Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-12 / 7. szám
3 Az ötvenes évek elején, amikor virágkorát élte nemcsak a szén-, hanem a vasércbányászat is, a rozsnyói bányaipari szakmunkásiskolában is négy-ötszáz vagy talán még ennél is több fiatal tanulta a szakmát. Aztán építeni kezdték az új iskolát és kollégiumot, de mire elkészült, egyszer csak elnéptelenedtek a szobák, folyosók, és olykor csak nyolc-tíz, szerencsés esetben ti- zennégy-tizenöt fiúból állt az osztály, sőt az évfolyam is. M a viszont — tájékoztat Igor Adler előadó a vasércbánya igazgatóságán — már sokkal kedvezőbb a helyzet. Jelenleg háromszáznegyven az ipari tanulók száma a bányásziskolában. A háromszáznegyven fiú Közül természetesen nem mind bányász. Akad köztük villanyszerelő, esztergályos, lakatos és más szakmabeli is. Az idei tanévben már szakérettségit is tehetnek az ipari tanulók. Ezek a tények, de én most nem azért jöttem, hogy csak a számokat kapjam marokra, hanem hogy magukról, az ipari tanulókról írjak, ezért arra kértem a kísérőmet, menjünk le a bányába* Gumicsizmába, bányászruhába, sisakba öltözők, és már indulnék is Ján Galló- val, az István--akna bánya- technikusával, amikor megállítanak és nyújtják a gázálarcot. Kérdőn nézek feléjük. — Kötelező, tizenöt-tizenhat éve. Addig itt nálunk, a vasércbányában nem volt kötelező, hiszen a ml bányánk a szénbányákkal szemben nem kimondottan tűzveszélyes. De egyszer egy véletlen folytán, valami forrasztás nyomán meglehetősen nagy tűz keletkezett, s épp az maradt been, aki a bányászokat megmentette, de gázálarc hiányában ű már nem tudott átvergődni a széndioxidra legen. A szél, amely e szavakból meglegyint, hűvös, hamisítatlanul bányász-huzat. Hirtelen végigfut a hátamon a hideg, de aztán valami meleg is átjárja a testemet. Az emberségé. . Nemcsak Igor Adler — aki maga is ipari tanulóként kezdte, majd bányászként dolgozott, s a riport elején említett virágkorban került a rozsnyói bányába —, hanem Ján Gallo bányatechnikus is bizalmába fogadott. Mesélnek. És ez jó jel, hiszen most már nemcsak az életemet bízhatom rájuk, hanem a riport sorsát is. Kísérőm úgy ismeri az egész István-aknát, mint a tenyerét, naponta járja katakombáit, itt-ott rávillantja lámpáját egy-egy kiálló kődarabra, lógó drótra, alacsonyabb mennyezetre. — Tudja, az, ki meddig bírja ki a bányában, milyen lesz az egészsége, nemcsak azon múlik, milyen körülményeket biztosítunk a számára, hanem azon is, ő hogyan vigyáz az egészségére. Mert ha valaki csak legénykedik, nem tartja meg az előírásokat, lusta, az természetesen nem bírja sokáig. Itt van például a szilikózis. Régen sok gondot okozott, ma a- zonban már senkinek sem kell tele-zívnl szilikátporral a tüdejét — magyarázza, miközben vagy másfél’ kilométer mélyen gyalogolunk a föld gyomrába, míg megérkezünk a gépházba. A gépmester nyugodt, kiegyensúlyozott ember. Szereti a rendet, mert még itt a föld alatt is, ahol minden lucskos, sáros, egy öreg el- rongyolódott felöltőt hajított a küszöb elé, hogy a jövevények ne hordják be munkahelyére a sarat, — Lemegyünk a kilencedikre — mondja a kísérőm, és ő leül a drótkötelekkel teli nagydobok elé, hogy a- mikor megadjuk a jelt, leengedjen a kilencedik szintre. Egy másik felvonón további hét-nyolc szintet ereszkedünk, csúszunk lefelé, majd következnek a létrák. Nem