre képes lehetne még az ember. 3 Ez a gondolat vezette Furik Csa bát és tanítónő feleségét is, amikor hetvenötről kétszáznégyre duzzasztották fel a CSEMADOK tagság létszámát. Aztán felújították a SZISZ-szer- vezet tevékenységét is. A két szervezet közös színjátszó csoportot alakított. A kisiskolásokból kialakulóban van egy clterazenekar, működik egy folklóregyüttes is. Mindezek ellenére Furik Csaba Joggal mondja: — Ogy érzem, hogy a falu másfél ezret számláló lakossága sokkal többre lenne képes. Kellene néhány agilis segítőtárs, vezető, fiatall És talán már új szőlőtőkéket is kellene telepíteni a hegyoldalba, nem többet, csak jobbat. Tágabb látókörű embert a villaóriásokba, olyat, aki nemcsak a látszatra ad. Hadd vegye észre Kisgéres apraja-nagyja: jó üldögélni estefelé a napi munka után a kispadon, hogy új bimbót bontott a rózsa, hogy létezik még barátság, szerelem, pihenés, szórakozás, kultúra, kikapcsolódás. ZOLCZER JÄNOS A szerző felvétele Vendégvárás Nagykürtösön (Vet. KrtíSj az autóbuszra vártam. Hagy ne kellfen a hideg, sivár váróteremben toporognom. a városka egyetlen szállodájának éttermébe mentem vacsorázni és megmelegedni egy kicsit. A lépcsőket vastagon borította a piszok, a szemét: elhullaftott cigarettásdobozok, paptrgalacstnok- Már-már visszafordultam, mert azt hittem, festik, tatarozzák az épületet, azért a nagy rendetlenség. De a vendéglő üzemelt. A bejárati ajtó melletti Illemhelyről orrfacsaró bűz áradt. A vendéglőben sem volt sokkal különb a helyzet. A szakadozott, foltos abroszokat hamu borította, a már-már kődszerü füsttől fuldokolva az étterembe menekültem. Itt egészen más kép fogadott: vakítóan fehér asztalterítők, tisztaság. Az egyik sarokasztalnál négy pincér ült, kávéztak, cigarettáztak, holott a velük szemközti üvegfalon ott függött a kts tábla: Dohányozni szigorún tllosl Amikor a felszolgálónőnek szóvá tettem a látottakat, egyetértőén leszögezte: — Bizony nem éppen vendég- marasztaló az út hozzánk. Naponta egyszer takarítjuk a termeket, sajnos, mint láthatta, nem elegendő. Ebben egyetértettünk. A dohányzási tilalmat már nem ts említettem. Minek ..? [IFÍRADIÜ! • Diákok szállnak fel az autóbuszra, trolira, villamosra, ezer-vala- hány éves fáradtsággal a csontjaikban lehuppannak a megüresedett helyekre, mintha a körüllöttük alig álló, bot jukra támaszkodó idősebbek ott se lennének. A minap az ötös villamoson egy fiú így mordult rá a méltatlankodó javakorabeli nyugdíjasra: — Ha nem bír állni, ne utazzon. Menjen taxival, vagy maradjon otthon. A napokban a Szécsénykovácst IKováöovcej — Nagykürtös között ingázó menetrendszerű autóbusz- szal Szlovákia legfiatalabb járási székhelyére Igyekeztem. Barátságtalan, hideg téli reggel volt. Ipolykéren IKiarovj szálltam jel a buszra. Az ülőhelyek zömét iskolások tartották „megszállva“, maguk mellett vagy a térdükön szorongatva táskáikat. Az idősebbek meg állni kényszerültek. Percekig titkon mindenki azt remélte, hogy a nebulók közül majd csak meggondolja valaki magát, és —» legalább a jó példa kedvéért •— átadja a helyét. De nem ez történt. Pedagógus ismerősöm megszólította a hozzá legközelebb ülő „fáradt" diákot: Fiám, miért nem adod át a helyedet az idősebbeknek? — En? — kérdezte a megszólított legényke, mint aki nem akar hinni a fülének, — De hiszen vannak itt nálam fiatalabbak Is — és széles gesztussal lapító társaira mutatott. — Hát te hány éves vagy? — érdeklődött tovább a tanító. — Tizenhárom, hetedikbe járokI — vágta rá nagy büszkén a gyerkőc. A helyét persze nem adta át. Sem 0, sem a többiek. Csak Zsély- ben üresedtek meg az ülőhelyek, ahol a gyerekek leszálltak a buszról, mert oda járnak Iskolába. Tényleg ennyire fáradékonyak lennének? Vagy éppen akkor hiányoztak az iskolából, amikor az illemet tanították? mmmm ZOLCZER LÁSZLÓ