számolom, de vagy húsz-huszonöt vagy még ennél is több, míg a huszon- hetedik szintre érünk. Itt dolgozik Vladimír Ko- ky másodéves poprádi ipari tanuló, és mestere, Fran- tisek Miachky vájár. Aknakéményt vájnak — fölfelé. Fejük fölött ott a rengeteg kőtömeg, vasérc, ők pedig két méternyi mély lyukakat fúrnak bele. A dögnehéz, dübörgő, kemény marokba való légfúrót egy vastag légpárnás vasrúddal a kömeny- nyezetoek támasztják, és fúrnak, hogy utána robbanthassanak. A fúró természetesen nemcsak dübörög, rázza a kezelőjét, hanem közben fújtat, köpköd, fröcsköl Is, hogy ne szálljon a kőpor, íocsoíja a Követ, a= melybe a fogát vájja. Ezért piszkosak, sárosak a fiuk, 'de jő kedvvel és bizalommal fo» gadnak. Leülünk, beszélgetünk. — Miért Is lesz valaki bányász? — firtatom. — Férfimunka — jelenti ki a harminc év körüli vájár, aki szintén a bánya szaktanintézetében sajátította el ezt a nehéz szakmát, s aki akkor sem hagyta el a helyét, amikor arra akarták rábírni, hogy a felszínen vállaljon munkát. Társa, aki még csak most kóstolgatja a szakma örömét és gyötrelmét, hasonlóan fejezi ki magát. — Szeretem a nehéz munkát. Tovább beszélgetünk. Arra is kíváncsi vagyok, mit tud, mit tanult már meg a fiú, ezért megkérem, mutassa meg a tudományát. Vladimír nekitámasztja a a fúrót a falnak, de amikor feldübörög a gép, kicsúszik a kezéből, és mint valami elvadult kígyó, vergődik, csapkod a kőtörmeléken, szikla» darabokon, A fiú nem tudja megfékezni, de kísérőm máris mellette terem, avatott mozdulattal nyúl a kar után, marokra fogja a masinát, s mire a vájár visszatér a géphez, az már engedelmesen, nyugo'dtan dolgozik. Most már a fiatal fiú is bír vele. Előbb a pofon kapcsán a segítségről1 beszéltünk, most a gyakorlatban is tapasztalhattam az Itteni értelmezést. Szidalom? Nem, erről valóban nem esett szó. A huszonhetedik szintről visszamászunk vagy tizenötöt a létrákon. Ján Galló megmutatja a most feltárt új szinteket, aknákat, a bá- nyászásra váró ércfalakat, de az elhagyottakat is, amelyek úgy festenek itt lenn, mint fönt a középkori kő- katedráltsok, azzal a különbséggel, hogy míg azoknak a falai csak önmagukat kell, hogy tartsák, ezeken néhány száz méternyi magas kőréteg fekszik. Újra alászállunk a létrákon, hogy egy másik részlegen megkeressük Bartalúzi László vájárt és Horváth József ipari tanulót. Bartaláiü 1953-ban került az intézetbe, most már nyugdíjba készül* Annakidején kétszázan voltak egy évfolyamban, s mint mondja, ki kellett érdemelni, hogy a bányászok közé kerülhessen. Neki sikerült, és később kitanulta a szakmát, a fiatalabbakat Is szívesen rábízták és bízzák még ma is. Az egyik ilyen fiút különösen megszerette. Bár két fia volt neki is, a hétvégeken hazavitte magával a fiút, hogy ne árválkodjék a kollégiumban. A végén már apa-fiú viszony alakult ki közöttük. Amikor katonának ment, leveleztek, Lehet, még ma is Ostraván dolgozik, oda vágyott mindig. Azóta sok idő eltelt, sok fiúval szerettette meg a bányászszakmát. A szakmai ismeretek mellett emberségre is tanította őket, mint ahogy most Horváth Jóskát is, Erre pedig itt lenn, ahová a levegőt is gépekkel kell be- fújatni, erre nagy szükség van. Aki Idejön, rájuk bízhatja magát, hiszen itt az emberség nem is emberöltőkön, hanem évszázadokon keresztül öröklődik. NÉMETH ISTVÁN A szerző felvétele AZ EMBERSÉG MÉRLEGELÉS ID. A Kassa-vidéki (Koiice) járásban kétszáz- hatvan SZISZ-alapszervezetben tömörülve 8102 fiatal dolgozik. Az értékelő taggyűlésekről a járási bizottság titkárával, Mák Jurajjal beszélgetünk. — Milyen az évzáró taggyűlések színvonala? — Váltakozó színvonalról beszélhetünk. Az üzemi szervezetek közül például a tornai (Tur- fta nad Bodvou) cementgyár Eugen Kontur vezette hetvenegy tagú kollektívája kimagasló eredményeket mutatott föl az elmúlt évben, így taggyűlésük is tartalmas volt. Hadd említsem meg ebből a szervezetből a két legjobb újítót, Olejníkot és Gajdost. Társaikkal együtt hét újítási javaslatot dolgoztak ki, ezek értéke hatvanötezer korona. Az Igazsághoz természetesen az is hozzátartozik, hogy a falusi szervezetek között Is akadt jó néhány olyan kollektíva, ahol komolyan vették az értékelő taggyűléseket. Ilyen volt például a híloví, a somodi (DrienovceJ SZISZ-szervezet, valamint a bodollői (Budulov) szövetkezet fiataljainak szervezete. Az utóbbi a járás egyik legjobb SZISZ-szervezete, tagjai kapják a legtöbb kitüntetést, elismerést. Bátran állíthatom példának a Molnár Margit vezette szervezetet, és az egyik tagot, Zsigrai János traktorost Is. A szervezet anyagmegtakarítása 38 000 korona értékű; soraikból öt véradó került ki, és a megvalósított négy újítási javaslat 360 ezer korona hasznot hozott a gazdaságnak. — Mi lehet az oka az évzáré taggyűlések különböző színvonalának? — Elsősorban az, hogy sok helyütt ezeknek a gyűléseknek nem szentelnek kellő figyelmet, félvállról kezelik. Másodsorban az, hogy ahol az elnök diák, közép- vagy főiskolás, most, a vizsgaidőszak alatt kevesebb Ideje jut a SZISZ-munkára, ha a tanulásban sem akar lemaradni. Ezekben az esetekben a taggyűléseket csak február 15-e körül bonyolítják le. Bízunk abban, hogy addigra a fiatalok okulnak az eddigi tapasztalatokból, és sikeresebb taggyűléseken vehetünk részt.-ezer. BIZONYITVANYOSZTÁS UTÁN — És maga tudja, hogy meghalt a ml anyukánk? — kérdi tágra nyílt szemmel a fiú, akt sebtiben átvette az anyja szerepét és bevásárol. Kétnapi távoliét után szinte mellbe vág ez a hír. — Hogyan, mikor? — kérdem most már felocsúdva. Nem országos hír, de akárcsak az egész falut és a Duna utcai iskolát, ahová a három fiú járt, engem is megráz. Hiszen három gyermek anyja távozott... Pénteken, a bizonyítvány osztás után, amikor a gyerekek megjöttek az iskolából, felszede- lőzködött és elmentek együtt a városba. Az apa talán venni akart nekik valamit, vagy csak moziban voltak. Hazafelé betértek még egy cukrászdába, és onnan kifelé jövet az asszony összeesett. A három fiú meg csak állt körülötte, meglehet, nem is értették, ml történt. S. l.-né a Csallóközből került hozzánk, nem nagyon ismertük. Annyit azonban láthattunk, hogy a fiai soha nem verekszenek, szófoga- dőak. Feleségem évekkel ezelőtt tanította a legnagyobb, most nyolcadikos fiát. Az anya mindig időben és gondosan felöltözve bocsátotta el az iskolába. A fiú kezdettől fogva beteges volt, olykor fél évet is töltött a Tátrában. Micsoda féltve bocsáthatta el! Csodálkoztam is rajta olykor, hogyan tud tájékozódni abban a más, messzeeső világban? Most már látom, okos asszony lehetett. Valljuk be, hányán visz- szük el gyerekeinket bizonyítványosztás után egy kis sétára, moziba? ___________________________________-nth- 1
